ÉLETE AZ EMERITÁLÁSA UTÁN
ÉLETE AZ EMERITÁLÁSA UTÁN
Emeritálása után az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet laboratóriumában dolgozott tanácsadóként, és az Intézet udvarán lévő kis házban élt, nem messze a munkaterületétől. Nagy kort ért meg, nagy eseményeket élt át. Vele egy időben született meg a vércsoportok felismerése, a gyermekkorában vált ismertté az érvarratok lehetősége (mindkettő a modern orvostudomány ma már természetesnek tartott vívmánya és a szervtranszplantációk alapfeltétele). Vele egy évben született Heisenberg, a modern fizika egyik megalapozója. Tanúja volt az atom- és rakétatechnika születésének. Előbbiben magyar kortársainak (Szilárd, Wigner, Teller) igazán jelentős szerep jutott. Élete delén érte meg, hogy a poliomyelitis megszűnt veszedelmes kórkép lenni, még Magyarországon is gyakorlatilag megszűnt a tuberkulózis, s eltűnt a szifilisz és az ún. metalueszes betegségek, a paralysis progressiva és a tabes dorsalis. Igaz, még megérte, hogy mindezek helyett felüsse a fejét a AIDS. Az első magyarországi AIDS-es központi idegrendszeri elváltozásokat éppen abban a laboratóriumban vizsgálták, melyben ő is tevékenykedett.
Az idegsebészetben, melynek honi születéséért annyit tett, óriási változások történtek. Az agyalapi erek aneurysmáinak sebészete (melyről a harmincas években a kor legjelentősebb idegsebészeinek egyike, a technikában igen kiváló W. E. Dandy még azt állította, hogy valószínűleg sikeres sebészi kezelésük aligha lesz lehetséges) mindennapos eljárássá vált. A daganatok többségének sebészi kezelésében elért eredmények kiválóak. A diagnosztikában pedig az invasív és a betegeket súlyosan veszélyeztető eljárásokat noninvasív, gyors, az agy „metszetével” egyenértékű képet adó ún. képalkotó eljárások alakultak ki és terjedtek el.
Valahányszor a közelében jártam, igyekeztem meglátogatni. Utolsó látogatásom halála előtt néhány héttel történt. Betegágyából – elég keserves körülmények között – folytatva a beszélgetést, meglepett, hogy a legmodernebb orvosi eredményekben is menynyire tájékozott. Csak később tudtam meg, hogy ez elsősorban az egyik USA-ba távozott munkatársunknak (Jakab Irén) köszönhető, aki az általa járatott folyóiratokat és dolgozatgyűjteményeket rendszeresen eljuttatta hozzá, s ő nem volt rest azokkal foglalkozni, és még halála előtt is példátlan emlékezőképességével a megszerzett ismereteket rendszerezni és raktározni.
Az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben rendezett tudományos üléseken rendszeresen részt vett, nemcsak passzív hallgatóként, hanem vitára mindig kész partnerként. Irodalmi tájékozottsága többnyire elevenebb és tágabb volt, mint az előadóké.
Akadémiai tevékenységében ugyanolyan alaposság jellemezte, mint minden egyéb munkájában. A tudományos elismeréseket szerényen nyugtázta.
Mint mondotta: sok minden eléri az embert, ha elég hosszú ideig él. Fiatalon tagja lett a hallei Academia Leopoldinának (1943). Megkapta a Hőgyes-emlékérmet és a német neurológusok Erb-emlékérmét.
Hat évig volt elnöke a pécsi Orvosegyetem Tudományos szakosztályának, a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társaságának, s ezek az évek egybeestek e társaságok tudományos aktivitásának fénykorával.
A különböző nemzetközi társaságok és szerkesztőbizottságok tagságának listáját később sorolom fel, jelentősebb tudományos eredményeinek irodalmi jegyzéke után.
Nagy élmény volt a vele való utolsó találkozás és az is maradt.
