HARCA A MAGYAR NYELV FINNUGORSÁGÁNAK ELISMERTETÉSÉÉRT. A „TÖRÖK–UGOR HÁBORÚ”
HARCA A MAGYAR NYELV FINNUGORSÁGÁNAK ELISMERTETÉSÉÉRT.
A „TÖRÖK–UGOR HÁBORÚ”
A „TÖRÖK–UGOR HÁBORÚ”
Hunfalvy Pálnak és másoknak a magyar nyelv finnugor eredetének kimutatására irányuló törekvései korántsem találkoztak hazánkban egyoldalú tetszéssel. A laikus közvélemény és a tudományos módszer nélkül hasonlítgató nyelvrokonítók kitartottak a magyar nyelv török rokonsága mellett, illetőleg nyelvünket a finnugoroknál „előkelőbb” nyelvekkel kívánták rokonítani. Legélesebben talán Mátyás Flórián (1818 –1904) hadakozott a finnugor rokonítás ellen például A magyar nyelv finnítési törekvések ellenében (Pécs, 1857) és Észrevételek finnező véleményre. A magyar ősvallásról… (Pécs, 1858) című könyveiben. A nemzet „becsületét” félti a „finnítési törekvésektől”, sőt felszólítja az „elfogulatlan honfiakat” s „magyar Akadémiánk magyar irányú tagjait”, hogy ne nézzék „részvétlenül a’ játékot nemzeti multunkkal”. A török eredetet valló nézettel szemben a finnugor rokonság gondolata csak azután kezdett el erősödni, miután ismertté váltak hazánkban Schott (1802–1889), Boller (1811–1869) meg a finn M. A. Castrén (1813–1852) kutatásai, Hunfalvy Pál és Budenz József pedig megkezdték a Reguly-féle kéziratos gyűjtés értékesítését. Az általuk közzétett anyag és az említett külföldi kutatók értekezéseiben kifejtett érvek olyan meggyőző erejűek voltak, hogy hatásuk alól egy ideig még a magyar nép és nyelv török eredetének olyan lelkes híve sem tudta kivonni magát, amilyen Vámbéry Ármin (1832–1913) volt. Így magyarázható, hogy 1870-ben közzétett, Magyar és török-tatár szóegyezések című értekezésében Vámbéry a magyar nyelv finnugor rokonsága kérdéséről ilyen véleményt nyilvánított: „…ki a magyar és finnugor nyelvek közti viszonyt némi figyelemre méltatja, meg fog győződni, hogy a török-tatár nyelvekkeli rokonság csak második fokú és hogy a magyar első fokon csak a finn-ugor nyelvekkel, még pedig a vogul nyelvvel áll legközelebbi rokonságban” (NyK. 1870:114.). Másutt pedig így nyilatkozott: „A magyar nyelvnek a törökhöz való rokonsági viszonya nem annyira kisebbnek, mint inkább fiatalabbnak mondható, azaz e rokonsági viszony későbbi érintkezésnek vagy talán összeolvadásnak az eredménye az ugor néptörzsben már elkülönítve álló magyarok s a tiszta török elemek közt” (uo. 116–7.). De Budenzet nem elégítette ki Vámbérynek az a kétkulacsos és nem eléggé végiggondolt állásfoglalása, melyet a fenti idézetek magukban foglalnak. Kapcsolódva Vámbérynak azon szavaihoz, melyek szerint a magyar–török viszony a magyar-ugor eredeti rokonságnál nem annyira kisebbnek, mint inkább fiatalabbnak mondható, a következőket állapította meg: „…az ilyen alapon állított rokonság, valamint általában egy első fokú rokonság mellett még emlegetett másodfokú rokonság nem fér össze a nyelvrokonság azon fogalmával, melyet annak a mai nyelvtudomány tulajdonít. Ennek szóhasználata szerint ugyanis … rokonság csak oly nyelvek viszonyát jelöli, melyek mint osztatlan egészek egy közös és azonos alapnyelvből kiindulva, szakadatlan nyelvtörténeti fejlődés által bizonyos fokú önálló megkülönböztetett jellemet öltöttek … ily értelemben valamely nyelv csak egyszerűen lehet rokon valamely más nyelvvel vagy nyelvkörrel, s nem állhat egyszersmind bárminő néven nevezendő (másodfokú, fiatalabb) rokonsági viszonyban más, különböző nyelvekkel” (NyK. 1872:68–9). Vámbéry megharagudott Budenz tárgyilagos bírálata miatt, s mérgében A magyarok eredete (1882) című könyvében már tagadta a magyar nyelv finnugor jellegét. Feleletében (NyK. 1883–1884) Budenz bebizonyította, hogy könyvében Vámbéry nem vette kellőképp figyelembe a finnugor adatokat és magyarázatukat, mellőzte a magyar és a többi finnugor nyelv között megállapítható ragozásbeli és szóképzéstani egyezéseket, a török nyelvi adatokat viszont, hogy a maga malmára hajtsa a vizet, sokszor elferdített alakban közölte, sőt céljai érdekében még nem létező török szavakkal meg hangutánzó és arab, perzsa jövevényszavakkal is operált. Szemére vetette Vámbérynak azt is, hogy megtévesztő számadatokkal igyekezett olvasóit a török rokonság gondolatának megnyerni, noha ugyanakkor nem tudja megmondani, hogy miként képzeli el a magyar és a török nyelv egymáshoz való viszonyát. A maga véleményét röviden így foglalja össze: a magyar nyelv a finnugor nyelvek csoportjába tartozik; ami egyezés közte és az altaji nyelvek közt van, az kisebb részben a feltehető finnugoraltaji ősrokonsággal magyarázandó, nagyobb részben pedig a finnugor nyelvektől már különvált magyar nyelvnek egyik vagy másik altaji nyelvvel való történeti érintkezéséből ered. A nyelvi rokonság kérdésének eldöntésében olyannyira lényeges magyar szavak, mint amilyenek testrészneveink és egyszerű számneveink, határozottan nyelvünk finnugor eredete mellett vallanak.
Vámbéry nem tudott belenyugodni vereségébe, s A magyarok eredete és a finn-ugor nyelvészet (Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből XI–XII. 1884.) tovább folytatta a vitát, támadva mind Hunfalvyt, mind pedig Budenzet, az utóbbit főleg a MUSz. megállapításai és eredményei miatt. Budenz Ad „Turcologiam” (NyK. 1884:475–8.) című cikkében egyrészt megcáfolta azokat a vádakat, amelyeket Vámbéry (és tanítványa: Thúry József) ellene felhozott, másrészt újabb jegyzéket közölt azokról a törökségi szavakról, amelyeknek hangalakját vagy jelentését (esetleg mind a kettőt) Vámbéry tudatosan megmásította, – ahogyan Budenz tréfásan írja: valóságos török nyelvújítást végezve.
A magyar nyelv rokoni kapcsolatai mineműségének kérdése nem maradt Budenz és Vámbéry magánügye. Vámbéry védelmére kelt Mátyás Flórián és Thúry József, viszont a magyar nyelv finnugor eredeztetése mellett szállt síkra Hunfalvy Pál, Barna Ferdinánd, Munkácsi Bernát és Szinnyei József. A vita főleg az Akadémia köreiben folyt, de beleszólt a napi sajtó is, általában Vámbéry mellett kardoskodva. A küzdelmet az adatok mennyisége, a kutatás mélyreható volta, az érvelés meggyőző ereje a finnugor tábor javára döntötte el. 46 évvel ezelőtt egy török nyelvész, Németh Gyula, e tényállást így fogalmazta meg: „Hogy a magyar nyelv finnugor eredetű s hogy minden más elmélet kalandos és tudománytalan, azt ma már nemcsak a tudomány hirdeti, hanem benne van a művelt magyarság köztudatában is” (A honfoglaló magyarság kialakulása. 278.). De úgy látszik: élete végén Saulusból Paulus lett maga Vámbéry is! A magyarság bölcsőjénél című könyvében ugyanis – 1914-ben – így nyilatkozik: „…vak volna az, aki kétségbe vonná, hogy a magyar nyelv kialakulásának legkezdetén ugor jellegű.”
A török–ugor háború tudománytörténeti szempontból jelentős mozzanat volt. A „háború” az adatok összegyűjtésére és rendszerezésére, hangzatos szólamok helyett érvek szembesítésére, a nézetek tisztázására indította a harcoló feleket. Ráirányította továbbá a figyelmet a tudományos etika némely kérdésére, valamint a filológiai pontosság és a kutatómódszer fontosságára. Lelepleződtek a gyenge vagy egyenesen használhatatlan módszer fogyatékosságai, s kikristályosodott a használható, tudományos, megbízható eredményekre vezető módszer. A vita során a magyar nyelv eredetének a kérdése keveredett a magyar nép eredetének a kérdésével. Budenz határozottan kimondja, hogy e két kérdés egymástól lényegesen különbözik, s hogy a nyelvtudomány elsősorban az előbbi kérdés eldöntésére hivatott. „…a nyelvész maga nem bánja, akármilyen vérből eredő valamely nyelv népe. Miatta állíthatja valaki, hogy csupa török vér volt az a magyar nép, a mely ezelőtt ezer évvel Pannóniába költözött: azért mégis csak ugor [= finnugor] nyelvet hozott magával; … a nyelvészetnek joga van, hogy csak a maga dolgát nézze” – írja egy ismertetésében (NyK. 1881: 121.). A magyar „nép” eredetének kérdésével bővebben nem is foglalkozott Budenz sohasem, röviden azonban nyilvánított véleményt mégpedig ma is elfogadhatót – e kérdésben is: „…tudom, hogy a magyar nyelvben régóta meglevő török elemek, a melyek jobbadán közvetetlen átvétel színében mutatkoznak, a magyar népnek török népekkel való érintkezéséről tanúskodnak, a melyről hihető (de nem kell szükségképpen hinni), hogy több-kevesebb török népelemek beolvadásával együtt járt”, írja Egy kis viszhang … című vitairatában (1886. 16.).
Hogy a török–ugor háború végül is a finnugor tábor javára dőlt el, ebben döntő szerepe volt Budenz fő művének, a Magyar–ugor összehasonlító szótárnak, amely – több részletben – a csatározások ideje alatt látott napvilágot, úgyhogy már Vámbéry támadásainak is állandó célpontjául szolgált. Ez a szótár azonban a finnugor összehasonlító nyelvészetnek egyik alapköve, s ezért külön fejezetben foglalkozunk vele.
