A TANÁR
A TANÁR
A bukáskor ő is „alól bukott”. Újra kudarcot vallott fiát szülővárosa ugyanúgy fogadta, mint régen: fanyalogva, némi kárörömmel, de mégis megvédve, mint Toldit a nádas. Kenyeres Jánost, a forradalom előtt konzervatív párti szolgabírót, reaktiválták, s ő, Arany baráti tisztelője, irodájába hívta-rejtette. Hogy a költő ezt a menedéket elfogadta, s így megmenekült az elfogatástól, néhány izgága ismerősön kívül, neki nem rótta fel senki, legfeljebb saját maga. Lassan éledezni kezdtek baráti kapcsolatai is. 1850 végén már állandó munkatársnak is ajánlkozni mert, hogy „ne kellene más, lealacsonyító kézi munkára szorulnom – írta Szilágyi Sándornak – mindennapi csekély költségem beszerzése végett”. Akkorra már megszabadult ugyan a megalázó írnokságtól, de házitanítóskodnia kellett Geszten, annak a Tisza Lajosnak kastélyában, akinek választási botrányai Az elveszett alkotmányt ihlették. Ott újra a tágabb magyar világ széljárásába került.: A kastély egyik fészke volt annak a vidéki nemesúri rétegnek, amely, bár fenntartásokkal, de részt vett a szabadságharcban, s utána kegyvesztetten-sértődötten vonult vissza birtokaira, kastélyaiba, udvarházaiba s alakította ki a maga passzív rezisztenciáját. Ezt a világot nem ismerhette ugyan meg a mégis csak alkalmazottként kezelt Arany a maga teljességében, de hatása alól sem menekülhetett egészen. Érthető, hogy engedett a maga elvágyódásának, a család kívánságának, a rokonok tanácsénak, s 1851-ben igennel válaszolt a nagykőrösi egyháztanács levelére, amikor ez nagyon tisztességes feltételek mellett meghívta az új rendelkezések értelmében újjászervezkedő, tantestületét megnövelő gimnázium tanárának. A Szalontánál nagyobb, tagoltabb társadalmú alföldi városban jobban elszigetelődött, mint szülőföldjén. A tanári kar kiváló emberekből került ki, akik közt nem egy volt hozzá hasonlóan „diplomátlan” és „a forradalmi részvételben gyanús”. Az elnyomó hatalom tehát sokáig nem hagyta békén: elszámoltatások, szakmai vizsgáztatások fenyegetéseivel zaklatták. Társai azonban baráti körré zárultak, felettesei megvédték.
Hogy Nagykőrösön mégis egyre magánosabban, terméketlenebben, reménytelenül megkövesedetten érezte magát, inkább belső, lelki, szellemi válságának, mint külső körülményeinek következménye volt. Petőfi eltűnt, az irodalmi mozgalom, amelytől, azt erősítve, maga is erőt kapott, terrorba s aztán homokba fúlt. Az új vállalkozás, amelyben újra értelmet találhatott, még messze volt. Az 1850-es évek első fele Arany lírai költészetének első virágkora. Később, a nagy nemzeti epikus magaslatáról visszanézve, ezt a virágzást szinte valamilyen félresiklás emlékeként mentegette. A kort okolta a lírai hitelükben páratlan versek miatt, mely „nem vala alkalmas hosszabb költői dolgozatokra”, a körülményeket, melyek miatt „hajlamom, irányom; munkaösztönöm dacára szubjektív költő lettem, egyes lírai sóhajokba tördelve szét fájó lelkemet”. Így érezhette magát az 50-es évek derekán „eposzi hős”-nek, ki szabad akaratából nem működik, s csak addig mehet, ameddig egy felsőbb hatalom bocsátja”. Ez a hasonlata már abból az ihletkörből származik, amely felé kibontakozást, megújulást óhajtva kereste az utat: a történelmi nagyepika ihletköréből. Az elveszett alkotmány aktuális szatíráján s a Toldi idilli-optimista múltidézésén túllépett, s egyre jobban elmerült a történelembe. Egyelőre azonban ezek a kezdeményei nagyrészt töredékben maradtak; csak a Keveházának és kivételesen szép történelmi balladafüzéreinek megírására futotta erejéből. De még költői bénasága idején sem hagyta abba történelmi tanulmányait. Felkészült rá, hogy nem csak a romantikus képzelet szárnyalását, hanem a közemlékezet és a figyelmes gonddal feltárt történelmi valóság sugalmait követve költse újra népe elveszettnek vélt „naiv eposzát”.
De közben helyt kellett állnia az iskolában is: a tanítva tanulás újabb évei következtek. Hosszú időn át – részben magának Aranynak véleményét követve, panaszait nagyítva – ezt a nagykőrösi iskolai szolgálatot is valamiféle szellemi gályarabság s társadalmi számkivetettség állapotaként volt szokás jellemezni. Holott Arany sokat nyert is ezekben a munkás években, hasznos szolgálatban.
Először is azt, hogy újra egy képességeihez méltó, a kor magyar viszonyaihoz mérten kiváló közösség tagja lett: a nagykőrösi iskola „nagy” tanári karát kitűnő és sokoldalúan művelt férfiakból szervezték. Az egész monarchiára egységesen kötelező szabályzat értelmében a nagykőrösi gimnáziumot is nyolc osztályos középiskolává – főgimnáziummá – kellett fejleszteni, a régi négy helyett tizenkét tanárral, ezeknek tisztességes megélhetéssel, átlag heti 18 kötelező órával. Az iskolafelügyeleti hatóságnak nagy beleszólást biztosított a szabályzat a tanárok kiválasztásába, megvizsgáztatásába, megfelelő tantermek, iskolafelszeretés, könyvtár stb. létrehozásába. A kőrösiek siettek, hogy iskolájukat megfelelően kifejlesszék. A régi tanárok, a nagy hegeliánus Szigeti Warga János s a latin szakos Fitos Pál mellé így került oda Kossuth nagyváradi puskaporgyárának két jeles vezetőembere, Mentovich Ferenc és Jánosy Ferenc, mindketten külföldi egyetemeket is járt természettudósok; hozzájuk csatlakozott a 4–5 tanszékre is pályázó Szász Károly, a minta-tanár történész Kis Lajos, a 14 élő és holt nyelvet beszélő, Shakespeare-fordító Ács Zsigmond, a kitűnő német s jó hivatali kapcsolatokkal rendelkező Weisz János meg Csikay Imre vallástanár; 1853-tól Szilágyi Sándor a szerkesztő, történetíró. Később került oda, mások közt, akiket Arany egy kedves disztichonban csokorba szedett, a nagy örökségét irodalmi alapítványokra is felhasználó Tomory Anasztáz. A tanári kar háromnegyed részének nem volt ugyan tanári oklevele, az Akadémia azonban hatot méltatott közülük tagságára.
De javára volt Aranynak az is, hogy közelebb került a fővároshoz; így a Világos után megszakadt vagy meglazult kapcsolatai a lassan újraszervezkedő irodalmi élet központjával ismét megerősödhettek. Társadalmi környezete is megváltozott: Nagykőrös előbbre járt a fejlődésben, s nagyobb, rangosabb is volt Szalontónál. Szülővárosában egy kaszinó egyesítette a gyér értelmiséget, Nagykőrösön külön kaszinója volt az „urak”-nak, s Aranynak, a tanár úrnak ebbe kellett beiratkoznia. Az átmenetet, amely ott a „nép” és az „úri értelmiség” közt elmosódott, tehát törés nélkül végigjárható volt, itt elég mély árkok s magas falak akadályozták. Aranyék itt ismerték meg a piacról élő hivatalnokság modern, már egyáltalán nem patriarchális gondjait; az anyagiakat s a társadalmukat egyaránt. Mindez azonban a költőnek nemcsak magányát s elvágyódását, de ember- s társadalomismeretét is növelte.
Végül, de nem utolsósorban: itt kényszerülve volt arra, hogy legalább a maga területén – a magyar nyelvben és irodalomban meg az esztétikában – módszeres következetességgel és lehető teljességgel végigjárjon egy-egy tudományszakot, hogy ily módon, már éretten s kellő áttekintéssel, mintegy fentről pótolja azt, amit Debrecenben elmulasztott. Tankönyvek nem álltak rendelkezésére; mint a régi iskolákban, az újakban is általában kéziratos jegyzetek segítségével folyt a tanítás. A rendelkezések előírták ugyan a nyomtatott tankönyveket; készült is számos tervezet, de használható tankönyv alig. 1854-ben Arany maga is készített, Szilágyi Sándorral, egy terjedelmes magyar olvasókönyvet; az engedélyt, nyilván a „hazafias szempontok” érvényesítése miatt, nem kapták meg. Fennmaradt azonban a könyv előszava s Arany egy német nyelvű bírálata ugyancsak 1854-ből Arany János tanár hasonló vállalkozásáról. Bizonyítják, hogy a költő akkorra már nem csak tárgyát s módszerét ismerte alaposan, hanem megtalálta s értékesítette azokat a lehetőségeket is, amelyeket az elveiben csakugyan korszerű iskolarendelet a színvonalas magyartanítás kifejlesztésére nyújtott.
Tankönyvet végül is nem tett közzé; úgy látszik, jegyzeteit sem őrizte meg. Eredeti kéziratainak csak néhány töredéke került elő; de nem egy, tanítványai által készített kéziratos másolatuk ránk maradt. Néhány részlet megjelenése után Pap Károly adta közre teljes szövegüket; a Magyar Irodalomtörténetet 1911-ben, a Széptani jegyzeteket 1934-ben. Tévedne, aki eredeti kutatások eredményeit keresné bennük. Tankönyvek, pontosabban: a főgimnázium legfelső osztályaiban elhangzó tanítóelőadások vázlatai. Az Irodalomtörténet. Toldy Ferenc terjedelmesebb kézikönyvének, A magyar nemzeti irodalom történetének alapján készült, a Széptani jegyzetekhez két, a német iskolákban használatos tankönyv mellett Greguss Ágost A szépészet alapvonalai c. munkáját is felhasználta Arany. Mindkét esetben viszonylagos önállósággal járt ugyan el, de nem többel, mint amennyit olyan tanárként megengedhetett magának, aki főként a tanítás céljaira veszi át s rendezi el anyagát. Magyar irodalomtörténeti vázlatának jelentősége hármas. Tudnivaló, hogy Arany a régiségből is elolvasott mindent, amihez hozzáférhetett; felkészülése közben tehát a maga irodalomtörténeti és nyelvi-stílustörténeti tudását is teljesebbé tette. Fejlődéstörténeti koncepciója, főként abban tér el Toldyétól; hogy a Petőfivel fellépő s nyomán kibontakozó új, népies-nemzeti irányban – és nem a romantikusban – látja s mutatja meg „költészetünk legmagasabb emelkedését”. Végül: bizonysága e vázlat jó arányérzékének, határozott, bár türelmes és történetileg árnyalódó ítéletének, meg epigrammatikus tömörségében is hajlékony, kifejező stíluskészségének. Széptani jegyzetei nagyobb hiányt pótoltak, mint az irodalomtörténetiek. Kéziratos másolatokban el is terjedtek; egyes kutatók századunk elejéig követték nyomon hatásukat, s kimutatták, hogy milyen nagy szerepet játszottak, mint „esztétikai elveinek legáltalánosabb megfogalmazása” Arany bírálói s költői gyakorlatában is.
Hogy jó tanár volt, nem csak az egykori tanítványok érthető nagyrabecsülést sugárzó visszaemlékezései bizonyítják, hanem az iskolában végzett munkájának más emlékei is: tanítási tervek, kitűzött tételek, kijavított dolgozatok stb. A magyar irodalom tanítását az élő irodalom műveinek bemutatásával kezdte, s a régi magyar meg a klasszikus világirodalom tanítását is lehetőleg a művekre alapozta. Bírálóként, tanácsadóként részt vett az ifjúság irodalmi vállalkozásaiban. A különféle pályázatok döntőbírája, a nagykőrösi főgimnáziumban változó címeken megjelenő ifjúsági lapok legfőbb támogatója s ily módon a szervezetten létre nem hozhatott önképzőkör vezetője volt. Érdemes ezeket a sajnos csak töredékesen ránk maradt bírálatokat figyelmesebben megvizsgálni. Nem csak az derül ki belőlük, hogy a költő-tanár szívesen terelte diákjai figyelmét olyan tárgyak és műfajok felé, amelyek őt magát is elevenen érdekelték, hanem az is, hogy ezekben kezdte kialakítani a maga elemző s nem csupán a vizsgált művek hibáit megmutató, de a javítás lehetőségeire is utaló bíráló módszerét.
Ahogy tanárként, költőként is megvizsgálta a kezén forgó anyagot, gyakorlati munkájának módszerbeli s elméleti kérdéseit. Először a levert forradalom és szabadságharc élményével és tanulságaival kellett megbirkóznia. A heveny fájdalom enyhültével s a rettenet szorongássá tompultával, mérlegre tette a történeteket. Érzései s gondolatai kettősforgóban örvénylettek. Keserű kiábrándulással bírálta s maró gúnnyal ábrázolta az események haszonélvezőit, a nemzet bizalmával visszaélő, vetélkedő, álomkergető, önös vezéreket, de mélységes együttérzéssel siratta a lángoszlopként kihunyt nagy barátot, s hű ragaszkodással idézte újra meg újra a megtörhetetlen igazságukban fénylő eszményeket, amelyekért költőtársával s népe javával együtt hevült, kockáztatott. Hasonló válság és feloldódás jelei figyelhetők meg ízlésbeli felfogásán s költői gyakorlatában is. „Szeretem a nemzeti költészetet; a népiesség köntösében még most; később majd pusztán”, idézem újra véleményét, melyet 1847-ben a Toldi pályadíjnyertes, „népköltő”-ként magasztalt írója fogalmazott meg. 1848-ban a „komiszul packázó … arisztokrata urak'' ellen a forradalmi seregek egyetlen kardvonással millióssá tett seregére utalva „antikritikául az öszszes népköltészet nevében”, ilyesmiket írt egy versében: „Ma mink pergetjük a botot”, s „Aki megbánt, visszabántjuk”. A forradalom idején a néphatalom kivívásának döntő nemzeti jelentőségébe vetett hit lett tetteinek és írásainak erkölcsi alapja: ebben volt azonos Petőfivel. A forradalom után, az önkényuralom szorításában, fokozódó elszigetelődése idején, népiességének ez a politikai éle tompább lett. 1854-ben úgy bocsátotta útjára az átsimított Toldi estéjét, mint „egy hangot a múltból”, mert „most már futunk a népiestől”. Az irodalmi Deákpárt politikai koncepciójának, taktikájának s elvrendszerének vonzásában, meg a Petőfi népiességének erkölcsi és esztétikai örökségét sárba szóró hangoskodóktól elundorodva, de a maga eredeti gondolataihoz is visszatérve: a népi elemet akkor már ő is újra egy népi-nemzeti, költői ideálrealizmus összetevőjeként értékelte.
Már akkor, amikor először kilépett Szalonta védő otthonosságából, megtapasztalhatta, hogy a Toldi egyetlen szerencsés történelmi pillanat ajándéka volt; részben ezért is érezhette a Toldi estéje első változatát „talán utolsó” művének. A „rádisputált” trilógia középső részének szánt Daliás időkben is elakadt: egyre nagyobb erővel s egyre nehezebben áthágható akadályokkal tornyosodott elébe az, ami pedig soha nem engedte el többé végzetes vonzásából: a történelem szelleme. A nép jelenét és múltját soha sem volt hajlandó különválasztani; a magyar „előidők”-ből, a fejedelmek korából készült tárgyat meríteni már akkor, amikor, Petőfi jobbján, átjárta a forradalom szélvihara. Az önkényuralom idején a politikai töltésű népiesség alig szólalhatott meg; a nemzeti ellenállás erői szükségképpen a múlt felé fordultak, némi ellensúlyként is a túlságosan csak a jövőbe tekintők egykori agitációjára. A jobbágytörvény 1853-ban, úgy látszott, alkotmányosan megoldotta ezt a legégetőbbnek érzett társadalmi igazságtalanságot, de nem csekély mértékben a magyar „történelmi osztályok” kárára – s Arany a parasztságot is ezek közé sorolta.
A történelmi tárgyak mindenütt előretörőben voltak; azok a töredékek, amelyek a Katalin körül félbemaradtak, annak bizonyítékai, hogy a népies történelmi beszély mestere a romantikus-byronias nemben sem akart elmaradni.
Kemény akkor fejtette ki a történelmi tudat megerősítésének szükségét.
Jókai ezen a területen is az élre tört.
Aranyt a maga lelkiismerete s barátai unszolása is arra késztette, hogy kísérletet tegyen a nemzeti – ha úgy tetszik: naiv – hősepika megújítására. A romantikus kísérleteket, a magyar Vergilius-Osszián iskola szemléletformáit és eszköztárát ő maga tette semmivé Az elveszett alkotmányban. Jóformán mindent újra kellett tehát kezdenie. S nem csak az eredetiség megóvhatásának kérdésével vívódott, azzal, hogy – mivel ezt tartotta minden költészet legfőbb értékének – lehet-e a szinte egészen kimerített klasszikus epikai hagyomány gazdagságában még egyéni ízt-színt-hangot találni; hanem – mivel nem hitt a „csak kitalált” nemzeti eposzok hitelében, lehetőségében – azzal a kérdéssel is, hogy találhat-e s ha igen, hol, hiteles hagyományú s költőileg felhasználható anyagot a magyar régiségben.
A maga költői irányával és gyakorlatával kapcsolatos vizsgálódásaiból néhány olyan fontos tanulmány született, amelyek rendkívül gondos és széles körű tudományos kutatómunkán alapultak. Tárgyuk szerint két csoportra oszthatók.
Az első szorosan a népi-nemzeti költészet gyakorlatához tapad. A barokk, a klasszicista s még a romantikus törekvések is a mértékes, a nyugat-európai verselést tartották modernnek, igazán művelt költőkhöz méltóknak. Toldy Ferenc 1842-ben nem is elsőként fogalmazta meg ezt az állapotot s az új igényt: sajnálatos – írta –, hogy „költészetünk legszebb virágai az iskolai neveltetésű férfiak tanulószobáikból a nemzet szabad ege alá ki nem hathattak”, de még sajnálatosabb, hogy „még eddig a nyelvünkben mint minden nyelvben meglevő saját mértéket és ritmust ki nem lestük, nem szabályoztuk”. Arany kezdettől fogva készült rá, hogy elvégezze e vizsgálódó-szabályzó munkát. Indítást arra, hogy kutatásait kiegészítve és rendszerezve, idevágó eredményeit kifejtse, a szabadságharc utáni néhány év irodalmi burjánzása adott. A sok „lerudalni való állat” ellen felhorgadt polémikus kedve szülte Vojtina leveleit meg a körülöttük felsarjadó irodalmi szatírákat, de e tárgykör első módszeresen végigvitt tanulmányát is, a Valami az asszonáncról címűt, amely 1850-ben keletkezett, de némi hányódásvetődés után csak 1854-ben jelent meg teljes egészében az Akadémia Toldy-szerkesztette folyóiratában, az Új Magyar Múzeumban. A másik tanulmány elkészültére az adott alkalmat, hogy 1856-ban Arany vállalta az iskola Értesítőjébe írandó értekezés elkészítését. A magyar nemzeti versidomról szóló mű, amelyet még ugyanabban az évben Toldy is közzétett az Új Magyar Múzeumban, mindjárt megjelenésekor élénk visszhangot keltett. Ez érthető: Arany régi kívánságot teljesített, hiszen a nemzeti versidom kérdései jó százada foglalkoztatták már költőinket, bírálóinkat és irodalomkutatóinkat; Batsányi, Kazinczy, Verseghy, Csokonai, Berzsenyi és Kölcsey ezekről töprengett; Toldy ennek önelvű rendszerét szerette volna látni már a negyvenes évek elején. A szakterület tudósai később az egész módszeres magyar verstani kutatás alapvetéseként fogadták el, a nemzeti verselés olyan „eredeti conceptiójaként, minő sehol… nem szolgál a verstan alapgondolatául”, s amely megelőzi az európai verstanok modern klasszikusainak műveit. Ezekkel a tanulmányokkal egyidőben foglalkozott nyilván a „rímezett versalakok” kérdésével is; sajnos az erről kezdett dolgozatnak csak töredékei készültek el.
A tanulmányok másik, nagyrészt szintén töredékben maradt csoportja az 50-es évek második felében jött létre. Keletkezésük külső indítóokai közt nagy jelentőségűek a fővárosból, főként Csengery Antal köréből érkezők. A Magyar Tudományos Akadémia az önkényuralom első éveiben éppenhogy látszatra tarthatta csak fenn működését. 1858-ban, a megújított alapszabályok jóváhagyása után mégis közgyűlést tarthatott, s ezen új tagokat választhatott; köztük Aranyt is. A súlyos testi-lelki válságban, betegen vegetáló költő csak húzódozva fogadta el a választást – mint amelyre addig, úgy érezte, nem szerzett érdemet, s amelyet, attól tartott, a jövőben sem érdemelhet meg. Székfoglalóul választott mégis két tárgyat. Először Katona drámáját, a Bánk bánt, s aztán – miután értesült róla, hogy ketten is foglalkoznak már e nemzeti tragédiával – Zrínyi művét, pontosabban a Zrínyiász helyét a világirodalom nagy eposzai közt. A Bánk bán tanulmányokat csak 1879-ben adta közre, a Prózai dolgozatokban; azóta töredékességében is a legfontosabb magyar dráma-elemzések közé sorolják, s joggal. Katonáról késő öregségében is nagy elismeréssel szólt; „bámulatos, hogy tudta a nagy szenvedélyeknek olyan megragadó kifejezéseit olyan gondos beosztással elrendezni, hogy tudott annyi számítással – költeni”. Arany elemzése ezt a „számítással költést” követi nyomon kivételes dramaturgiai, lélektani, erkölcsi és formai érzékkel. A töredék csak a tervezett tanulmány kisebbik részét foglalta összefüggő szövegbe; kiegészítik Aranynak azok a jegyzetei, amelyekkel végigkísérte az egész drámát, s azok, amelyeket a dráma forrásainak, kora valóságos történelmi viszonyainak felderítése közben írt össze: bizonyságai példátlan alaposságának, figyelme sokirányúságának, de bizonyságai annak is, hogy a dráma mint műfaj is állandó erővel érdekelte, s hogy a Bánk bán felé nem csak azért fordult különös figyelemmel, mert benne a műfaj talán egyetlen magyar remekét láthatta, hanem azért is, mert benne a magyar nemzeti-történelmi problematika igen erőteljes, sokban számára, a balladaíró számára is példás kifejezésével találkozott.
Ilyen, a nemzeti problematika forró anyagából merítő műnek tartotta a Zrínyiászt is. Kezdetben – művészileg – „merő utánzatnak” minősítette ugyan, de a szerző, a tárgy s a mű mégis hosszú időn át foglalkoztatta; a Zrínyiász első énekét megpróbálta átsimítani. Az 1850-es évek közepétől kezdve egyre jobban elmélyedt a világirodalom nagy epikusainak tanulmányozásába; a régtől alaposan ismert Vergilius és Homérosz után az északiakba, az indusokba s az olaszokba, főként Ariostbba és Tassóba. Voinovich Géza, aki még látta azt a történeti, esztétikai jegyzetekkel s szövegmagyarázatokkal ellátott olasz könyvet, amelyből egyebek közt Tassót olvasta, feljegyezte, hogy ez a könyv – mint egyébként Arany könyvtárának minden a költő kezében forgott darabjai – tele volt széljegyzetekkel, s ezekben „szemmel kíséri az eposz szerkezeti elemeit, fejlődését, sűrűn tűnnek fel jelei az állandó szólamok és hasonlatok mellett, elkísérve azokat egyrészt eredetök, Homér, Virgil, Lucretius, Horatius és néha a Biblia felé is, másrészt innét további útjukon Dante-Milton-, főképpen Zrínyihez”. Ezt a félelmetes nagyságú anyagtömeget nehéz volt összefoglalni: „veszett nagy moles készül belőle”, írta sógorának 1850. nov. végén. A tanulmány bevezetését olvasta fel székfoglalóul; Csengery, aki elragadtatott hangon számolt be róla, elkérte a kész részleteket s lekötötte a még tervbevetteket a Budapesti Szemle részére; sőt Ráth Mór személyében kiadót is szerzett a könyvvé kerekítendő műnek. Arany azonban belefáradt a túl nagyra méretezett munkába. Amire szüksége volt, azt az elkészült töredékekben is elérte; részben ezért is hagyhatta abba. Bizonyossá vált számára – s úgy gondolhatta joggal –, bizonyossá a nagy epikai vállalkozása iránt érdeklődők számára is, hogy van rá mód a roppant súlyú és gazdaságú világirodalmi nagyepika remekművei után is eredetit alkotni. Zrínyi művéről is kiderül, hogy bár anyaga lépten-nyomon összefüggésbe hozható az „eposzi közvagyon” valamilyen elemével, pontosabban Tassóval, Vergiliusszal, az egész mégsem „mondható lopásnak, plágiumnak, oly szabadon bánik a tárggyal. Sok helyen szebbé teszi az átvett helyeket, módosítja”.
Hogy közben – szándéktalanul s a hasonló nem-magyar kezdeményekről mit sem tudva – megírta az első magyar összehasonlító irodalomtörténeti tanulmányt, nem érdekelte, nem tartotta lényegesnek. Hogy a tudományos kutatás mit köszönhet neki, későbbi tudósok – egyebek közt a magyar komparasztika atyja, Heinrich Gusztáv – állapították meg: cikkei eszerint „impozáns tudományos készültségről tanúskodnak – melyet úgynevezett »szakférfiainknál«, egy-kettő kivételével, bizony nem igen találunk”; s később: az összehasonlító módszert „először alkalmazza irodalmunkban következetesen, tudományos alapossággal”.
Csak éppen hogy Aranyt rendkívüli méretű vizsgálódásai közben nem szaktudományi célok vezették. A tárgytörténeti mozzanatok, motívumtörténeti párhuzamok nem az összehasonlító irodalomtörténet tudós kutatóját, hanem a saját problémáival is viaskodó költőt érdekelték főként. A Csaba királyfi első dolgozataival bíbelődve, egyszerre, valamilyen csodálatos ihlet lázában megírta a Keveházát, ezt a balladába sűrített kis eposzt. A mélytüzű kristályok telt fényével ragyog ki a hun trilógia első, bizonytalankodó vázlataiból. Ezek nyilván azért is sikerültek csak olyan vázlatosra, mert a költőnek nem volt még elég olyan hősmondai anyaga, amelyen ott érezhette a nemzeti hagyomány, az élő köztudat „epikai hitelét”. A Keveháza méltó visszhangot vert: Gyulai elragadtatottan üdvözölte, a hozzáértő barátok mind boldogan gratuláltak. Akik a tervezett nagy eposz viharának első széllökéseit érezték ki belőle, jellemző módon – ismerve már Arany természetét – nemcsak tanácsokkal, de még inkább: könyvekkel látták el. Szilágyi István a rég ajánlott Nibelung-éneket történetírókkal pótolta meg, Tisza Domokos Schwandtner Scriptores rerum hungaricarumát, Kézai Krónikáját küldte s Wenzel Gusztáv meg Toldy Ferenc idevágó munkáinak kiegészítéséül Priszkosz Rhetor feljegyzéseit. Szabó Károly és Csengery Antal megjelenésük után azonnal ismertették Thierry Amadé Attila életrajzának a Revue des deux Mondes-ban épp akkor megjelent fejezeteit. Arany később a francia könyvet is megszerezte. Nem csak nyersanyagot talált benne, hanem felfogásának igazolását is. A népszerű elevenséggel író francia tudós könyvében is érvényesült tudniillik az ő meggyőződése, hogy Attiláról a történetírók munkáinál többet őrzött meg a hun király alakját mondai elemekkel is megnövelő, kiszínező hagyomány. Arany széljegyzete ez volt: „És így a költőnek inkább ezt, mint amazt kell előállítani”.
Akkorra már körülbelül döntött. Az ötvenes évek közepe táján kibontakozó válságból – amelynek eredménye egyébként költészetének egyik legszínesebb, éppen ellentmondásossága által oly gazdag, töredékeiben oly ígéretes korszaka – két nagy tanulságot szűrhetünk le. Szellemileg s testileg is megbénult, ha nem érezte maga mögött a munkájára figyelő, a lélekkel, egyetértéssel vállalt szerepét igazoló közösség közvetlen, munkájának célt s értelmet adó jelenlétét. Ezt a költő szerepet pedig egyre inkább a nemzeti epikuséban találta meg. A közvélemény már több mint fél százada sürgette költőinket, hogy az elveszett ősi eposz helyett – amely nélkül a kor el sem tudta képzelni egy nemzeti költészet teljességét – alkossák meg a nemzet ősi nagyságát megidéző, elsőbbségét igazoló nemzeti eposzt. Arany a nemesi-vergiliusi-ossziáni-romantikus Zalán futása helyett – amelyet csupán a műveltek érthettek volna, ha olvasták volna – olyasmit tartott csak erőfeszítésre érdemesnek, amit a nép is „vérévé tanulhasson”. Erre a vállalkozásra áldozta férfikora legjobb éveit: ezeknek a gondoknak, tanulmányoknak, vívódásoknak emléke két, bizonnyal az 50-es évek végéről származó dolgozata: a Naiv eposzunk s az a bírálat-töredéke, amelyet Dózsa Dániel Zandirhám c. székely hőseposzáról írt: Az első annak a nagy tanulmánynak bevezetése, melyet Csengery hiába kért tőle a Budapesti Szemle részére, s amelyben egy – később hamisítványnak bizonyult – ócseh hősi éneket kellett volna méltatnia. 1860-ban, talán kézirathiánnyal is küzdve, de talán programadó írásként is, a Szépirodalmi Figyelőben, első folyó iratában tette közzé, az 1–2–3. számban. A második csak a Hátrahagyott Iratok közt látott töredékként napvilágot. Mindkettő Arany legtöbbet idézett prózai munkái közé tartozik; s méltán.
Ez a naiv eposzunk elvesztét panaszló, s rejtetten bár, de mégis: egy költői rekonstrukció esélyeit mérlegelő tanulmány is rég vitatott költői és tudós kérdésekhez csatlakozik. Ismeretes, hogy reformkori irodalmunk egyik legfontosabb feladatának tartotta a magyar történelem korszerű újrafogalmazását; s ebben a magyar elem „ősfoglaló s országló” elsőbbségének kidomborítását: a nemesi közirodalomnak századokon át legfőbb érvét a „történelmi jogok” biztosítására. Ez a kívánság is hívta létre a honfoglalást megéneklő eposzokat. A Zalán futását azonban még csak a rendi Magyarország érezte s érezhette magáénak. Arany arra vállalkozott, hogy a nemzet fenntartójának szerepében a népet állítsa a nemesség helyére. Leveleiben, politikai cikkeiben újra meg újra kimondott gondolata, hogy a fejedelmek, az Árpádok, de még Mátyás korában is: az egész nép nemes volt. A Toldi ennek a történelemszemléletnek költői diadala. S ezzel – úgy érezhette Arany – lehetőség nyílik Kölcsey romantikus tételének meghaladására arról, hogy a magyar költészet lángjai idegen tűzhelyeken gyúltak ki, hogy a nép költészete legfeljebb emlékét őrzi az egykor esetleg megvolt autochton, naivul nemzeti költészetnek. A tanulmányt jóideig főként a tudományos szakszerűség mértékével mérték a magyar ősköltészet kutatói, s a filológiai bírálat pergőtüzében „a nagy művészettel és szaktudással felépített alkotmány, mellyel Arany naiv eposzunkról vallott föltevését támogatta, összeomlott”. Vagy másként: „Anonimus lélektelen adataiba a maga hatalmas szerkesztő fantáziájával egy magyar honfoglalási eposznak körvonalait akarta belelátni”. Pedig Aranyt ez esetben sem a tudományos, hanem a költői gond égette. „Most olvasom a Riedl prágai tanár által fordított cseh költeményeket. Erőteljes néppoézis maradványai a messze hajdanból. Csak nekünk nincs semmink! Mythológiát csinálni kell, régies eposzt csinálni kell – különben űr és pusztaság” – írta 1857-ben Tompának. Vegyünk ehhez három mondatot a Zandirhám-bírálatból s előttünk áll a nemzeti eposzra készülő Arany lényegi problematikája. „… Tegyük fel, hogy a sajátlag vett eposz, vagy inkább a classicai epopoeia korunkban többé nem lehetséges: vajon a több-kevesebb romanticai vegyülettel modernizált eposz: egy Frithjof-rege, egy Childe Harold, egy Onegin, szinte lehetetlen-e?” „…míg a »Hermann és Dorottya« szemben az Iliászszal s Odysszeával eredeti s kiválóan német költemény marad: addig nincs okunk idegen mesterművek tanulmányozásától azért borzadni vissza, hogy elsatnyul bennünk az eredetiség, s lehámlik rólunk a nemzeti máz.” – Végül: a történeti hiteltől „megkülönböztetem az eposzi hitelt, mely nem törődik azzal, megtörtént-e a dolog, de igen, hogy él-e az a nemzet, a nép tudalmában, emlékei- s hitében, az utóbbiakhoz, mennyiben a költői cél engedi, makacsul tapad”.
Annak az éber, mesterségének elveit és szabályait fölényesen ismerő, tárgyában alaposan művelt, tudós költőnek magatartása nyilatkozik meg itt, aki elszakadóban-elszigetelődőben van az aktuális politikától s a maga közösségét egyre inkább a nemzet nagy történelmi szolidaritásában keresi. Ez az ötvenes évek közepe táján mind határozottabb formát öltött a közelmúlt roppant fényeivel és árnyaival vívódó Aranyban. Ilyen magatartásformával megegyező szerepet kínált azonban akkor már neki az az író-közíró-politikus kör is, amely a fővárosban a kibontakozás járható útjait keresve, Deák Ferenc körül kezdett kristályosodni. Író-közíró tagjai közül mind többen s gyakrabban keresték fel a nagykőrösi költőtanárt s biztatták, gyűjtse össze addig csak szétszórtan vagy egyáltalán nem megjelent munkáit. 1854-ben meg is jelent a két Toldi; – önálló könyv formájában, majd egy kötetben is akkor először! 1854-ben Kemény alapos tanulmányt írt az első Toldiról; a második is sikert aratott. Arany, amellett, hogy ismét komoly érdeklődést láthatott, „tanul; büszkeséget, a jövőre kitartást, kedvet meríthet”. 1854–55-ben határozott formát öltött a Kisebb költemények kiadásának terve; elkészült „tűzzel-vassal” s nehéz gondok közepette a kötet nyomdába szánt kézirata. Heckenast a kor s Arany ízlésének megfelelő puritán formában nyomtatta a kis alakú köteteket, szép rézmetszettel díszítette. A bírálat szinte fenntartás nélküli elismeréssel fogadta: a kor tekintélyei közül Greguss Ágost, Bérczy Károly, Salamon Ferenc, Erdélyi János írt róla elismerő, elemző méltatást. Kemény, Csengery egész kis Arany-irodalom létrejöttét szervezte meg. Erdélyi János – aki az összes kortársak közt a legtöbb fenntartással élt – így jelölte ki Arany helyét: „Ő az újabb magyar líra azon képviselője, kiben határozottan kivehető már a sokak által előkészített irodalom kezdete”; Toldy Ferenc pedig – az idők fordulásán eltűnődő némi bánattal – így ismerte el primátusát: „A kor csúcsára hágott, melyen, ha a jelek nem csalnak, első rangját meg is fogja tartani”. Az újraéledt Akadémia – miután 1858-ban a Toldi estéjének nyújtotta át a Marczibányi-díjat, 1861-ben a második kiadását megért Kisebb költeményeket tüntette ki nagyjutalmával. 1855-ben meghalt Vörösmarty, s a „nemzet költőjé”-nek helye üresen maradt. Ezt a helyet és szerepet kínálta a közvélemény egyre határozottabban Aranynak.
