GYŰJTÉS
GYŰJTÉS
„Bartók Béla és Kodály Zoltán 1905-ben, én magam pedig 1910-ben mint fiatal zeneakadémiai növendék kezdtük a népzenegyűjtést.” (Different approaches… 1962.) Csatlakozásáról jóval többet nem nyilatkozott. A szavainak emlékét őrzők szerint Bartókkal való személyes kapcsolata, iránta érzett tisztelete, példája keltette fel az ügy iránti vonzalmát. Lajtha 10 évvel fiatalabb volt Bartóknál és Kodálynál. Ez a korkülönbség a második és harmadik évtized viszonylatában még igen jelentős volt. 17–18 évesen, másod-harmadéves zeneszerzőként indult első ízben népdalt gyűjteni. Ez a döntése első volt életre szóló elhatározásai közül, hiszen ekkor még a zeneszerzői, illetve zongoraművészi hivatását sem tisztázta magában végérvényesen.
A húsz évét még be sem töltött Lajthában – pesti születésű gyermek lévén – igen korán kialakult a városi élet feszültségeitől való menekülés vágya. Meggyőződése volt, hogy a vidéki élet, a természet közelében élő ember erkölcsileg is tisztább a városinál.
A természet közelségében érzett impresszióiról írta: „Igazán nagyon élvezem egész ittlétem alatt a természetet; … hogy egész énemmel mennyire össze vagyok forrva vele, hogy milyen mélyen és igazán szeretem – aztán egész robotos városi életünk … elválaszt tőle. Olyan bizalommal nézem ezt a sok titkot itt körülöttem, ahogy az elalvást várja az ember és ahogy hisz abban, hogy másnap felébred.” (Feleségének, 1926.) Ezek az érzelmi elvágyódások, belső megnyugváskeresések is motiválták gyűjtőkedvét, amikor Miksa utcai kis „sötét” otthonából vagy később a Váci utcából elindult.
Az első időkben többnyire egyedül gyűjtött. Az 1910-es évek elején egyszer Bartókkal találkozott: „Egy ízben véletlenül ugyanegy időben jártuk a Székelyföldet. Együtt tölthettem vele a délutánt abban a kicsiny falucskában, ahol találkozót adott. Erősen alkonyodott már, amikor kikísért a vasútállomásra, ahol csomagjaimat hagytam.” (Megemlékezés Bartók Béláról. 1947.) Gyűjtőútjait a második világháborúig szándékosan magányosan járta.
A gyűjtőmunka történeti, nemzeti tartalmának értelmezésében Bartók és Kodály elveivel azonosult. Hozzájuk hasonlóan erős hazafias érzülettel, a nemzeti múlt iránti mélységes tisztelettel kezdett a népzenei hagyományok felkutatásához. Mesélik, hogy főiskolás éveiben ő is magyaros öltözetet viselt.
Gyűjtését, a feltárt népi dallamokhoz való viszonyát – Bartókhoz hasonlóan – zeneszerzői hivatása alapvetően meghatározta. A lejegyzett dallamokkal nemcsak a tudományos megközelítés tárgyaként, hanem mint zeneszerző is igen személyes, érzelmi kapcsolatba került. Élete derekán így írt: „Nemcsak annak örvendtünk, amit a nálunk idősebb népzenekutatók találtak, hanem különösképpen gyönyörködtünk az általunk gyűjtött zene szépségében.” Sőt, még arról is szólt, hogy a népdalok természetes dallamformálása mennyiben segítette kialakulni a zeneszerző dallamépítkezésének alkotói törvényszerűségeit. Meggyőződése szerint jó népdalfeldolgozást csak azon gyűjtő komponálhat, aki érzékszerveinek dimenzióin át élte meg a dallam feltárulását. Nézetéhez hűen őmaga kizárólagosan saját gyűjtésű népzenét dolgozott fel.
Útjainak rendszeressége, a gyűjtött anyag mennyisége nem elhatározásától függött. A történelmi események függőségében tevékenysége négy időszakra osztható az első világháborúig, 1910–1914-ig; a két háború közötti években, 1921–1939-ig ; az erdélyi gyűjtések másodszori lehetősége, 1940–1943-ig: és végül a második világháborút követő periódus, 1950–1963-ig.
Legkorábbi lejegyzései a Néprajzi Múzeumban 1911. áprilisi keltezésűek. Bartókék tanácsára a hagyományt őrző Székelyföldre, Háromszék és Csík megyékbe ment. A következő év tavaszán újra Erdélyben folytatta munkáját. A dallamokat a helyszínen jegyezte le; ekkor még nem állt rendelkezésére fonográf. E korai, erdélyi gyűjtései a régi stílusú magyar népzene alapvetését szolgálták. 1913–14-től, már a múzeum megbízásában, fonográffal gyűjthetett Hont, pest, Tolna és Szilágy megyékben. Gyűjtőmunkájának a háború vetett véget. Négy éven át a fronton volt. „Sajnos a háború és az azt követő zavaros idők, még inkább az, hogy a szerencsétlen békekötés után az elszakított területeken nem lehetett a munkát folytatni, mérhetetlen károkat okoztak a tudománynak, megakadályozván az eredeti cél elérését, hogy idővel az egész magyarlakta területről kimerítő, pontos gyűjteménnyel rendelkezzünk.” (Népdal, népzenegyűjtés. 1936.)
1921-ben szerény keretek között íjra megindulhatott a gyűjtés. A múzeumnak igen csekély volt az anyagi lehetősége a néprajzi gyűjtések folytatására, évente 1–2 alkalommal tudtak intézményesen lehetőséget biztosítani a munkára. Lajtha először Tolna és Zemplén megyébe indult. Az 1923-ban végzett Somogy megyei gyűjtése már viszonylagos eredményekkel járt. 1924–28-ig betegsége újabb négyéves megszakításra kényszerítette.
1928-ban, miután visszatért a múzeumba, már kedvezőbb feltételeket talált. Különösképpen megsokasodtak gyűjtőútjai 1930-ban. Hét megyében végzett gyűjtésének eredményeit az Ethnographiában tette közzé. (1930. évi népzenei gyűjtések. 1931.) Szándéka volt, hogy a Bartók által összefoglalt magyar helyzetképhez kiegészítő megfigyelésekkel járuljon hozzá. A már ismert dallamok elterjedtségét, variánsait kutatta. Az új stílus „teljes virágzásba borult” állapotát látta maga körül, a változatok keletkezését, gyarapodását. Érdeklődése a zenei megfigyeléseken túl a társadalmi-szociológiai vonatkozásokra is kiterjedt. Egy-egy típus foglalkozáshoz kötöttségére, korosztályhoz, társadalmi réteghez fűződő vonatkozásaira is felfigyelt.
A harmincas évek kezdetén a néptánc-népzene értékeit reprezentáló „Gyöngyösbokréta” mozgalomtól Lajtha némiképp távolmaradt. A fővárosba felutazó énekesek és tánccsoportok szereplését a népművészet propagatív akciójának tekintette. Veszélyesnek tartotta a valóban népi eredetű és a közékeveredett silány, jövevény anyag gyakran kritikátlan bemutatását. A mozgalom szakmai ellenőrzésének feladata alól ugyan nem térhetett ki teljes mértékben, de ezt a munkát a jelek szerint szívesebben bízta fiatalabb kollégáira.
Bár az 1937-ben, Londonban közzétett Pearly Bouquet című kiadványban két Lajtha-népdalfeldolgozás szerepel, ezeket Paulini minden bizonnyal Lajtha népzenei munkásságának reprezentálásaként vette gyűjteményébe. E tény valószínűleg nem változtat a „Gyöngyösbokréta” és Lajtha kapcsolatán.
Az 1930-as évek a népzenei gyűjtésben újabb lendületet hoztak. Fiatalabb gyűjtők csatlakoztak a munkához. „Balla Péter, Domokos Pál Péter, Keszi Imre, Pongrácz László, Szabolcsi Bence, Veress Sándor és Volly István gyűjtéseivel a Néprajzi Múzeum népzenei gyűjteménye ma több mint tizenkétezer, jórészt fonografált dallamot számlálhat” – összegezte az eredményt Lajtha 1936-ban. Az 1937-ben megkezdett népzenei hanglemezfelvételek tudományos előkészítő munkája e téren is további lendületet hozott.
A fellendülő gyűjtőmunkát Lajtha múzeumi feladatkörében szívvel-lélekkel támogatta. Hengereket juttatott Domokos Pál Péter csángó gyűjtéseihez, kutatói kapcsolataival segített a Romániába induló Lükő Gábornak, támogatta Manga Jánost és számos kollégájának vállalkozását.
Személyes gyűjtőtevékenységében az erdélyi területek újbóli kutatási lehetősége fordulópontot hozott. „22 esztendő sok elmulasztott feladatá”-nak teljesítése vezette útjára 1940 telén. Mint írta: „Szolnok-Doboka megye Szék községébe szerettem volna menni, hiszen ez ideig a szolnok-dobokai népzenéről semmi érdemlegeset nem tudtunk.” (Kodály-emlékkönyv. 1943.)
1940–1944-ig többször visszatért Erdélybe, ekkoriban kizárólagosan itt gyűjtött. Munkamódszere, tudományos szemlélete teljes érettségével felvértezve nagy mennyiségű történelmi értékű anyagot kutatott fel. Gyűjtőmunkája intenzitás szempontjából is tetőpontra jutott: egy-egy község zenei hagyományát lehetőségeihez képest megközelítő „teljesség”-ében rögzítette.
Ekkoriban már népi hangszeres „felfedezéseit” hangzó állapotukban rögzíthette az egyidejűleg folytatódó népzenei hanglemezakció során. 1944 januárjában még a kőrispataki együttest is sikerült lemezre játszatnia.
A háború küszöbén, már ötvenévesen járta újra Erdély falvait. Kezdeti útjainak romantikus rajongása már elcsitult, az emberekhez, a tájhoz fűződő kapcsolata meghatóan közvetlen, természetes lett. A múzeum adattárában fennmaradt levelezése, amelyet a pesti rádiófelvételek ügyében az erdélyi muzsikusoknak írt. Ki hinné, mennyi emberséggel, gyakorlati tanáccsal támogatta a felutazó muzsikusokat. Féltő aggodalommal írta 1941 novemberében: „…inkább gyorsvonaton jöjjenek, sem mint hogy az idős énekesek megfázva, vagy a hosszú és viszontagságos úttól elcsigázva érkezzenek a mikrofon elé. … Budapestre érkezve, ha kiszálltak a kocsijukból, kérem maradjanak ott a perronon, lehetőleg vagonjuk előtt, mert Dincsér Oszkár … meg fogja magukat keresni és elvezeti az embereket éjszakai szállásukra. Ne nyugtalankodjanak, ha a többi utas siet is kifelé…”
Későbbi gyűjtőtársai is tapasztalták megható figyelmességét, közvetlen, emberséges kapcsolatát az egyszerű vidéki muzsikusokkal, énekesekkel. Sokat emlegetett „összeférhetetlensége” körükben nem volt tapasztalható.
Öt évvel a második világháború után újból belevágott a gyűjtő munkába. Régi hangszeres együttesekről való emlékeinek nyomán első ízben Nógrádban nyomozott. Az 1930-as években fonográffal még nem lehetett több hangszerből álló cigányegyüttes anyagát rögzíteni. Az 1950-es évek küszöbén viszont szomorúan látta, milyen kevés maradt a háború következményeként szétzilált, húsz év előtt még élő értékekből.
A gyűjtést ekkor már többedmagával végezte. Kezdetben Rajeczky Benjáminnal, később néhány fiatal kutató társaságában, hárman, négyen indultak útnak, az utolsó évtizedben Tóth Margittal és Erdélyi Zsuzsannával. A felvételezést ekkoriban már magnetofonnal végezték. A felvevőeszköz, a szükséges jegyzőfüzetek, gyűjtemények szállítása a már hatvanas éveit taposó Lajthára nem csekély fizikai feladatként hárult, de vitalitására büszke lévén női munkatársaitól nemigen fogadott el segítséget.
Kutatása két területre irányult. Erdélyi gyűjtéseinek tapasztalata nyomán egyrészt a falusi cigányegyüttesek által őrzött hagyományok, másrészt – új témaként – az egyházi népénekek történeti forrásai után nyomozott. Munkája új eredményét a Népzenei monográfiák IV. és V. kötetében tette közzé.
Gyűjtőmunkájának értékeléséhez a munka mennyiségi vonatkozása is hozzátartozik. E tekintetben két történeti értékelés idézhető. Az egyik Bartóknak 1936 májusában lezárt felmérése, melyben az addigi gyűjtés eredményeit összegezte. Eszerint Lajtha 1936-ig 352 fonográfhengernyi magyar anyagot gyűjtött. Vikár 459 hengerét követően szám szerint ez a legmagasabb mennyiségi érték a Múzeum gyűjteményében. Egy henger átlagosan három dallamot őriz, s így Lajtha gyűjteménye, hozzáadva a régebbi eredetű 94 hangfelvétel nélküli dallam lejegyzését is, kb. 1100–1200 dallamot tartalmaz. 1937–1944-ig folytatott munkája további 300–400 zenei egységgel való gyarapodást eredményezett. (Az erdélyi hangszeres anyagból publikált kötetek mintegy 200 dallamot, táncot tettek közzé.)
E háború előtti, csaknem másfél ezernyi dallam- és táncemlékhez csatlakoznak a háborút követő gyűjtései. A Sopron megyei virrasztó énekekben közölt 260 dallam és a Dunántúli táncok és dallamok köteteinek gyűjteményei további száz dallammal és tánccal gyarapították népzenei hagyományismeretünket.
Egy másik, 1950 májusában kelt gyűjteményértékelés a mennyiségi vonatkozásokon túl a történeti értékekre is fényt derített. Rajeczky Benjámin jelentése Lajtha háború előtti gyűjtőmunkájának történeti–mennyiségi értékét tudományosan is meghatározta.
„A népzenei gyűjtemény legrégibb csoportja a fonográfhengergyűjtemény … az 50–60 évvel ezelőtti népdalkultúra hangzó képe … alapját három nagy csoport: Vikár, Bartók és Lajtha gyűjtése adja. (3000 henger.) A többi gyűjtő: Kodály, Molnár, Manga, Dincsér, Veress stb. jóval kisebb hengerszámmal szerepel. Az anyag olyan területről származik, mely a mai gyűjtőnek hozzáférhetetlen és olyan dallamokat őriz, melyek a mai gyakorlatban vagy többé már fel nem lelhetők, vagy jóval szegényebb előadásban élnek.” (Pro memoria. 1950.)
