A TUDÓS ÉS AZ EMBER
A TUDÓS ÉS AZ EMBER
Asbóth Oszkár személyében a budapesti egyetem szlavisztikai tanszékét nagy tudású, kora színvonalán álló, kiterjedt nemzetközi kapcsolatokat ápoló, európai formátumú kitűnő tudós töltötte be majd négy évtizeden át. Abból kiindulva, hogy Miklosichnak „Die slavischen Elemente im Magyarischen”
című, 1871-ben megjelent értekezése már minden szempontból elavult, a tanszék elfoglalása után azonnal hozzáfogott a magyar nyelv szláv jövevényszavainak újszerű feldolgozásához, s úgyszólván egész életén keresztül ez maradt egyetlen igazi tárgyköre, amellyel tudományosan foglalkozott. Sajnos, sem ezt a nagy feladatát, sem egy utóbb magára vállalt kisebbet, mégpedig az orosz hangsúlyviszonyok teljes és rendszeres bemutatását nem végezte be. Kniezsa István vélekedése szerint az látszik a legvalószínűbb oknak, hogy nem volt benne elég céltudatosság, önfeláldozás, s nem tudta rászánni magát a nagyobbfajta munkákhoz elengedhetetlenül szükséges, sokszor bizony lélektelen és fárasztó adatgyűjtésre, cédulázgatásra. Életműve ezért lett sok tekintetben szétaprózódott, inkoherens, véletlenszerű. Hétköznapi nyelvészeti aktualitásokra, rövid távú csip-csup részletkérdésekre és nem ritkán személyeskedésig menő, indulatos vitákra forgácsolta szét ereje és ideje nagy részét. Képletesen szólva: mintha nem maga hajtotta volna evezős csónakját, hanem hagyta volna, hogy vigye az ár, s csak akkor riadt fel, ha egy-egy erősebb hullám meglökte, illetőleg ha valamelyik pályatársa kihozta a sodrából. Akkor tollat ragadott, és általában kíméletlenül kifogásolt, korholt, s csak nagyritkán dicsért. A szenvedélyes vitákban gyakran elfogultan ítélkezett, s tehetséges kortársain is olykor gyógyíthatatlan sebet ejtett. S a sok bírálgatásnak saját életműve vallotta kárát. Mintha bizony Asbóth Oszkárra is kiterjeszthető volna Németh Lászlónak Fülep Lajossal kapcsolatban 1967-ben tett megállapítása: „aki mindenkit bírál, az nem alkot”. (L. Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal. 1-2. Bp., 1986. 2: 527.)
Asbóth Oszkár külföldi utazásairól és szinte korlátlan tanulmányi kinntartózkodásairól a mai kor gyermeke csak irigykedve olvashat. De Hadrovics László vélekedése szerint azt is látnia kell a ma emberének, hogy nem kis mértékben éppen az ilyen korlátlan lehetőségek csábítása okozhatta, hogy Asbóth tudományos egyéniségének meghatározója a minél többet tanulás, az ismeretek minél szélesebb körének megszerzése lett, és ez szinte elnyomta benne az egy-egy problémakörre irányuló elmélyült kutatásnak, majd ennek nyomán a szintézisnek igazi vágyát. A kritika, a vitatkozás érdekében hajlandó volt, mindent félretéve, újabb és újabb nyelveket tanulni, és az új tudással felvértezve harcba szállni.
Felvetődhet a kérdés, mi lett volna, ha Asbóth Oszkár széles körű szakmai tudását nem annyira hungarocentrikus vizsgálatokra, mint inkább az általános szlavisztika művelésére fordította volna.
Együtt emlegethetnénk-e ma Leskiennel, Jagićcsal, Sahmatovval, Meillet-vel és az általános szlavisztika más kiváló művelőivel? Aligha. Nem a témán múlott, hanem Asbóth személyiségén, hogy életműve nem teljesedett ki, és hiányoznak belőle az olyan nagyszabású szintézisek, amilyeneket a budapesti egyetem szláv filológiai tanszékének későbbi gazdái: Melich János, Kniezsa István és Hadrovics László alkottak.
