III. A HÍRES SZALMALÁNG
III. A HÍRES SZALMALÁNG
A székesfőváros lázban van. Vendéget vár. Ah, az mindig nagy dolog, ha Budapest vendéget vár. És mindig egy kaptára történik. A házak lobogódíszt öltenek, bizonyos ablakokban megjelennek bizonyos pokrócok és ágytakarók. A rendőrök új atillájukat húzzák föl. A főpolgármester nem fogad feleket, be van zárkózva, beszédet tanul. A tömeg mind sűrűbben hullámzik az indóház mentén, ahonnan a vendég jön.
A zsebmetszők a lehető legcélszerűbben elhelyezkednek a vonalon, elhelyezkednek a rendőrök is – de a legcélszerűtlenebbül. Ez a sablon a város külsőbb képére nézve. Az illusztris vendégre is mindig ugyanaz az egy sors vár. Lakás van számára véve a »Hungáriában«, melynek foyerét délszaki növények ékesítik, szalonja asztalán ott várja egy meghívó báró Atzél Bélától a Park Klubba, egy másik meghívó gróf Zichy Jenőtől a Szentivánban tiszteletére rendezendő vadászatokra. A polgármester fejében pedig ott várja egy program, melynek pontjai az elevátor megtekintése, este előadás az Operában, utána díszbankett a városi Redoute termeiben. Ezen élvezetekhez csatlakozik újabban a vágóhíd, a vásárcsarnok és az új országház megtekintése. Gyönyörű dolgok ezek.
Fölösleges mondani, hogy a gróf Zrínyi Miklós fogadtatásáról van szó. Őt és vitézeit várja a vendéglátó székesfőváros. Hasonló lelkesedés régen volt. Az egyház maga is részt vesz a fogadtatás pompájában, s Budapest minden harangját megkondítják. Maga a papság is kivonul az indóházba teljes ornátusban.
A pápai enciklika különben a társadalom minden rétegeiben eloszlatta a kételyeket. Egy hang sem emelkedett többé a csoda ellen. A Történelmi Társulat kiküldött bizottsága ennélfogva szintén megállapította a távirati jelentésében személyi ugyanazonosságukat. Ezt Czobor Béla is bizonyítja – de ruházatukat nem tartja korhűnek.
Midőn Thaly Kálmánt bemutatták Zrínyinek, a somogyi főispán hozzátette:
– A II. Rákóczi Ferenc történetírója.
– Ki az a II. Rákóczi Ferenc? – kérdezte Zrínyi hanyagul.
Thaly hamarjában szinte megbotránkozott, mikor eszébe nyilallt, hogy persze, Zrínyi előbb élt, nyugodtan felelte tehát:
– Zrínyi Ilona fia.
Sziget hős védője ezt a nevet is hiába keresgette emlékei közt.
– Ez a gróf úr dédunokája, a legvitézebb és legszebb magyar asszony, aki három évig védelmezte Munkács várát.
Zrínyi szemei felragyogtak.
– És elűzte a törököt? – kérdé élénk érdeklődéssel.
– Nem a török ostromolta, hanem a császáriak – felelte Thaly.
– Ne mondja! – kiáltott fel Zrínyi Miklós, látható meglepetéssel. – És azután?
– Elfoglalták a várat a császáriak – tüzelte, irritálta Thaly (mert ki tudja, mire lehet az jó). – Hja, bizony fogságra vetették a dicső asszonyt, aki nekünk felséges Urunkat, Rákóczi Ferencet szülte.
– Nos, és mi lett aztán a sorsa?
– Meghalt száműzetésben, Nikomédiában, 1703-ban. A török szerető gondoskodása édesítette meg utolsó éveit. Ott jártam a sírjánál magam is.
Zrínyi egyre fokozottabb figyelemmel csüngött a Thaly ajkain.
– Kegyelmed, úgy látszik, nagytudományú férfiú, de ez mégis meglep engem, amiket mond. Valóban a császáriak tették volna?
No iszen, csak ez kellett Thalynak, hogy rögtön nekifogjon a tragédiák hosszú sorának. Patacsics, Alapi, Csáky, Szecsődy körülvették, és úgy hallgatták, mintha mézzel lenne a szája megkenve: hogyan végeztette ki a római császár később Zrínyi Pétert Bécsújhelyen, hogyan kínozták börtönben s vitték az őrületbe még később Zrínyi Jánost.
Szecsődy uram megrántotta a Deák Balázs smaragdzöld mentéjét, felhúzván a szemöldjeit a homloka legtetejére.
– Ez többet tud, mint mink, komámuram.
Alapi a kardjára csapott indulatosan:
– Hát az isten se volt itt azóta, amíg mi odavoltunk?
Maga Zrínyi Miklós semmit se szólt, csak mosolygott nagykeserűen és a szakállába látszott morogni valamit. Olyasfélét talán, hogy »ezért ugyan érdemes volt kirohanni«.
Aztán félrehúzta Thalyt bizalmasan egy ablakmélyedésbe. A többiek tiszteletteljesen álltak félre. Elképzelték, hogy miről lesz szó – de hallották is onnan a hangos beszélgetést.
– Mondja csak, kegyelmed, ki messze lát hátra a múlt időkbe, ahonnan mi jöttünk, nem tud valamit az én asszonyomról?
– Rosenberg Éva grófnőről?
Zrínyi a fejével bólintott, és hangosan dobogott a szíve az izgatottságtól, hogy mit fog hallani. Nagyon szerette azt a szép aranyhajú asszonyt.
– A grófné ott élt egy darabig özvegyen a csehországi birtokán – folytatá a historikus –, hanem aztán férjhez ment.
A Zrínyi keskeny homloka elborult. Ez fájt neki. Fölszisszent, mintha mérgezett tőrrel szúrták volna meg.
– Kihez ment férjhez? – kérdé tompán.
– Gazaldo Pál olasz márkihoz.
– Ah, a gaz kígyó! Vadászott egyszer nálam Csáktornyán…
Az irigy Czobor Béla nagy malíciával súgta Török Aurélnak:
– Még szinte bámulatosabb az, hogy Thaly tudja ezeket, mintsem az, hogy Zrínyiék feltámadtak.
Zrínyi szótlanul nézett maga elé, észre lehetett venni rajta, hogy ellágyult az emlékeken.
– És kis fiamból, Jánoskámból, mi lett?
– Ő boldog volt, uram, és sohase jött vissza Magyarországba, nagy kort élt, és most ott alussza örök álmát a hohenfurti zárda templomában.
– Szegény Jánoska! – és egy könny reszketett a rettenthetetlen hős szempilláin – milyen szépen lovagolt, repesett a térdeimen…
Aztán mégis észrevette, hogy nem illik hozzá ez a nagy gyöngeség, elfordult, otthagyva a múltba látó urakat.
Hanem iszen éppen csak ez kellett a többieknek. Nosza, megrohanták Thalyt valamennyien, sose volt még ő olyan kapós. Valóságos áfium gyanánt hatott a tudomány a vitéz urakra. Mindenik szeretett volna hallani a feleségéről, a gyermekeiről és hetedíziglen az unokáiról; Istvánffy Pál félrelökte Botos Pétert: »Kendnek úgyse voltak gyermekei«. Máté György pedig túlkiabálta Deák Balázst:
– Kezdjük csak az én cselédeimen! Mi lett az én szépséges Kata leányommal?
A Kata leány? Ki tudhatná azt! Itt már véget ért a Thaly tudománya. Csak nagy nemzetségfákról regél a történelem. A kis fák ismeretlenül nőnek és enyésznek el a nagy nemzeti rengetegben.
Különben sem volt idő ilyenekre. Ott várt már Budapest székesfőváros küldöttsége, mely meghívta Zrínyiéket, s meg volt bízva, hogy különvonaton kísérje őket.
Zrínyiék égtek a kíváncsiságtól, hogy újra láthassák Budavárát, de a vasút ellen hátborzongató ellenszenvet éreztek, habár három nap alatt, míg Dombóváron mulattak, sok mindent más színben láttak már, mint azelőtt három századdal. Nagy iskolán mentek keresztül e három napon. Amit az emberiség apránkint talált fel, azt ők egyszerre látták maguk előtt. Sok volt, megterhelte az elméjüket.
Szecsődy Máté kifogást tett a vasút ellen:
– Jobb volna, ha lóháton mehetnénk.
Megijedt erre Tenczer Pál (mert ő volt a küldöttség vezetője):
– Nem lehet az. Oh, Gott, Gott. Méltóztassanak csak belenyugodni.
– Kényelmesebb is volna lóháton – jegyzé meg Csáky.
(No, ilyet még az öregapám sem hallott, gondolta magában Tenczer Pál, hogy kényelmesebb volna lóháton.)
– Dehogy, dehogy – mondá aztán hangosan –, kényelmes kupék, étkezőkocsi… Csak tessék énrám bízni. Aztán kivihetetlen is volna lóháton. Hol vennénk annyi hátaslovat?
Maga Zrínyi szólt közbe:
– Az a legkisebb. Láttam itt a környéken egy ménest; mindjárt lehetne belőle fogatni, amennyi paripa kell.
Vacogott a Tenczer Pál foga.
(»Huh, fel nem ülnék millió forintért egy olyan vad lóra.«)
– De hiszen az a Dőryék ménese! – ellenveték a dombóvári honoráciorok.
– Az most, de ha elvesszük, akkor a mienk lesz – mondá a vezér jókedvűen.
– Csakhogy nem engedik ám a Dőryek – vélte egy szőkeszakállú helybeli alak.
– Úgy? – szólt Zrínyi érdeklődve. – Az a kérdés, hány főbül áll a haderejük?
– Nincs haderejük.
– Hát akkor mivel akadályozzák meg? – csodálkozott a hajdani várkapitány.
– A törvények, a tulajdonjog szentsége.
Zrínyiék összemosolyogtak; szemjátékuk azt látszott mondani egymásnak: »Milyen satnya faj ez!«
Sok huzavona után Zrínyiék engedtek udvariasságból, s az egész tábor felcihelődött a fellobogózott vonatra, mely már meg sem áll Budapestig. Csak Radován diákkal volt egy kis komédia. A kópé annyira szerelmes volt, hogy egy-két napra sem akarta elhagyni menyasszonyát, egy tűzrőlpattant barna leányt, névszerint Faragó Piroskát, aki a feltámadottak tiszteletére adott bálon ismerkedett meg Radovánnal.
A diák olyan szépen táncolta a csárdást Piroskával, úgy aprózta, úgy tudta megforgatni, meg kacérul elereszteni, nagy dévajkodással úgy fogdosta, úgy megfogta – hogy foglya is maradt ásó-kapa erejéig.
Mindjárt ott a bálon megkérette Szecsődy és Patacsics uraimékkal a szüleitől.
Faragóék, jómódú polgárcsalád Dombóváron, legott meghányták megvetették a dolgot. Hirtelen jött az ajánlat, de a kérő helyes férfiú, nemcsak régi famíliából való, de ő maga is régi, s mindent összevéve, szerencse Piroskára, mert Radovánnak ugyan nincs semmije, de vannak érdemei, minthogy a hazáért halt meg; olyan hivatalt kaphat, amilyent akar, sőt még országgyűlési képviselő is lehet a jövő ciklusra, ha átáll a szélsőbalhoz. Ott mindjárt megvolt az eljegyzés is, sok vidám enyelgés és tréfa között. Hogy hol veszi Radován a keresztlevelet? S hogy fogja mondani a menyassszony: »Holtodiglan«, mikor ez már egy régen elmúlt terminus? Szó, ami szó, de valóban sok különösség jön ki az ilyen rendkívüli helyzetekből.
Radován tehát nem akart Budapestre jönni. Nem kell már őneki a dicsőség, de Zrínyi közbelépett, és végre úgy oldották meg a kérdést, hogy magukkal vitték Piroskát is az özvegy menyecskenővérével együtt. Bezzeg volt nagy dévajkodás a vasúton. A fiatalabb vitézek fogdosták, csipkedték, bizony még oly helyen is a ruhán keresztül, ahol nem illett, kivált a menyecskét. Sőt az öregebb urak mellének sem esett rosszul egy kis pajzánkodás. Az özvegy menyecske volt nagy kínban, nem győzte paskolni a kezeiket. »Ugyan hagyjanak békét. Ne izéljenek hát stb.« A fővárosi küldöttség tagjai megbotránkozással röffentek össze, s Tenczer Pál azt súgta Máttyus Arisztidnek, de az öreg Kléh István is hallotta:
– Úgy látszik, nem nagy illedelmet tudtak a középkorban.
Azontúl alig történt valami megemlítésre méltó, az állomásoknál mindenütt nagy tömegek várták a vonatot, zászlókkal, zeneszóval, a papok processzióval, kereszttel, vörösinges minisztránsokkal, de a vonat sehol sem állott meg, következésképp nem lehettek beszédek, csak az ablakon át köszöngetett nekik Zrínyi Miklós. Az egyik községnél pláne bandérium várta; a nyalka parasztlegények, kik szőrén ülték a lovat, nagy lelkesedésükben erőnek erejével a vonat előtt akartak lovagolni, de a bíró uram rájuk ripakodott:
– Mit akartok? A füstös előtt? Hiszen ha még jó lovatok lenne. De hatvanforintos lovakon? Ki látott ilyet? Szamarak.
Zrínyit borongós hangulat fogta el, gépiesen nyúlt fövegéhez a riadó éljenzésekre, néhol feltűnt neki egy-egy arc. »Ejnye, de ismerős ember, mintha már láttam volna.« De a vidék hogy megváltozott! Az emberek nem lehettek a régiek, mégis rájuk ismert; a vidék ellenben a régi volt, százszor megjárta, és mégsem ismert rá, csak a hegyek maradtak, a jó öreg hegyek – az erdők eltűntek, tavak, mocsarak kiszáradtak. De mégis. Nini, ez a Kavartyó völgye. Ez az övé volt, egy folyam szelte végig. A folyam is eltűnt, de ott a helye, az a cikkcakkosan kanyargó sáv. Egy mélyedés, de mert a fű bujább rajta, mintegy kitölti.
– Kié most ez a birtok? – kérdé kíváncsian.
A vele volt urak elmondották:
– Ez bizony egy bécsi bankáré.
Egy hangot se ejtett el, hogy valamikor az övé volt, hanem látni lehetett, hogy nyomja valami a kedélyét. Búsan mondta valami ötletből Szecsődynek:
– Ki tudja, meddig leszünk még együtt.
Szecsődy nyugtalanul tekintett rá, s pátosszal jegyzé meg:
– Örökké.
– Nem tudom, barátom. Hiszen szép a hűség és barátság, de ahhoz éléstár is kell. Az én dominiumaimat felosztották. Más világ ez itt. Ki tudja, mi a mienk belőle.
Kérdezte azután a fővárosi uraktól: szokott-e most a király birtokokat osztogatni?
– Nem szokott.
– Hát mit csinál akkor? Mivel tartja fenn magát? Hát miért nem szokott?
– Mert nincs neki.
Zrínyi nagy szemeket meresztett.
– Hogy nincs? Ha teszem azt, leütteti valakinek a fejét.
– De nem ütteti…
– Hát aki »nótába« esik.
– Nem esik itt soha senki nótába.
Fejet csóvált, furcsának tetszettek neki ezek az állapotok. Hanyatlás, minden vonalon nagy hanyatlás. Az ő álláspontjából így festett az új kor. Az ő álláspontja pedig az a kis vasrácsos ablak volt, mely a vártornyokról nézett le kevélyen a világra. Hogy a Dőryék méneséből nem javasolták kiszakítani a kétszáz paripát, ez az új nemzedék gyámoltalanságát jelentette. Hogy a király nem oszt birtokokat s nem ütteti le az alattvalók fejeit, ez a királyi hatalom meggyöngülésének tűnt fel. (Nyilván valami Dobzse Lászlót sejtett a bokorban.) Mohón szítt fel minden benyomást, de az mind úgy alakult át az ő középkori koponyájában, mint egy kész veszedelem. Szegény Magyarország, mi lett belőle!
Maga a vasút se tetszett neki. Beismerte, hogy nagyszerű találmány, de elpuhítja a fajt. Egy nemzet, amely vasúton jár, már nem jó katona.
Thaly előhozta, hogy éppen katonai szempontból sok hasznát veheti, mert a sereget gyorsabban lehet mozgósítani, szállítani, ahová tetszik.
– Nem ér semmit! – felelte Zrínyi. – Mert az ellenségnek is van vasútja, az is gyorsabban szállít.
A fővárosi küldöttség egy pár tagja Zrínyinek helyeselt. Különösen egy úr volt köztük: Sartory Pál, aki mindenben a Zrínyi nézeteit támogatta a fejbólintásaival, vagy rövid, száraz megjegyzéseivel.
A büszke főúr igen megkedvelte útközben ezt a derék polgárt, aki régies szabású fekete krispint viselt és lazacszínű nadrágot, nyakára, első Napóleon-korabeli divat szerint, fekete selyemkendő volt csavarva, s igen gyakran nyúlt a burnótos szelencéjéhez, melynek fedelére egy hajporos dáma volt festve, valami múlt századbeli angol királyné. Igen izgékony öreg úr volt ez, aki sokszor törülte az orrát tarka zsebkendőjével, és ilyenkor mindig letisztogatta csizmáit is (mert csizmákat viselt a lazacszínű pantalló alatt) ugyanazon zsebkendővel.
Máttyus Arisztid és Kléh István úgy mutatták őt be, mint a köztörvényhatósági bizottság egyik legbefolyásosabb tagját, akinek a legnagyobb pártja van a közgyűléseken.
Az út vége felé úgyszólván csak magával Sartoryval foglalkozott Zrínyi, vele beszélt, tőle kérdezősködött, s feleletei néhányszor megmosolyogtatták. Igen gyakran kiáltott fel: »Igaza van, Sartory uram!«
És nagyon mulattatta, mikor a többiek elmesélték Sartory egyik köztudomású esetét, midőn ugyanis a városi közgyűlésen valamely térnek befásítását indítványozták, azzal az indokolással, hogy Angliában mindent befásítanak, Sartory felszólalt:
– A fák az erdőkbe valók. A városba házak valók. Nekem nem imponál Anglia.
Mire fölpattant az indítványozó és ekképpen vágott vissza.
– De nekem meg imponál Anglia, mert ott whigek vannak és toryk, itt Pesten pedig csak Sartoryk.
Zrínyi még sokáig élénken beszélgetett az öregúrral, csak mikor elszunyókált, kezdett Patacsiccsal évelődni.
– Igen értelmes ember – mondá –, csak egy kicsit maradi. Kegyelmednek való. (Patacsics ugyanis ékes szószólója volt a buzogánnyal való harcolási módnak és a nyilakért is lelkesedett.)
A fővárosi küldöttség fülét megszúrta ez a kijelentés. Ej, ej! Mégiscsak rettenetes, hogy Sartory Pált, akinek a legnagyobb pártja van a városi közgyűlésen, még Zrínyi Miklós is maradi embernek tartja.
De nem szúrta meg Patacsicsot, akinek pedig szánva volt a csipkelődés, mert Patacsics, a híres vasgyúró, aki a botykai határban a vasúti sínt akarta kiemelni, s aki egy ültőhelyében szokott elfogyasztani egy félakó bort, elszédült a vasút rázásától, kóválygott a feje, mintha tengeren utaznék.
– Megöl ez a csúf sárkány – dadogta és szemrehányóan tekintett Tenczer Pálra, aki nem akarta, hogy lóháton jöjjenek.
Hanem jó szerencse, már éppen füttyentett a gőzgép, s Kelenföldről a Gellért felé rohant a vonat.
– Budapesten vagyunk – mondák a fővárosiak.
Az ablakhoz rohantak a Zrínyi emberei, maga a vezér is fölugrott.
A bámulat fölszisszenése hallatszott száz ajkon az elterülő fönséges panoráma láttára.
Ott feküdt lábaiknál Magyarország tündéri fővárosa, szem nem látott ilyet, fül nem hallott ilyenről – a képzelet sem hozhatta hát elé. A középütt mintha egy címerpajzsot választana ketté egy széles ezüstpántlika: a Duna, fellobogózott hajóival, tarka bárkáival, azzal a szépséges szemölcssel: a Margitszigettel – mintha zöldselyem hímzés volna az ezüstszalagon.
Kétfelől a gyönyörű paloták nézik magukat a Duna tükrében, és messze-messze, amerre csak szem lát, mindenütt tornyok, kupolák és kastélyok. Uramisten, hány király lakik itt?
Élvezet volt nézni azt a nagy elbámulást, azt a kábító hatást. Az Buda! Ez itt Pest! Jézus Mária, ki építette ezt mind?
Sartory Pál felocsúdott erre, szippantott egyet és a mellére ütött:
– Hát mink.
Csak úgy dőlt belőlük ezer meg ezer kérdés, önkéntelen felkiáltások, naiv megjegyzések.
– Nini, a minaretek mind eltűntek!
– Aha, más valami van helyettük. Mi az a karcsú, vékony, ami a füstöt okádja?
– Az a gyárak kéménye.
– Mi az a gyár?
– Hja, azt nehéz volna ilyen hirtelen megmondani.
– Nézzék csak, nézzék csak… Ott messze egy tornyon egy müezzin.
– Dehogy… Az egy vasból való páncélos vitéz az új országház tornyán.
Befordult a vonat a palatinuskertnél, az összekötőhídon, Pest felé. No most, no most! mindjárt összeroppan az a filigrán híd.
Istvánffy Pál behunyta a szemeit, de a nap verőfényétől ametiszt színekben csillámló víz, a sebes rohanásban keresztül-kasul metélve a híd szaladó rácsozata által, átcikázott vakítóan még a becsukott szemhéjakon keresztül is.
A szigetvári vitézek keresztet vetettek magukra. Megkóstolták már egyszer a halált és mégse kellett nekik. Vagy hogy éppen azért.
De nem történt semmi baj. Nem is asszonyanya szülhette azt, aki ilyet épít.
A vonat szépen körben kanyarodott, hiszen nem is tehet egyebet, elment a temető mellett, és megjegyzé Máttyus Arisztid.
– Ez a szép mauzóleum amott a Deák Ferenc sírhelye.
Persze, hogy legott figyelmes lett Deák Balázs uram a rokonra.
– Ki légyen az a Deák Ferenc?
– Ennek a századnak a legnagyobb embere.
Bezzeg kiegyenesítette erre derekát Deák Balázs uram, aki egy Zala megyei bocskoros famíliának volt valamikor tagja, s úrias orrhangon fennen kezdte a kérdezősködést:
– Mit csinált ezen Deák Ferenc?
De már ezt Tenczer Pál volt illetékes elmondani:
– Nekem ő quasi barátom volt, és igen szép beszédeket tudott mondani. Tetszik tudni, a Belváros képviselője volt, és mikor az utolsó nagy beszédét tartotta a polgári házasság kérdésében, akkor reggel fölkerestem az »Angol királynőben« és…
– Szép, szép – vágott közbe türelmetlenül Deák Balázs uram –, de kit vert meg?
– Nem vert az meg kérem alássan senkit, hanem inkább kibékítette, akik haragudtak… Így a nemzetet is a…
Erre szerényen leesett a Deák Balázs uram álla és elfordult, nem is hallgatta tovább Tenczer Pált azon bizonyos Deák Ferencről, aki nem vert meg senkit.
Ezalatt a földíszített indóházban türelmetlenül várták a vonatot az illetékes személyek, kik csak külön-jeggyel mehettek a peronra. Igen sok kanapé-processzus folyt a fogadtatás dolgában. De az természetes is. Mindig úgy volt, és úgy lesz.
Hiszen evidens volt, hogy a főpolgármester fogadja a székesfőváros vendégeit, de ilyen nagy eseménynél mégse vonhatja ki magát a kormány sem. A közvéleménnyel szemben sem volna opportunus. A múlt szerdai minisztertanács tehát elhatározta, hogy a miniszterek közül is mondjon valaki néhány üdvözlő szót. De melyik? Hát természetesen a reszortminiszter. A reszortminiszter pedig báró Fejérváry, minthogy Zrínyi Miklós a hadügyi szakmában jeleskedett.
Mind bölcsen volt ez kifundálva és protokollumba véve a Tarkovich őexcellenciája lapidaris stílusában; de mit ért, mert báró Fejérváry, aki másnemű elfoglaltsága miatt nem vett részt a szerdai minisztertanácsban, kijelentette, hogy ő csak katonát üdvözölhetne, de miután a Zrínyi Miklós neve elő nem fordul semminemű katonai sematizmusban, tehát éppenséggel nem tekinthető katonának, és ő (tudniillik őexcellenciája) nincs hivatva eljárni.
Ezt belátta a kormány; ami igaz, igaz. De valakinek mégiscsak szólnia kell, és valami jogcímet kell találni, hogy formája legyen. A nagy töprengésben most is, mint igen sokszor, a Darányi fifikus esze segítette ki a töprengő kollegákat.
– Zrínyi kétségtelenül vitéz ember – mondá –, de a szigetvári kirohanása nem annyira katonai aktus, inkább az emberi bátorság egyik csudálatos példája. Tehát a bátorságot kell ünnepelni. S ha erről van szó, akkor ez a báró Dániel szakmája, ki majdnem hasonló bátorságot tanúsított a tárcavállalással.
– Helyes, hadd mondja az üdvözlő szavakat báró Dániel.
Ez a kulisszák mögötti lefolyása azon furcsának látszó ténynek, hogy az indóházban a kereskedelmi miniszter várta a berobogó vonatot. Természetesen jelen volt Márkus főpolgármester, Pekáry helyettes főkapitány és sok mások. A gróf Csáky-családból néhányan, kik ősüket fogadták. A Batthyányakból többen, kik rokonságot tartanak Zrínyivel.
Ott láttuk gróf Zichy Jenőt (mert ő mindenütt jelenvaló), Rohonczy Gedeont (mert ő is kirohant), Szana Tamást, aki a legújabb kor minden temetésén megjelent – most, változatosság okáért, egy feltámadásnál akart jelen lenni. Továbbá ott volt Fadrusz János (a szobortárgy okáért), Kossuth Ferenc (aki szintén világhistóriai nevet visel), Pichler Győző, Katánghy Menyhért és Fenyvessy Ferenc országos képviselők, Beniczky Ferenc Pest megyei főispán, Jókai Mór, a »Szigetvári vértanúk« költője, Sturm Albert magyar díszruhában és az összes budapesti napilapok reporterei, köztük Lakatos Sándor, az Országos Hírlap tudósítója. (Ő a felelős, ha rosszul van megírva a dolog.)
Távolabb álltak egy csoportban a klérus tagjai, élükön az éppen Budapesten időző Taliani, pápai nuncius, kedélyes tömzsi alakjával. A köztiszteletben álló nunicus nagy érdeklődéssel nézegette az összegyűlt főrangú hölgyeket, kik virágcsokrokat tartottak kezeikben. A hölgyek különösen Juranics Lőrincre voltak kíváncsiak, aki azon kor legszebb leventéje volt; a háttérben poroszkált Szász Károly ev. ref. püspök, nagy aggodalmakat keltve, hogy nem fog-e ő is beszélni.
Kívülről keresztülszűrődött a falakon és az üvegfedelen át tompán a távoli embermoraj, az óriási tömegek zsivaja, melyek elállták az útvonalat az indóháztól kezdve a Kerepesi út mentén egész a József körútig; s átkanyarodva a körútra, az Andrássy úton lesz a bevonulás a Hungáriába.
Mindenfelé tribünök emelkedtek ezernyi kíváncsi hölgyközönséggel. De még a toronyablakokban is álltak emberek, fej fej mellett. E tornyokból úgy tűnhettek fel alant a tribünök, a színes napernyők sokaságával, mint egy mákkal bevetett tábla, mely éppen most virágzik. A lovasrendőrök nagy káromkodással ugrándoztatták paripáikat, mire a megriadt, hátraszoruló tömegben hullámzás és fészkelődés támadt. Ez, úgy látszik, nagy gyönyörűséget okozhat a rendőröknek. A hordárok rekedt, rikácsoló hangon árulják négykrajcáros füzeteiket: »Zrínyi Miklós hősies kirohanása, vagy a száz arany.« Száz arany négy krajcáért! kiáltják az ő piaci élelmességükkel, és a tömegben kitör a röhej és vihancolás. Mert a nagy tömegek vagy nagyon haragosak, vagy nagyon kedélyesek.
De ki győzné leírni a tarkábbnál-tarkább jeleneteket, a lengő zászlókat, a póznákat díszítő Zrínyi-címereket; egy várbástya a pajzs jobboldalán – két szárny kék mezőben a balon. Mi ihlette meg azt a régi királyt, aki a címert rajzoltatta, hogy eltalálja Zrínyi Miklós jövendőjét, a bástyával a kirohanást, a szárnyakkal a föltámadást? Ha a Múzsának szárnya volna, és hiba, hogy nincs, mert annak a szárnyából kellene kitépni a kalamusnak való tollakat – de ha ilyen tollam volna, se tudnám kiszínezni azt a lelkesedést, ami itt volt. Hát még a meghatottságot, mikor Budapest minden tornyán megkondultak a harangok, még a Bazilikáé is, a harangok apja, fönséges ünnepélyességgel: Bim, bam! bim, bam! Az öreg Gellérten megdördült az ágyú.
– No, most érkeztek meg!
Egy pár percig eltartanak a beszédek. (Jaj, csak ne beszélnének hosszasan.) A tömeg megmozdul, nyugtalan, izgatott. Most, most, szorítsd! Mindenki jobb helyet akar elfoglalni. A rendőrök őrült vágtatással söpörnek tisztást a menetnek, aztán egyszerre fölzúg az orkánszerű éljen az indóház tájékán és hömpölyög idébb, idébb, nőve és nagyobbodva, mint a lavina.
A többit már mindenki elgondolhatja. Hogyan vonultak be virágzápor közt, mely a kocsikba hullt; nem nehéz kitalálni, hogy Zrínyi a miniszter jobbján ült, Alapi Gáspár a főpolgármesterrel jött, a többiek aztán összevissza ültek a kocsikon; elég Kliótól, ha nem restelli följegyezni még, hogy Patacsics vajda Zichy Jenő gróffal ült össze, aki tüstént elbeszélte, miképp akadt rá a Zichianov-hercegekre távol, a magyarok bölcsőjében, Ázsiában.
Megtörtént a nagy bevonulás földreszkettető éljenzés közt, mindenütt a legszebb rendben. És csak mikor már elhelyezkedtek a vendégek a Hungáriában, jutott eszébe a föltámadottak fogadására alakult fővárosi bizottságnak, hogy a Zrínyi utcán kellett volna keresztülvezetni a menetet. A polgármesterek a homlokukra ütöttek. Ejnye, ejnye! De a közönség nem sajnálkozott, mert a közönség megszokta már, hogy a fővárosnak utólagosan vannak eszméi.
Azt sem kell mondani, hogy a már előre jelzett program pontosan betartatott. Ebben nem ismer a főváros könyörületet: még ha félholt volna is az a szegény illusztris vendég, akit a sorsa ide sodor; meg kell néznie az elevátort, az árucsarnokot és a közvágóhidat. Ami muszáj, az muszáj. Ez a rekompenzáció az ellátásért. A polgármesterek folyton és folyton hallani akarják mindenkitől: »Milyen intézmények! Milyen haladás!« Igen, ők szeretik hallani, hogy haladnak.
Sartory Pál erőnek erejével be akarta még ékelni a programba Gül Baba sírját és a Nagy Kristóf megtekintését, mert Sartory Pál még gyermekkorában hallotta a nagyapjától, néhai Sartory Tóbiástól és megszokta azóta, hogy a Gül Baba sírja és a Nagy Kristóf két figyelemre méltó nevezetessége Pestnek, tehát éppen olyan specialitás, mint akár a közvágóhíd és elevátor – de a polgármesterek lebeszélték, azzal az argumentummal, hogy Zrínyi már eleget látott holt törököt, és hogy a vitézei közt van egy Nagy Kristóf nevezetű – minélfogva a tapintat kérdése ezt a két specialitást ezúttal mellőzni. A tapintat pedig annyira uralkodó planéta Magyarországon, hogy annak még Sartory Pál úr sem állhat ellent.
Zrínyi meglehetősen unta ezeket a »specialitásokat«, egyszer-kétszer ásított, s valóban nem értette, kivált a közvágóhídon, hogy minek az a teketória az ökröknek: Egy cifra vérpad. Mily fennhéjázás! Valaha megelégedtek azzal is, ha a mészáros ott ütötte le őket a taglójával, ahol szemben találta.
A városi tanácsnokok közül valaki észre is vette, hogy Zrínyinek terhére vannak ezek a vendéglátási sablonok és nem restellte megkérdezni:
– Nem óhajtana-e a méltóságos gróf inkább valami más szórakozást? Ha ma már nem is, mert az Operába kell majd elmenni, de talán holnap a díszbankett előtt…
Zrínyi gondolkozott egy kicsit, aztán igen nyájasan felelte:
– Szeretnék holnapra egy kis bölényvadászatot.
A polgármesterek dühösen pillantottak a tapintatlan tanácsnokra és siettek felvilágosítani, hogy bölények már nincsenek, az utolsók egyikét Zrínyi Miklós, a költő, terítette le Erdélyben. Itt Budapest vidékén sohasem voltak.
– Tudom, de azt hittem, hogy azóta már bölények is vannak. Hiszen annyi minden van – tette hozzá lekötelező mosollyal.
Az Opera se sikerült – pedig zsúfolva volt a nézőtér a legelőkelőbb közönséggel. Erkel »Szent István«-ját adták. Zrínyi és társai nagy figyelemmel nézték a szép termet, s meg voltak lepetve, mikor egyszerre csak fölfelé kezdett szaladni nagyördöngösen az egyik fala, s belül egy más mező tárult eléjük.
Zrínyi és főbb emberei a páholyokban ültek – ellenben a szigetvári várőrség nagyobb része a földszinten, közöttük Radován diák a menyasszonyával és leendő sógornőjével, valamint Botor Péter uram mindjárt az első sorban.
Amint odafent a színpadon énekelni kezdtek a belépő személyek, akiknek a hajába gyöngyök valának fonva, és a zenekar instrumentumai is nagy zakatolással, dörömböléssel és mindenféle pokoli zir-zörgéssel, síppal, dobbal, klarinéttal és trombitával nekiszilajodtak, csak hallgatta, hallgatta egy darabig Botos Péter uram, de miután látta, hogy a többi bajtársak is bosszankodva fészkelődtek, fogta a hosszú palloskardját, a tokkal együtt és megdöfte vele hátulról azt a bolondos emberkét, aki egy fekete pálcikával hadonászott a muzsikusok előtt.
– Ácsi, more! Vagy ti hagyjátok abba, vagy az dalosok, mert a fityfene se érti az egyiket a másik miatt.
Az idegenek (jobban mondva az idevalók) nevetgélve adták szájról-szájra, hogy mit mondott a Zrínyi-féle vitéz. De ez még hagyján lett volna, hanem mikor aztán maga Szent István magyar király toppant be, s mindenféle bakugrások között tele tüdejéből kezdett bőgni és ordítani, elszörnyűködének a középkori leventék a vakmerőségen.
– Ejnye, beste lélek! Ez a mi első királyunk őszentségét maskarázza ki!
– De már ezt nem tűrjük!
Egyszerre húszan, harmincan is kardot rántottak, hogy a színpadra rohannak és felkoncolják a komédiást; az asszonyok sikoltoztak, nagy zűrzavar lett. Kusza kiabálások hangzottak összevissza – de Zrínyi intett a páholyból, vastag szemöldje tiltólag húzódott össze, mire egy szempillanat alatt lecsendesedett a viharos jelenet, aminőt se azelőtt, se azóta nem élveztek az enervált színházi habitüék.
De bár Zrínyi Miklós megakadályozta a botrányos szcénát, maga is kikelt a dolog ellen:
– Utálatos! Nem bírom tovább nézni.
Felkelt s otthagyta utána igazodó vitézeivel az Operaházat.
A főkapitány átment a belügyminiszter páholyába.
– Valamit kellene tenni, kegyelmes uram, elszedni a kardjaikat vagy mit, mert félek, hogy valahol még nagy galyibát csinálnak ezek a mi derék elődeink.
– Majd kigondolunk valamit – nyugtatta meg a belügyminiszter.
Hazahajtattak a Hungáriába a számukra kijelölt bérkocsikon, s ott megvacsorálván, némelyek lefeküdtek, hogy erőt szerezzenek a holnapi programhoz, mások ellenben, köztük Zrínyi is, elhatározták, hogy bevárják az éjfélt, amikor már lefeküsznek a város lakosai, s nem csoportosulnak össze, nem ordítanak a füleikbe folytonos éljeneket, és nem alkalmatlankodnak kísérők és magyarázók gyanánt furcsa észjárású mai emberek, kényük-kedvük szerint bejárhatják gyalog a várost, megnézegethetnek egyet-mást és kibeszélgetik magukat.
S úgy is lett, nekiindultak éjjel az utcáknak egyedül. A hold világított, de a gázlámpák is pislákoltak. A nagy háztömegek komor csöndben aludni látszottak leeresztett boltredőnyeikkel.
Víg, csapongó kedvük támadt, mint a gyermekeknek, ha egy kis szabadsághoz jutnak. Hát még mikor annyi látni- és tapasztalnivaló áll előttük! Ismeretlen gyönyörök. Valóságokká átvarázsolt káprázatok! A Seherezade meséiből valók, melyeket a rab törökök mondogattak el esténkint a kis várkisasszonyoknak. Zrínyi Miklós is hallott ilyeneket gyermekkorában.
Meg-megálltak a sängerájok előtt, vagy valamely kivilágított kávéház kapunagyságú ablakainál, hol férfiak, hölgyek vegyesen itták a grogot és a különböző színű folyadékokat parányi üvegekből. Biztatták egymást: – Bemenjünk?
De aztán megint csak tovább mentek, mindig beljebb, beljebb az ismeretlen felé. Ki tudja, mit találnak még?
Hát amint mennek-mennek (ez az Andrássy úton lehetett), egyszerre elfogja őket a rémület, alakok rohannak velük szemben, hosszú egymásutánban: kísértetek, a Gellért-hegyre gyülekező boszorkány-mesterek, ijesztő csengetéssel, egyetlen csupasz kereken őrülten lovagolva.
Háromszori »Jézus« kiáltást hallattak, a rendes hadi szokás szerint, ha ellenség közelgett; de itt ellentállásról szó se volt, kísértetekkel nem lehet harcolni. »Keresztútra jutottunk!« – kiáltá fogvacogva a vasgyúró Patacsics. (Az Oktogonnál voltak.) Szétfutottak babonás rémülettel. Maga Zrínyi Miklós is keresztet vetve félreugrott, s roppant csodálkozék a sarki rendőrön, aki kezeit mellén összefonva, egykedvűen nézte a szörnyű jelenetet.
– Mik ezek? – kérdé a rendőrtől, mihelyt eltűntek a kísértetek, úgyszólván síri csendben, nesztelenül, s látta, hogy semmi baja se történt.
– Ezek a »Hunnia-kerékpárosok« – felelte a rendőr, katonásan köszönve.
– Meghalt lelkek?
– Dehogy. Többnyire jámbor kereskedősegédek.
A megrémült lovagok visszaszállingóztak apránkint, de a borzalmas látvány megrázta őket, mulató kedvük lelohadt, rögtön visszamentek az éji szállásukra.
A következő nap és még aztán is napokig, kifogyhatatlan sorban következtek az ünnepségek: fáklyás-zene, ebéd Bánffynál, kirándulások a Margitszigetre, és a »Szép Juhászné«-hoz. (E hegyek közt sok jó órát töltött valaha Zrínyi Miklós, mátkájával, Frangepán Katalinnal.) Eközben a megyékből érkező küldöttségek fogadása is sok időt vesz igénybe, s mikor ennek vége lesz, átveszik őket a fővárostól a mágnások; estélyeket rendeznek tiszteletükre, leviszik birtokaikra, vadászatokra, és mikor a mágnások rájuk unnak, akkor jön majd a dzsentri, és így örökké lejjebb-lejjebb, míg csak az egész szalmaláng ki nem alszik, és legföljebb egy kis korom marad utána.
Ne ijedjen meg a nyájas olvasó, nem lesz kénytelen végigdöcögni a sok ünnepélyen és ebéden; unalmas lenne az mindenkinek, még nekem is (hiszen végigenni sem jó, nem hogy leírni), de a Redoute termeiben rendezett díszbankettet, melyen vagy ezren vettek részt, mégis részletesebben kell érintenem – de ígérem, ebben is rövid leszek.
Fényes és emlékezetes bankett volt az; ott voltak a magyar közélet kitűnőségei, úgyhogy még az asztal végén is csupa excellenciás urak ültek. Ott volt az összkormány (Zrínyi Schlauch bíbornok és báró Bánffy Dezső közt ült), a Budapesten időző arisztokrácia férfitagjai, a főrendiház és képviselőház elnökei, alelnökei, az országos képviselők, a bírói kar oszlopos tagjai, közös hadseregbeli tisztek, Lobkowitz herceg is megjelent, honvédfőtisztek számosan, akadémikusok, írók, művészek stb. Az első felköszöntőt a »Poularde de France«-nál Bánffy Dezső mondta a király egészségére, aztán gróf Károlyi István emelkedett fel:
»Uram, uram, gróf Zrínyi Miklós tisztelt barátom uram, szállok hozzád…«
(Zrínyi arca láthatólag sugárzott a megtiszteltetéstől, hogy gróf Károlyi István pertu szólította.)
»…Hasonlíthatnálak, tisztelt barátom – így folyt a tószt szövege –, ama bizonyos Leonidász nevű egyéniséghez, ki a termopilei szorosban lelvén hősies halálát, a történelem egyik tündöklő csillagát képezi mielőttünk, kik a hazát szeretni már a bölcsőben tanultuk (élénk éljenzés), és kiknek szíveiben a dicső példák felgyújtják a legszentebb lángot.
Már mint kis gyermek, midőn a nagykárolyi réteken virágokat tépdesve és pillangókat fogdosva futkároztam, sokszor elábrándoztam nagy tetteiden, s tettvágy buzogtatta ifjonti véremet, feszítette idegeimet, és együtt tanultam nagy nevedet kiejteni Leonidászéval, eltelve büszkeségtől, hogy magyar vagyok. (Élénk éljenzés.)
De most mégse hasonlítlak össze Leonidásszal. Mert ezen Leonidásznak minden nagysága mellett mondhatnám azt: "Ön,uram, csak félig hasonlít a mi Zrínyinkhez. Mert ön is meghalt hazájáért, Zrínyi is meghalt, de Zrínyi fel is támadott érte." (Hosszantartó zajos tetszés.)
Valamiképpen Csaba királyfi, Attila fia, elhozza harcolni a rege szerint holt vitézeit, ha a hazát vész éri, száguldó paripáik lába alatt porzik az út egy fehérlő tejútnak nevezett íven az égbolton, te is eljövél tisztelt barátom, holtaidból holt vitézeiddel, többé nem dobogó, kihamvadt szíved megérezvén, hogy az imádott hon fölött vészföllegek tornyosultanak. (Zajos felkiáltások: Úgy van, úgy!)
Nem török-tatár pusztít most e honban, hanem egy borzasztó szörny: a korrupció. Jókor jövél, Miklós barátom. Isten hozott! Isten éltessen!«
A szép tósztra felhangzott a harsogó éljenzés, a Berkes tusa. Zrínyihez odasereglettek koccintani, mire ő, az idejebeli törökös mód szerint, hajlongott, kezét előbb homlokához, majd a melléhez értetve, aztán nagyúri gesztussal intett Radován diáknak, hogy feleljen.
Radován diák fel is állt, és egy hosszú latin beszédet vágott ki ura helyett. (Schlauch bíboros egyébiránt azt mondotta, hogy nagyon kulináris latinság.) Sajnos, a sztenografusok nem tudván latinul, a beszéd szövege nem örökíttetett meg.
A feketekávénál, amit egyébiránt egyik vitéz se akart megkóstolni (»Maradjunk csak a pezsgőbornál!« – szólottanak), amint a vendégek helyeket kezdtek változtatni, az amabilis kedélyhangulatban Gyulai Pál is odaférkőzött Zrínyihez és megfogván őt, elvitte Görgey Arthurhoz, hogy bemutassa őket egymásnak.
Zrínyi hosszabban társalgott a daliás, széparcú öreg úrral, kinek fehér haja egészséges piros arcot borít, kinek a fején levő nagy forradás kemény koponyáról tanúskodik, míg okos szemeiből szelíd lélek néz ki.
Mikor elváltak, Zrínyi kíváncsian kérdezé, ki volt ez a derék, igen okos úr.
– Ez a jelenkori Magyarország legnagyobb hőse – felelte Gyulai, de mások se mondtak ellent.
Zrínyi arca úgyszólván kipirult az érdeklődéstől.
– És mit csinált?
Elmondták röviden a hadjáratait, győzelmeit – lélegzet-elfojtva hallgatta, mint egy gyönyörű tündérmesét.
– És aztán, aztán? – sürgeté mohón.
– Aztán letette a fegyvert Világosnál.
– De hát mért tette azt?! – pattant fel Zrínyi, és villámok cikáztak haragos fekete szemeiben.
– Mert nem tehetett egyebet. Derék dolog volt tőle. Mert ezer meg ezer magyar életét mentette meg vele.
Zrínyi lehajtotta a fejét lehangoltan a két könyökére, és elgondolkozott a hallottakon. Összehasonlította az ő életét amazéval. Komor ködként gomolygott előtte a két pálya egy percig: »Miket beszélnek ezek, s miket tettem én? Milyen felfogás! Lehet-e ez?« – aztán hirtelen felocsúdva, mintegy magának mondá.
– Vagy én, vagy ő, de valamelyikünk semmiesetre se hős.
Már oszladozni kezdett a díszes vendégsereg; ott künn a ruhatárban nagy zenebona kezdődött a kabátokért, botokért, de ő még mindig ezen tűnődött.
