CSENGERY ÉS AZ IRODALMI DEÁK-PÁRT
CSENGERY ÉS AZ IRODALMI DEÁK-PÁRT
A szabadságharcot követő korszak politikai szélcsendjében egy időre az irodalom vette át a politikai agitáció szerepét. Az ötvenes években a patriotizmus kifejezésére az írás vagy annak pártolása kínálkozott egyetlen olyan lehetőségül, amely az osztrák abszolutizmus Magyarországot germanizálni óhajtó törekvéseivel szemben a hazafiúi ellenérzéseket kifejezhette. Salamon Ferenc az irodalmi közéletről szóló írásaiban egyenesen a politikai pártok szokásos elnevezéseit használja. (Salamon Ferenc: Irodalmi tanulmányok. Bp., I. 1889.) „Irodalmi szélsőbal” és „mérsékelt párt”, illetve „irodalmi jobboldal” címkékkel látja el a korszak két legerőteljesebb irodalomelméleti csoportosulását. Mindkét „párt” tagjait azonban Petőfihez való viszonyuk szerint „minősíti”. Akik lelkes – olykor már a szimpla másolásig lelkes – követői a mártír költőnek, lényegében a hazafias korszellem konjunktúrahullámát lovagolták meg, és művészileg alig képviseltek értéket. „A mérsékeltek”, köztük Arany János, Kemény Zsigmond, Gyulai Pál, persze egyáltalán nem tagadták Petőfi művészetét, de a romantikus szenvedélyek hangulatait többé – legalábbis a nyilvánosságnak szánt írásaikban – nem osztották. Az egyre megalapozottabb, tudomány rangjára emelkedő irodalmi kritika – elsősorban Gyulai Pál vezetésével – „mint valami fekélyt, operálta ki az irodalom testéből az ízlésbeli visszaesésnek ezt a kelevényét”. (Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Bp., 1980. 349.)
A széles közönség azonban továbbra is természetesen Petőfiért rajongott, politikai síkon pedig örök ideáljával és bálványával, Kossuthtal rokonszenvezett. Ezért népszerűtlen feladatot: a kevesek ízlésének a többségre erőltetését jelentette a „mérséklet” hirdetése, mint ahogyan Deák Ferenc kiegyezésre, a konfliktus rendezésére törő politikája is népszerűtlenebb volt, mint a látványos szakítás, a maradéktalan szembenállás politikája. Az önuralom, a józan, higgadt megfontolás útja mindig keveseké, mert igazáról csak az idő, a tapasztalat győzhet meg. Maga Deák persze még közvetve sem vett részt a különböző szépirodalmi problémák, ízlésbeli differenciák fölötti polémiákban. Salamon Ferenc azonban teljes joggal nevezi mégis irodalmi Deák-pártnak a „mérsékeltek tömörülését”. Ebben a csoportban találjuk – vezérként – Deák barátját és jobbkezét, Csengery Antalt is. Nem ő a legtehetségesebb, legnépszerűbb író, a csoportban az egyelőre még vidéken élő Arany János mellett Kemény Zsigmond a legkiemelkedőbb alkotó. De ebbe a körbe tartozik Erdélyi János, Szász Károly, Tompa Mihály, Pákh Albert és a korszak legkiemelkedőbb kritikusa, Gyulai Pál is. Az irodalomtörténet egyenesen a csoport „sugalmazó és mozgató szellemének” tartja Csengeryt. (Horváth János: i. m. 350.) Az ő lakásán gyülekezik és felesége teáját iszogatja a magyar irodalmi közélet szinte teljes élvonala. Sőt utaltunk is rá, Kemény Zsigmond hosszabb ideig a Csengery-ház lakója. De Arany János, Eötvös József, ha Pesten járnak, szintén nála szállnak meg. Csengery levélben rendszeresen tájékoztatja Aranyt a főváros aktuális eseményeiről, tartja benne a lelket, feladatokkal látja el, majd megszervezi az Arany család felköltöztetését is. Ugyancsak Csengery készíti elő a „párt” másik főszereplőjének, Gyulai Pálnak a Pestre jövetelét. A csoportnak azonban irányadó és összetartó személyisége az ismét háttérbe húzódó Csengery volt. A „pártot” persze semmiféle „pártfegyelem” nem kötötte, bizonyos ízlésbeli, magatartásbeli rokon vonásokon túl nem sok közös tulajdonság fedezhető fel az „irodalmi Deák-párt” tagjaiban. Csengery Antalon keresztül kapcsolódtak ők egymáshoz is. Gyulai Pál, a közeli munkatárs és barát emlékbeszédében olvasható, hogy Csengery személyiségében „volt valami”, ami alkalmassá tette a különböző nézetek közötti közvetítésre. „Eötvösnek, aki elmélkedő, impresszióinak hódoló, gyakorlatiasságot adott, Kemény pesszimizmusát, szkepszisét enyhítette, Szalayt ösztönözte, és a morgó Deákkal is bánni tudott.” (Gyulai Pál: Emlékbeszéd Csengery Antal fölött. – Az MTA Évkönyvei 1877 – 82. XVI. 23.) És mivel a „született politikus” Csengery volt Deák legbensőbb bizalmasa, ő jelentette az íróközösség és Deák Ferenc közötti hidat is. Nem véletlen, hogy ez a csoport – Salamonnal szólva – „a nemzeti nyelvvel együtt a magyar józan ész őre is kívánt lenni”. 1856-tól a Pesti Napló útján politikai állásfoglalásaik megszaporodtak, és most már egyre több helyeslőre, támogatóra találtak. Az irodalmi kör mind határozottabban veszi fel a politikai párt ismertetőjegyeit. Csengery maga azonban 1861-től, a politikai közélet megélénkülésének kezdeteitől irodalmi kérdésekben már egyre ritkábban formál véleményt. A „tiszta” irodalom a Csengery szerkesztette, akadémiai támogatást élvező, újszerű értelmiségi orgánumban, a Budapesti Szemlében és Arany János lapvállalkozásaiban talál helyet. A csoport alapvető politikai céljait tekintve most sem különbözik Petőfitől: az új Magyarország, a szabad polgári állam eszménye él bennük is. Mindez azonban egy bukott és levert forradalom tapasztalataival, Európa térképének, geopolitikai viszonyainak alapos ismeretével náluk már nagyon tudatosan, minden túlzástól, teljesíthetetlen igénytől és vágytól mentesen jelenik meg.
Csengery az alkotó jogán is helyet vívott ki az „irodalmi Deák-párt” jelesei között. Más összefüggésben már szóltunk éppen ebben az időben keletkezett történeti esszéiről; itt az esszékből a példa erejével ható attitűd érdemel figyelmet. Ahogy egyik első recenzense, Jakab Elek írta, főleg a státusférfiakról szóló esszékötetével a kor embere az „okos szabadelvűség útmutatóját” veheti Csengerytől kézhez. A Csengery Antal összegyűjtött munkái sorozat első két kötetének stiláris elemzése során pedig leszögezi, hogy azok „irálymodora élő tiltakozás a frázisok, gát az áradozás ellenében, írójuk a komolyság, velő és magvasság megtestesült képviselője”, (Jakab Elek: Csengery Antal munkái, a magyar őstörténet és komoly tudományos irodalom. Reform 1870. június 29.)
A forradalom és szabadságharc bukása után, a még friss események közeli és fájó élményeivel együtt is Csengerynek igen határozott elképzelései voltak az osztrákokkal való kiegyezés szükségességéről. Természetes is, hiszen az 1849-es esztendő elkeseredett debreceni pártharcai közepette – társaival együtt – már ezen munkálkodott. Egyik, apjához írott levelében hosszasan válaszol családja sokkal radikálisabb, harcosan ellenzéki álláspontot hangoztató, Csengeryt Kossuth-ellenessége miatt elmarasztaló levelére (1850). Ebből tudjuk, hogy már ekkor – tehát alig egy évvel Világos után – „egy most lehetséges és egy jövőben követendő politika” eszmei megfogalmazásán fáradozik. (A lehetőségek korlátozottak: a propaganda harci eszköze ezúttal a Magyar szónokok és státusférfiak című, Kemény Zsigmonddal együtt kiadott esszégyűjteménye lett.) A levélben kissé mentegetőzve azt fejtegeti, hogy ő és környezete az egyezkedést, a lehetséges kompromisszumot kereste Béccsel, elsősorban mert meg voltak győződve arról, hogy a felülkerekedő reakció ellenében az 1848-as polgári törvénykönyv által kodifikált vívmányok megmentése és továbbfejlesztése csakis a pragmatica sanctió-ra építkező közjogi keretek között lehetséges. Az európai látókörű Csengery számára azonban a kontinens geopolitikai viszonyaiból logikusan következett, hogy a szoros osztrák-magyar államközi kapcsolat parancsoló történeti szükséglet, mely a magyar külpolitika egyetlen realitása. Ebből a levélből az is kitűnik, hogy a késő reformkori centralisták általában is tudatában voltak: ha „az európai súlyegyent felbontás fenyegetné azáltal, hogy itt egy nagyhatalmasság feloszlását idéznék elő [ti. a magyarok – Sz. Gy. T.], az esetre az orosz interventio előre el van határozva”. (CsAHIF 436.)
A Csengery gondozásában és társszerkesztésében megjelent Magyar szónokok és státusférfiak c. könyvben (Pest, 1851.) két nagyobb tanulmány is elemzi Kossuth történelmi szerepét, de egyiket sem Csengery, hanem felkérésére és unszolására Kemény Zsigmond írta. Az is igaz viszont, hogy az óvatos Csengery maga nem is vállalkozott rá. „Kossuthtot nekem kellett volna megírni, de a mostani irodalmi körülmények között mindenfelől csak félreértésnek tettem volna ki magamat. A Kossuth nevet én bálványnak tartom, olyannak, midőn némely szentben tiszteltetik az istenség. De nem veszik-e istenkáromlásnak a fanatikusok a bitor tekintély megdöntését, és viszont nem azok tapsolnak-e, kiknek religiója nem az én hitem?” – mentegetőzik. (CsAHIF 426.) S bár ezeket az írásokat Csengery „csikarta ki” a határidőket notórikusan túllépő Keménytől, nem feltétlenül értett egyet barátja nézeteivel. Az említett esszékben – Wesselényi Miklós és Széchenyi István portréjának megfestése kapcsán – Kemény a tőle megszokott végletes vonásokkal elemzi Kossuth politikusként elkövetett botlásait és jellembeli hibáit. Kemény másik híres röpiratáról pedig (Forradalom után. Pest, 1850.) Csengery véleménye egyenesen lesújtó: „Lever minden pártot, hogy egyik se emelkedhessék a másik fölé, hanem egy nagy nemzeti pártban egyesüljenek mindnyájan. Gyakran már az igazságtalanságig éles a hozzá közelebb álló nézetekhez és azokhoz, amelyeket maga is hirdetett. Félek, hogy éppen ellenkező hatása lesz, mint amit tőle vár” (CsAHIF 424.)
A Magyar szónokok és státusférfiak könyve már az ideológiai alapok lerakását szolgálta a majdani Deák-párt szerveződéséhez. Sajátos és sokatmondó a szereplők puszta névsora is. Olyan politikusok sorakoznak fel ezekben az eredeti portréeszékben, akiknek példáján nemcsak írójuk 48-cal kapcsolatos égető és személyes vallomásait fogalmazta meg, de – előre is tekintve – olvasóit tanulságok levonására akarja vagy legalábbis próbálja szorítani.
Ez a politikusokból álló „galéria” egyetlen nagy rendező elv mentén sorakoztatható fel: a tudatosan megtervezett jövő politikuseszménye csakis hivatásos, szakértelemmel és magas szintű képzettséggel felvértezett politikus lehet. Éppen az ilyen államférfiak hiánya vezetett el szükségszerűen – sugallja Csengery – a kapkodó, széteső, belső frakcióharcoktól gyengített felső vezetés 1849-ben már elkerülhetetlen csődjéhez, melynek a világosi fegyverletétel csak sajátos betetőzése volt. Az időszak divatos műfajának számító „jellemrajzok” hősei ugyanakkor ismét „megszólalnunk”: Csengery szereti őket hosszasan idézni politikai nézeteik és szerepük illusztrálásaként. Ez mindenesetre nemcsak bátor, de ügyes tett volt részéről az igen mostoha cenzúraviszonyok közepette, és az olvasók akár a forradalmi propaganda célzatát is felfedezhették a sorok mögött. A kötetet Felsőbüki Nagy Pál személyiségének bemutatásával nyitja meg, aki elsőként pendítette meg az országgyűlésen, „hogy a nép millióinak állapotáról is kellene gondoskodni”. Kiemeli, hogy Nagy Pálban „személyeskedésre inger sem mutatkozott”, de vádolja, amiért politikus létére „ösztönei vezették”, s nem az átgondolt, megfontolt taktika.
Majd Beőthy Ödönre, saját egykori bihari főnökére tér át, akiért ifjúkorában rajongott és akit bálványozott. „Magyarország első népképviselőjének” nevezi, utalva az ellenzéki Beőthy körüli hajdani választási viharokra. De még ez a szeretve tisztelt vezető is alkalmatlan, korszerűtlen típust képvisel Csengery szemében. Hiányzik belőle – így Csengery – „a körülmény, ismeret, tanulmány”. Olyan vezető, aki „erősebb az ostromlásban, mint az alkotásban” – fejtegeti.
Majd – az ellentét kedvéért – Beőthy Ödön ellenpárja következik a sorban: Szentkirályi Móric. Csengery benne éppen a túlzóan aggályos, csakis az elméletben otthonos politikusalkatot ábrázolja – és utasítja el.
A konzervatívok fiatalon elhunyt vezérében, Dessewffy Aurélban az elvi megalapozottságot, a „magasabb nézőpontot” tiszteli, és a jövő szinte ideális pártpolitikusát fedezi fel benne. Csengery számára Dessewffy alakja még halálában is jelkép: „Koporsója körül a pártok fegyvereiket lerakva gyülekeztek.”
A könyvben szereplő másik arisztokrata származású politikus, Eötvös József Csengery szűk baráti köréhez tartozott, sőt vele szinte minden kérdésben teljesen azonos alapon állt. Emiatt az Eötvös portréban kevés kritikai elem fedezhető fel, viszont a dicséret is visszafogott, sőt maga a tanulmány is elég rövidre szabott. Lényege, hogy Eötvös minisztériumának tagjai „szaktanilag értették az ügyet, melynek kezelésére meghivattak”.
Legrészletesebb esszéjét Szemere Bertalannak szentelte. Ábrázolásában Szemere puritán jelenség, akit – éppen Csengeryhez hasonlóan – egyedül tehetsége emelt a magas politika főszereplői közé. Személyében már a polgári, hivatásos politikus képe áll előttünk, aki még a gyorsírást is megtanulta, hogy a megyegyűlések napirendjét rögzíthesse. „Elveiben radical, modorában mérséklet” – summázza a Kossuthtól is inkább „balra” álló Szemere politikai magatartását. Hangsúlyozza, hogy a keménykezű Szemere a „nyilványt nem rettegte”, a sajtószabadságot, a demokráciát alapvető korigénynek tekintette, és hogy „kezét sohasem szennyezte vér.”
A jellemrajzok későbbi, bővített kiadásában azonban Csengery nem állhatja meg, hogy Kossuthról – ha csak egy rövid esszé erejéig is – elmondjon valamennyit saját személyes véleményéből. Magánleveleinek súlyos szavai érthetően nem kerülnek a széles nyilvánosság elé. De így is kemény kritika születik Kossuthról. Keménytől eltérően „örök érdemeket” tulajdonít neki, melyeket Kossuth a polgári Magyarországért vívott harcokban szerzett népének. De államférfinak, a modern polgári állam igényeinek is megfelelő, szakszerűen dolgozó politikusnak nem tartja. „Egy miniszter nem lehet izgató, egy nép bosszúszomjának kiszolgálója” – fejtegeti. Neheztelésének legfőbb oka az volt, hogy szerinte Kossuth többnyire kerülte az elvi vitákat, tudása „ihletett” volt, „inkább az érzés, mint az értelem kifolyása”. (CsAÖM II. 402. – Az említett politikusokkal kapcsolatos idézetek megtalálhatóak egyrészt: Magyar szónokok és státusférfiak könyve. Pest, 1951., másrészt: a CsAÖM II. kötetében. Utóbbiban természetesen már csak az általa írott esszéket találjuk.)
Csengery szemében a tökéletes politikus, a tömegek és az uralkodó, sőt a „múltból a jelenbe vezető híd” szerepére alkalmas személyiség azonban: Deák Ferenc. A Deák által képviselt magatartás az irodalmi és politikai életben egyaránt a mérséklet ideális képviselője. Nem hajlong, elveiben megingathatatlan. Ugyanakkor „nyitott”, fogékony minden ésszerű kompromisszumra, mert nem keresi a konfrontáció lehetőségét, hanem ellenkezőleg: elkerülni próbálja.
Csengery maga irodalmi tevékenységében is – társainál sokkal inkább – megmaradt politikusnak. A kiegyezésre irányuló törekvések kezdeteikor nemcsak azonnal Deákhoz csatlakozott, de legszorosabb munkatársa, ahogy elnevezték: „szürke eminenciása” lett.
