VILLAMFESZÍTŐK

Teljes szövegű keresés

VILLAMFESZÍTŐK
A XVIII. század fizikusai, műkedvelői sokat kísérleteztek a nyugvó elektromossággal. Kisebb-nagyobb dörzselektromos gépeket, sűrítőket készítettek, ezek teljesítményét a kipattanó szikra hosszával mérték. Látványos kísérleteikről könyveket írtak, ezek ma a tudománytörténet kuriozitásai.
A leydeni palack, a legismertebb sűrítő vagy kondenzátor, fontos eszköze volt a régi laboratóriumoknak. Minél nagyobb a palack, annál nagyobb elektromosság-befogadó képessége, „kapacitása”, de a nagy palackok kezelése, szállítása körülményes, törékenyek; sőt veszélyesek is. Ezért sokan próbáltak meg kisebb sűrítők sorozatából telepet, battériát „üteget” összeállítani, hogy ezzel a feszültséget és a szikrát növeljék.
Ha a leydeni palackokat sorbakapcsolták, tehát külső fegyverzetüket a következő belsejéhez kötötték, a két szélső – külső-belső – fegyverzet között igen nagy feszültségkülönbség jelentkezett, hosszú szikrát kaptak. Ha a külsőt a külsővel kapcsolták, a szikra nem lett hosszabb, de a kapacitás megnövekedett.
Sorbakapcsolt leydeni palackokat nehéz nagyfeszültségre feltölteni, ezért Jedlik, aki kezdő tanár kora óta foglalkozott a sztatikus elektromosság jelenségeivel, új, igen szellemes megoldást dolgozott ki. Töltéskor a palackokat párhuzamosan kapcsolta, majd egy kar elforgatásával a feltöltött palackokat sorbakapcsolta, s amikor így feszültségük összegeződött, nagy szikra csapott át a kisütő gömbök között. Egy „palackláncolata” 60 centiméteres szikrát adott. Minthogy az ilyen kísérlet komoly életveszéllyel jár, a készüléket mindig maga Jedlik kezelte. A szikrával vastag üveglapot átütött, éteres vattacsomót gyújtott meg stb.
Ez a palackláncolat az egyetem szertárában 1945-ig megvolt,* akkor egy építkezési állvány rádőlt és porrázúzódott.
A szerző 1943-ban lefényképezte. L. Fizikai Szemle 1957. október. 145. oldal.
A palackláncolat alapelvével azonos működésű, de annál sokkal érdekesebb szerkezetű és ugyancsak eredeti gondolaton alapult a „csöves villamszedő”. Ennél a kondenzátorfelület növelésére Jedlik palack helyett 60 cm hosszú üvegcsövekből alakította ki a sűrítőt. A csövekben 39 cm magasan fémreszelék alkotta a belső fegyverzetet, a sztaniolborítás külső fegyverzetként szolgált. 20–30 csőből köteget fogott össze és több köteg alkotta a csöves villamszedőt Kapcsolása azonos volt a palackláncolatéval, vagyis töltéskor az egyes sűrítők – csőkötegek – párhuzamosan, kisütéskor sorbakapcsolva működtek. Így a kapacitás és a feszültség megnőtt. Az új készülékkel 90 cm-es szikrát lehetett üttetni, amire akkoriban egy készülék sem volt képes.
A csöves villamszedőt Jedlik a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlésén bemutatta, előadást tartott róla. 1873-ban a bécsi világkiállításon osztatlan bámulatot keltett a mintegy milliónyi volt feszültség hatására mennydörgésszerű csattanással átcsapó szikra.
A találmányról német nyelvű ismertetést is írt.
A bécsi kiállításon Ernst Mach, korának egyik legnevezetesebb fizikusa, aki 1867–1895 között a prágai egyetem tanára volt, figyelmesen megnézte a villamfeszítőt és levélben Jedliktől tanácsot kért a szerkezet összeállítására vonatkozóan. Mach levele, amelyre Jedlik a legnagyobb szívélyességgel azonnal válaszolt, a hagyatékban ma is megtalálható.
Milyen különösen hat ezután, hogy Mach 1876-ban, három évvel a kiállítás után cikkben ismertette saját villamszedőjét, amely a párhuzamos és soros kapcsolás váltásán alapult, amiért azután a készülékek feltalálójául a fizikatörténet Mach-ot ismeri el.
A villamfeszítőket századunk is jól ismeri. A húszas években szerkesztett „lökésgenerátor”-ok sűrítőinek töltése, kisütése pontosan úgy történik, mint a Jedlik-féle szerkezetekben, a különbség csupán annyi, hogy az átkapcsolást nem mechanikusan, hanem elektromosan végezték. A „lökés” vagy „kaszkádgenerátor” az elektronmikroszkópiában és atomkutatásban nyert alkalmazást. Jedlik és kortársai aligha gondolták, hogy az egysarki dinamó és villamfeszítő egy új tudományos-technikai forradalmi kor jellegzetes gépezete lesz.
A kaszkádgenerátort a nagyfeszültségű elektrotechnikában szigetelők vizsgálatára használják; 1–2 millió voltos kivitelben sorozatban gyártják, de vannak többmillió voltosak is, ezekben az átkapcsolás szikraközök útján történik.
Jedlik az újszerű sűrítőt Poggendorff lapjában, az Annalen der Physikben ismertetni akarta. Elhatározásához hozzájárult Toldy Ferenc biztatása, aki Jedliket mint új rektort üdvözölte, és szemrehányást tett neki, amiért „a felfedezés és találmány örömei felett megfelejtkezik neve érvényesítéséről, sőt szerénységében megfeledkezik arról is, hogy dicsősége a mi dicsőségünk is.”
A dicsőség, legalábbis az, amit a Poggendorff lapjában való megjelenés okozott volna, sajnos elmaradt. Jedlik 1863 decemberében írt Poggendorff-nak, mellékelve cikkét a sűrítő-telepekről. A nagyhatalmú szerkesztő Jedlik levelére annyit válaszolt, hogy a cikket terjedelme miatt nem közölheti, kérte, rövidítse le, különben is – írta – az abban foglaltak egyáltalán nem újak: Még hozzátette, abban is kételkedik, hogy a csöves villamszedővel olyan hősszú szikrát lehet üttetni, mint Jedlik „állítja”. Jedlik sajnos sértődötten visszavonult és talán nem tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy Poggendorff magatartása minden közléssel szemben ellenérzést váltott ki belőle: Ezért nem küldte el később sem dinamójának leírását.
Nagy hiba volt*.
A fentiekhez még annyit, hogy 1945-ben a csöves villamszedő is – amely a palackláncolat mellett állt a szertárban – összezúzódott. Megmaradt darabjaiból, az üveg, a fémreszelék, a sztaniol stb. gondos, tudományos, metallográfiai és analitikai vizsgálata után Opitz László muzeológus mérnök a villamszedőt újjáépítette és a szép készülék a többi relikviával együtt a Műszaki Múzeum raktárában – gondos kezelésben – múzeumi, méltó kiállítását várja.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT