SZÜLŐFÖLD ÉS IFJÚSÁG
SZÜLŐFÖLD ÉS IFJÚSÁG
Erdélyi János 1814. április 1-én született Kis-Kaposon, Ung megyében, a Laborctól, a Latorcától és az Ungtól körülölelt „vízközben”. Ott, ahol a „széljárta ungi róna… a Latorca folyásától emelkedve, mint örök oszlopokhoz támaszkodik az ungvári hegyekhez”. Kapos, mint neve mutatja, kapu, gyepüvidék, két földrajzi táj, két nép, két vallás és két kultúra érintkezési pontja. Két világ mesgyéjén terül el, befogad és továbbit. Rajta keresztül haladt az északi vidéket az ország közepével összekötő út Ungvártól Kaposon és Leleszen át a Bodrogközbe, az Alföldre.
Az apa, Erdélyi Mihály, telkes paraszt. Iparkodását nem kísérte szerencse: hol a tűz, hol az árvíz pusztította házát, jószágát. Hetedik, legkisebb gyermeke, János, így őrzi apja emlékét: „…földmívelő létére is jó rímű, takaros verseket csinált, miknek leginkább szentírási helyek s történetek valának tárgyai… szegény házánál néhány darabbul álló könyvtárt gyűjthete össze.” Erdélyi Mihály latinul is olvasott. 1832-ben, 62 éves korában elvitte a „vízi betegség”, a szívbaj. Az anya, a „jó dalos” Kovács Zsuzsanna, a szomszédos Mocsárból származott Kaposra. Öt gyermekét eltemette. A legkisebbet, egyetlen fiát, aki maga is szépen énekel, dallal és szeretettel neveli.
A kaposi évek hamar elszállnak, a gyermek korán a könyv igézetébe kerül. Apja fogja betűvetésre, és mire a kaposi iskola küszöbét átlépi, már komolyabb stúdiumokra kerülhet sor. „A helybeli falusi tanoda, s a progymnasium egyszersmind, melybe a hétéves fiú vitetett, oly előmenetelt ada a latinban is a gyermeknek, hogy három év múlva 1824., tagjává lehete a pataki gymnasiumnak, az idő szerint a syntaxisi osztálynak” – mint Önéletrajzi Vázlatában írja, Sárospatakon a két szintakszista osztály elvégzése után kijárja a rétori poétai, filozófiai és logikai osztályt. Mindvégig eminens, az Önéletrajzi Vázlat szerint: „Mint iskolás nem volt rabja betűnek, szónak, ellenben köztudomásra jutott felőle, hogy osztályában legjobb dolgozatokat írt magyarul, latinul, versben, prózában, s tanulótársai között, mint correpetitor volt elismerve.”
1830-ban váratlan esemény dúlja fel a család nyugalmát, az apa betegsége elhatalmasodik. A 16 éves ifjú válaszút elé, kerül: hazatér parasztnak, vagy elmegy nevelőnek, hogy biztosíthassa szülei megélhetését és talán majd egyszer a továbbtanulást. Erdélyi a hazavezető útra lép. Kaposon műveli apja földjét. Néhány hónap után azonban nem tud otthon megmaradni, de anyja sem engedi, hisz ő papnak álmodja fiát. Erdélyi nevelőnek szegődik; ettől kezdve tanul és tanít. Egy évet nevelősködik, hogy összegyűjtse a következő évre valót, egy évet Patakon tölt. 1831-ben „subscribál”, beiratkozik a felsőbb osztályokba. Ekkor már írónak készül, búcsút mond a papi palástnak és leveti a tógát. Hároméves késéssel, 1835-ben fejezi be a középiskolai és 1837-ben az „akadémiai” tanulmányokat.
Erdélyi János a reformkori plebejus értelmiség akkor szokásos útját járja. Hét évig eszi a nevelők kenyerét. Voltak rossz emlékei, mégsem gondol keserűséggel vissza azokra az évekre. Az elszakadás a szülői háztól, a kényszerű felnőtté válás, az új társadalmi környezet sok bánat forrása, de nagy iskola is. Itt találja magát szembe a feudális társadalom embert és sorsot meghatározó könyörtelenségével. A „pórfiú” Patakon, a „szegények iskolájában” nem érzi a másodlagosság állapotát. Ott nem a rang, hanem a tudás a mérce. Erdélyinek van becsülete Patakon, tehát rangja is. Kitűnő diák, az önképzőkör ünnepelt költője, szigorú bírálója, s mindehhez még a legjobb dalos és métajátékos!
Ezzel szemben a „nemtelen” instruktor a patrónus házában az úrfi és a kiscseléd között lebeg, fentről – még ha jól bánnak is vele – lenézéssel, lentről pedig bizalmatlansággal tekintenek rá. E felemás világban a könyvek adják az otthon békéjét és biztonságát. Patakon a klasszikus auktorokat forgatja, elsősorban Ovidiust, Cicerót, Horatiust és Cornelius Nepost szereti. Kemecsén ismerkedik meg a magyar irodalommal: „Literaturai mívelődését illetőleg, különösen a szabolcsi háznál a legjobb magyar könyveknek juta olvashatására, s itt tanulá ismerni a literatúrát hősei- s műveiben, mire a Felsőmagyarországi Minerva, Erdélyi Múzeum, Tudományos Gyűjtemény több évi folyatai és Muzárion szolgáltak forrásul.” Itt olvassa a Himfy után a Regéket, Kisfaludy Károly darabjait, Berzsenyi, Kölcsey műveit, és az Aurórát, a Hébét. Itt fedezi fel a magyart mint az irodalom, a tudomány nyelvét. Mind ez ideig Patakon akkor jobbára a tudós latin járja, anyanyelve a szülőfalu, a népköltészet és a vallás nyelve. Nevelősködése következő állomásán, a Zemplén megyei Cselejen, a művelt Kolosy József derűs, társaságtól hangos kúriájában „a féligmeddig értett német nyelvnek esett, s nemsokára olvasá Matthissont és Bürgert, Rousseau Emiljét és Montesquieu Esprit des loisját német fordításban”. Az utóbbi kettőt „jobb szereté”. Az olvasmányok egymásutánjában mintha tudatos válogatás érvényesülne. „Montesquieu és Rousseau után – mint Önéletrajzi Vázlatában írja – igen jól következett két hazai szerző műve, a Stádium és Bölöni Farkas Sándor Éjszakamerikai utazása.” Rousseau olvasásakor „új világosság” gyúl ki előtte: a francia író példája csillantja fel talán a lehetőséget, mutatja az utat, hogy tanulással „az egykori inasból halhatatlan nevezetesség lehet”.
Instruktorsága utolsó és a legkevésbé boldog öt évét, 1835 és 1840 között, Berzétén és Pesten, Máriássy Zsigmond Gömör megyei alispán fia mellett tölti. A gazdag és előkelő, az úr és az úrnő egyetértését nélkülöző békétlen házban nem találja helyét. Életének ez az állomása is segíti fejlődését, tágítja horizontját. Az alispán ügyes-bajos dolgainak intézése közben betekintést kap a nemesi, megyei politikába, sőt még a kulisszák mögé is beláthat. A történelmi osztályt körüllengő misztikum végleg eloszlik: a „pórfiú” felszabadul, plebejusból polgár lesz.
Erdélyi jól látja a nevelői évek hasznát. „Ha az ember nevelő, éspedig ifjú korában az, legfőbb szerencse mellette, hogy tanul, mert kell tanulnia”, vagy másutt „Atyja házátul magával semmit nem vitt az iskolába – írja az Önéletrajzi Vázlatban –, mit illödelmi társalgás szabályai megkívánnak: az iskola viszont semmit nem adott tudományos ismereteken kívül, mik ha lágyítják is belül a szívet, de mellettük, emberek társaságában igen megfér a külsőben az esetlenség.” Nevelői évei alatt sokat lát, sokat tanul. Mire „hites ügyvéd” lesz, behozhatja azt a társadalmi helyzetéből adódó hátrányt, ami útját akadályozhatná, és immár készen, honoráciorként lép a világba, a közéletbe.
Erdélyi János útja messze vezet Kapostól, de a szálak soha nem szakadnak meg. Hazulról három nagy örökséget hoz, mindhárom végigkíséri életét. A bibliás, zsoltáros apától a tudás, a könyv becsületét, az anyától a víg kedélyt és a népköltészet szeretetét, a szülőfalutól a nemzeti közösség néphez, földhöz közeli érzését, az idegen ajkúak és vallásúak iránti türelmet kapja.
A népköltészet a szülői ház és az anyanyelv. Egyiket sem tanulja, egyiket sem tudatosan szereti, egy velük. Korán elvesztett otthonát, a falu óvó, védő közösségét jelentik. Az anyától hallott, a kukoricafosztásnál vagy a fonóban dalolt énekek elkísérik Patakra, Pestre, még a nagyvilágba is, mint olaszországi naplójegyzetei tanúsítják. Egy-egy dal valós élmény, személyes emlék, amelyet húsz-harminc évvel későbbi feljegyzései is frissen őriznek meg. Hatéves volt, amikor pl. azt a dal hallotta, amely így kezdődik:
Széles víz a Duna,
Keskeny palló rajta,
Ne menj rá galambom,
Mert leesel róla.
Keskeny palló rajta,
Ne menj rá galambom,
Mert leesel róla.
„Ez a dal egyike rám nézve a legrégebbieknek.” Ugyancsak 1820-ban hallotta a kaposi gyermek a következőt:
Nem iszom bort, fogadásom tiltja,
Iszom vizet, ha a rózsám adja,
Még azt is úgy, ha szájából adja,
Mint a galamb, ha párját itatja.
Iszom vizet, ha a rózsám adja,
Még azt is úgy, ha szájából adja,
Mint a galamb, ha párját itatja.
A következő időrendi bejegyzés a Nótáskönyvben 1822-re utal, amikor „mint falusi iskolás” a Cserebogár, sárga cserebogár… kezdetű dalt tanulja. A családi környezet a tiszta népdalt adja, az iskolát végzettek közt a népies műdal is járja. A Nótáskönyv bejegyzései, a népdalok egymásutánja jelzi Erdélyi útját és azt a hűséget, amellyel élete végéig gyűjti a dalokat. Patakon a népköltészet élő hagyomány, hozzá tartozik a diákélethez. Egy-egy szép dal feltűnése eseményszámba megy. A szuplikáló legátusok, szünetekre hazalátogató parasztgyerekek hozzák és viszik a dalokat. „Katona, diák, mikor hazakerül, egy itce borért tanítja meg a legényt új nótára.” – emlékezik Erdélyi. A jó énekesnek, nótafának híre szalad a diákkamrákban; hozzák és viszik a dalokat. „Valami tiszaháti diák hozta 1828–29-ből a dalt, amely így kezdődik:
Tiszaháti barna lány,
Gyere velem a Tiszán,
Ha átaljössz a Tiszán,
Megcsókollak a partján.
Gyere velem a Tiszán,
Ha átaljössz a Tiszán,
Megcsókollak a partján.
Dunántúliaktól hallotta a következőt:
Végigmentem egy asszonynak
Az udvarán,
Betekinték véletlenül
Az ablakán.
Az udvarán,
Betekinték véletlenül
Az ablakán.
A népdalkultuszt segíti az énekkar, a „kántus”, melyben Erdélyi a tenor szólamot énekeli. Az ünnepi alkalmak megkövetelte zsoltárok, temetési énekek, valamint német műdalok mellett ritkán kerül sor egy-egy Csokonai-versre, a kántus mégis a népdalok műhelye. A próbák szünetében vagy utána a jóhangú ifjak, közöttük sok „népi sarjadék”, hamar rázendítenek a hazaira. Bizonyságul szolgáljon Erdélyi emlékezése, mely szerint a következő dalt a kántus híres precentorától, Török Mózestól tanulta:
Jaj, be szennyes a kendője,
Talán nincsen szeretője,
Adja ide, hadd mossam ki,
Úgy sem szeret engem senki.
Talán nincsen szeretője,
Adja ide, hadd mossam ki,
Úgy sem szeret engem senki.
„Ennek még sok versei vannak.” Erdélyi János sok dallal ismerkedik Patakon. Összeveti az egyes vidékek dalait, értékeli őket, kiválasztja a legszebbeket. Ekkor és itt kezdődik az a folyamat, amikor már tudatosabban látja a népköltészet szépségét, értékeit, gondolatai azonban más körül forognak, vágyai másfelé viszik: a költészet tündérvilága lebeg előtte.
Az utat, amely őt Kaposról Patakon át Pestre vezeti, az író törvényszerűnek ítéli: „levén a nép fia, melynek dalait, szólásait, közmondásait gyermeksége óta figyelmesen hallgatta, hasonlókép neveltetése és első ifjúsági élete is tiszta magyar világban folyván, nem csuda, ha mi benne ösztönszerűleg dolgozott, az irodalom körüli szorosabb foglalkozás között, tudománnyá nőtte ki magát lelkében, s célba vette gondolatai foganítását. Így lőn, hogy midőn 1842 január 22-én a Kisfaludy Társaság tagjává megválasztatnék, a népköltészetről tartá felolvasását.”
