GREGORICS PÁL HALÁLA ÉS HAGYATÉKA
GREGORICS PÁL HALÁLA ÉS HAGYATÉKA
Az eset egyébiránt csak később, évek múlva nyert jelentőségében, mikor már senki sem emlékezett rá, mikor már Gyuri is elfelejtette, Kupeczkynek pedig éppenséggel nem juthatott többé eszébe, mert az öreg mentort arra a villámként lecsapott hírre, amit a sürgöny hozott egy napon Besztercebányáról, hogy Gregorics Pál meghalt, egyszerre kilelte a hideg, maga is ágyba feküdt, és így szólt zokogó tanítványához:
– Meghalok, Gyuri. Érzem, hogy meghalok. Gregorics tartotta bennem a lelket. Azaz én tartottam a lelkemet az ő kedvért, de mostan kieresztem. Végem van. Nem tudom, mi lesz belőled, szegény fiú! Gondoskodott-e rólad Gregorics? De énrólam nem gondoskodott. Hiába minden, érzem, hogy meghalok. Fogadni mernék.
És megnyerte volna a fogadást, mert az öregre csakugyan olyan leverőleg hatott a Gregorics halála és a későbbi hírek, hogy soha többé nem kelt fel az ágyból. A temetésre hazautazott Gyurit egy hét múlva értesíté a gazdasszonya, hogy a mentor is meghalt, küldjenek temetési költséget.
De mi volt a Kupeczky halála a Gregoricséhoz képest? A vén molyra csakugyan nem volt többé szükség, jól tette, hogy elment, nem igen vette azt most észre senki. Szépen, szerényen vonult el a másvilágra, ahogy illik, míg élt, se zavart sok vizet. Itt volt, elment, punktum. Hanem Gregorics Pál ezt a dolgot is cifrán csinálta.
Éppen zöldcsütörtökön történt, hogy az öreg úgy déltájban gyomorgörcsökről kezdett panaszkodni, nagyon elsápadt és nagy fájdalmakat érzett, lefeküdt, melegített zabzsacskókat kért a gyomrára. Ancsura behozta a zabot és megigazgatta a vánkosait. Gyomorgörcsei csillapodtak egy kissé, de rettenetes bágyadtság fogta el, egész estig aludt.
Este felnyitotta a szemeit, és így szólott:
– Add ide, Ancsura, az esernyőmet, tedd ide a fejem alá. Így ni, most már jobban érzem magamat.
Egy picinyt elaludt ismét, de csakhamar felriadt eltorzult arccal.
– Borzasztó álmom volt, Ancsura. Azt álmodtam, hogy ló lettem, s elvittek a vásárra. Eljöttek a bátyáim, az unokaöcséim, és alkudtak rám. Én pedig szepegtem, hogy melyik vesz meg. A Boldizsár bátyám felnyitotta a szájamat, megnézte a fogaimat, és így szólt: »Nem való ez már semmire, csak a bőre ér öt forintot.« Amint így alkudoznak felettem, odajön egy kaszás ember, megveregeti a lapockámat. Jaj, még most is fáj tőle az oldalon. Érzem, Ancsura, itt veregetett meg. »Enyém a ló – mondá –, én megveszem.« Ránéztem a kaszás emberre, hát a halál volt. De a kötőféket nem adom – ellenkezett a gazdám. »Úgy se baj – hagyta rá a kaszás ember –, majd hozok én mindjárt egy kötőféket a szomszéd boltból, várjon rám, mindjárt jövök.« Erre ébredtem fel, Ancsura. Borzasztó ez!
A rőt hajszálai égnek álltak, s a halántékán halálos verejték gyöngyözött. Ancsura egy kendővel törülgette.
– Ostobaság, higgye meg, hogy ostobaság. Az álom nem az égből jön, hanem a gyomorból.
– Nem, nem – nyögdécselte a beteg –, érzem, hogy végem van, érzem. Csak annyi időm van, Ancsura, míg az a kötőféket elhozza. Ne vigasztalj engem, nem szeretem az üres fecsegéseket, hanem adj hamar tintát, papirost, egy sürgönyt teszek fel a fiúnak, a Gyurinak, hogy rögtön jöjjön haza. A gyereket bevárom. Igen, bevárom.
Odatoltak neki egy asztalt, s gyorsan, erőteljesen leírta egy papírra: »Jöjj gyorsan haza, apabácsika haldoklik, valamit át akar neked adni. Anyád.«
– Azonnal vigye az inas a sürgönyt!
Nyugtalan volt, míg az inas haza nem jött. Háromszor is kérdezte. Végre hazajött, de rossz hírrel. A távíró-hivatal már be volt csukva, nem lehetett a sürgönyt feladni.
– No, semmi az, majd feladjuk reggel. Az úr úgyis csak képzelődik, nem lesz semmi baja, hanem annyira ideges, hogy nem szabad felbosszantani. Mondja csak odabent, hogy a sürgöny elment.
Ez a hazugság megnyugtatta, egészen megkönnyebbült. Kiszámította magának, hogy mikorra jöhet meg a fiú. Holnapután délre bizonyosan itt lesz.
Csendesen aludta át az éjet, reggelre fölkelt, nagyon sápadt volt, nagyon gyenge, de feljárt, tett-vett, rakosgatott a fiókjában, régi emlékei közt. Ancsura azt gondolta magában: »Fölösleges a sürgönyt elküldenem, nem lesz semmi baja, már most is jobban van, egypár nap alatt helyrejön.«
Egész nap csetlett-botlott, délután bezárkózott az írószobájába, megivott egy üveg tokaji aszút, és folytonosan írt. Ancsura egyetlen-egyszer kérezkedett be hozzá, megtudni, nincs-e valamire szüksége?
– Nincs.
– Nem fáj-e valamije?
– Az oldalom fáj, az a hely fáj, ahol a kaszás ember megveregetett álmomban. Odabenn fáj valami.
– Nagyon fáj?
– Nagyon.
– Ne küldjek orvosért?
– Ne.
Estefelé elhívatta a közjegyzőt, Sztolarik János urat. Nagyon víg volt, mikor a közjegyző jött, még nevetett is. Leültette, és még egy üveg tokajit hozatott.
– A februári termésből, Ancsura.
Ez még az apjától maradt rá, a híres borkereskedőtől, abból az évből való bor volt, amikor kétszer szüreteltek Tokajban: egyszer februárban, egyszer októberben. Csak a királyok isznak olyat.
A »februári termés« az előbbi évben korán beállott tél miatt künn volt a tőkén egész tavaszig. Képzelhetni, hogy a megtepedt szőlőnek micsoda sajátságos finom és erős leve lett. A megboldogult Gregorics »Lebensretter«-nek nevezte ezt az italt, váltig mondogatván: »Ha az öngyilkos két kupicányit iszik meg belőle az aktus előtt, ha nőtlen, násznagyot fut keresni, ha nős: prókátort.« (Vagy nősülni, vagy válni akar, de meghalni nem.)
Koccintottak az erős eszenciával.
Gregorics a nyelvével csettentett.
– Pokoli jó. Ebből ivott keresztapám a születésem napján. Ez volt a kezdet, most én is ezzel szegem be a véget.
Azután újra koccintottak. A közjegyzőnek is ízlett a bor. Gregorics úr egy bepecsételt iratnyalábot húzott ki a zsebéből:
– Ebben a végrendeletem van, Sztolarik úr. Azért hívattam, hogy átadjam megőrzés végett.
A kezeit dörzsölte és nevetett:
– Lesz benne cifra dolog is.
– Korán van ez még – jegyzé meg Sztolarik úr, átvéve az iratot. – Minek siet úgy?
Gregorics úr bágyadtan mosolygott.
– Azt már én jobban tudom, mint ön, Sztolarik úr. De igyék még egy kupicával, igyék még. Hagyjuk a halált. Az most a kötőfékre alkuszik. Érdekesebb az, Sztolarik úr, hogy miképpen jutott az én apám ehhez a borhoz. Az egy igen csinos dolog.
– Kíváncsi vagyok rá, Gregorics úr.
– Hja, az én apám nagy selyma volt. Furfanggal dolgozott, ahol az egyenes út nem használt. Valamit én is örököltem ebből a furfangból. De az nem az igazi. Ami egyébiránt úgyis mindegy. Egy nábob lakott Zemplénben, egy nagyon gazdag gróf, aki amellett nagy szamár volt. Azaz, hogy csak jószívű ember volt, szívesen okozott másoknak örömet. Hát iszen éppen ezért volt nagy szamár. Az apám borokat szokott vásárolni tőle, s ha jó vásárt csináltak, mindig megkínálta ebből a nektárból egy liliputi pohárkával. Mint szenvedélyes borkereskedő, természetes, hogy egyre molesztálta a grófot, adjon el belőle vagy két akót, de az hallani se akart róla: »Ferenc császárnak sincs annyi pénze, hogy azt megvehesse«. Hát egyszer, amint éppen ily áldomást innának a lebensretterből, csak elkezd az én megboldogultam sopánkodni: »Oh, de felséges nedv, oh, de remek jószág, jaj ha a szegény beteg feleségem ebből ihatna naponként, ha csak egy gyűszűnyivel vagy két hétig, tudom, helyrejönne.« Mire elérzékenyült a nemes gróf, és legott hívatta a pincemesterét, parancsolván: »Töltesse meg a Gregorics úr kulacsát a »lebensretter« hordóból.« Rá néhány napra vendégei jöttek a grófnak, csinos úri dámák, meg akarta őket kínálni a konty alá való tündéritalból, jelenti azonban a pincemester: »Nincs már abból egy csöpp se.« – Hát hova tette? – riadt fel a gróf csodálkozva. »Mind belement a Gregorics kulacsába, még elég se volt.« Az öregem ugyanis egy háromakós kulacsot csináltatott itthon a Pivák kádárnál (az öreg Pivák még ma is él, és emlékszik rá), azt vitte el külön béresszekéren Zemplénbe, hogy ezen az úton jusson a borhoz. Hanem igaz-e, hogy nagyon jó? No, igyék még az útra, Sztolarik úr, egy kupicával.
Amint a közjegyző elment, behítta a Matykó inast.
– Eredj el rögtön a kolompárhoz, és végy meg nála egy üstöt. Aztán keress nekem akármi pénzért két kőművest. De el ne mondd senkinek a világon, hogy miben jársz.
Hej, pedig éppen ez volt a Matykó gyenge oldala. Csak legalább meg ne tiltották volna. Akkor még talán lehetséges volna hallgatni.
– Gyorsan járj, gyorsan végezz! Itt legyen az egyik lábad.
Gyertyagyújtás előtt ott voltak a kőművesek is, az üst is.
Gregorics Pál behítta a két mesterembert a legbelsőbb szobájába, és gondosan becsukta az ajtókat.
– Tudnak-e kendtek hallgatni?
A kőművesek összenéztek, gondolkoztak, végre felelt az idősebbik:
– Hát hallgatni csak tud az ember, hiszen mindjárt azon kezdi, mikor a világra kerül.
– És addig nem is nehéz, amíg beszélni meg nem tanul.
– Azután is meg lehet vele próbálkozni – mondá a fiatalabb kőműves –, ha érdemes.
– Hát érdemes. Ötven-ötven forintot kapnak, ha ma éjjel egy olyan nyílást építenek a közfalba, amiben egy üst elfér, és azt úgy elcsinálják, hogy nem lehet ráösmerni.
– Csak ennyi?
– Csakis ennyi. S azontúl minden esztendőben ötven-ötven forint jár ki a ház gazdájától, amíg hallgatnak a dolog felől.
A kőművesek újra összenéztek és felelte az idősebbik:
– Megcsináljuk. Hol kell a munkát végezni?
– Majd elvezetem.
Gregorics egy rozsdás kulcsot akasztott le a szögről, aztán elöl eresztvén a munkásokat, kiment velük az udvarra, pedig terhére esett a járás.
– Jöjjenek utánam.
Végigment a kerten. A kert háta mögött állt a »Libanon«, egy kis kőházikó kétholdas telekkel, mely tele volt ültetve almafákkal. Fölséges zamatú almák termettek itt. Ezeknek a kedvéért vette meg a kis házat Gregorics az özvegy papnétól, és a kis Gyurinak ajándékozta, mindjárt a nevére is írták. Míg itthon volt Gyuri, ő tanyázott benne Kupeczkyvel, azóta lakatlan, elhagyatott.
A kis házikóba vezette Gregorics a kőműveseket, kijelölvén a helyet a közfalban, ahová a fülkét vájják, meghagyván nekik, hogyha készen lesznek, jöjjenek el érte, hogy akkor elvihessék a katlant – annak a befalazásánál jelen akar lenni ő maga egész végig.
Éjfélre készen volt a lyuk. A kőművesek eljöttek és megkopogtatták az ablakot. Gregorics beeresztette őket. Már akkor a szoba közepén állt a katlan. Nem látszott a tetején semmi, csak fűrészpor, de azért szörnyű nehéz volt, alig bírta vinni a két erős kőműves. Belül volt, ami volt.
Gregorics mindenütt a nyomukban ment. Aztán el nem mozdult addig, míg csak be nem építették, míg csak be nem malterozták.
– Ha holnap bemeszelteti az úr, az ördög se találna rá holnapután.
– Meg vagyok elégedve – mondá Gregorics Pál, és kifizette nekik az ígért összegeket.
– Most már elmehetnek.
Az öregebb kőműves csodálkozni látszott, hogy ilyen könnyen eleresztik.
– Azelőtt másképp ment az efféle – mondá némi fitymálással. – Olvastam is, hallottam is ilyen dolgokról. Azelőtt rendesen kiszúratták ilyen alkalmakkor a kőművesek szemeit, hogy ők se találhassanak többé oda, de az is igaz, hogy nem ötven forintot adtak érte, százszor annyit.
– Az még a régi jó világban volt! – sóhajtott fel a másik.
De Gregorics Pál nem állott velök többé szóba, bezárta a házikó erős tölgyfa ajtaját, és hazament lefeküdni.
Reggelre megint fölléptek a gyomorgörcsök, ordított, sokat szenvedett fájdalmában. A borostyáncsöppek és a hasára rakott mustárpapír csak pillanatnyira csillapították. Rettenetesen bágyadt lett és a szeme karikáiban valami tompa, kísérteties homály jelent meg. Nyögött, sziszegett és csak egyszer-egyszer mutatott érdeklődést a külső világ iránt.
– Jó ebédet készíts, Ancsura, jó ebédet. Mákos csík is legyen, mert a fiú megjön délre.
Egy félóra múlva újra odaszólt Ancsurának:
– Mézzel legyen a mákos csík, Ancsura, mert a fiú úgy szereti.
Maga számára savanyú vizet kért, folyton ivott, egyszerre felhajtott egy egész üveg savanyú vizet, nagyon jólesett neki, rettenetes belső forrósága lehetett.
Déltájban még erősebbek lettek a görcsök, s vért kezdett hányni. Ancsura megijedt, sírásra fakadt. Kérdezte, ne küldjön-e orvosért vagy papért?
Gregorics a fejét rázta.
– Nem, nem. Én már készen vagyok. Mindenem rendben van. Csak még a fiút várom. Hány óra most?
Éppen a déli harang kondult meg a székes templomban.
– Ilyenkor jön meg a postakocsi az utasokkal. Eredj, mondd meg a Matykónak, álljon ki a kapu elé, várja be a Gyurit, hogy behozza a táskáját.
Ancsura a kezeit tördelte kétségbeesésében. Bevallja-e, hogy a sürgönyt nem küldte el a fiúnak? Istenem, milyen nehezen várja.
Nem merte bevallani, inkább csak folytatta az alakoskodást, hogy jól van, kiküldi a Matyit.
De a beteg egyre türelmetleneb lett:
– Vidd ki Matyinak a tülköt, Ancsura. (Egy óriási szarv lógott zöld zsinóron felakasztva a falon.) Fújjon bele, mikor a fiú megérkezik, hogy azzal is elébb tudjam.
Hát biz a szarvat is le kellett venni és kivinni, de Ancsura mostan még kevésbé merte megvallani a mulasztását.
A beteg elcsendesedett ezután, nem nyögött, nem szuszogott, hanem figyelt, föl-fölemelve fejét a párnákról, és a fejéhez támasztott kopott esernyő nyelét megsimogatva a kezével, mintha enyhülést szerezne neki.
– Nyisd ki az ablakot, Ancsura, hogy meghalljam a Matykó tülkölését.
A kinyitott ablakon beözönlött a napsugár, s a lengedező szél mámorító akácillatot hajtott maga előtt. Gregorics beszítta, és a lelkének egy réges-régen eltompult érzékét még egyszer fölbirizgálta a napsugár és akácillat.
– Simogasd meg a homlokomat, Ancsura, a tenyereddel – lihegte alig hallhatóan –, hadd érezzek még egyszer asszonyi kezet a testemen.
Behunyta a szemét, míg Ancsura rajta tartotta kezét a halántékain, úgy látszott, mintha jólesne neki, hogy a feje pántok között van. Egy csepp forróság se mutatkozott a homlokán, még inkább hideg volt és száraz, nem volt meg a bőrnek a rendes nedvessége, szinte porzott, hámlott.
A beteg sóhajtott:
– Nem elég sima a kezed, nem elég… El van durvulva a kezed, Ancsura!
Azután hozzátette:
– Hanem a fiúcskáé, az olyan puha és olyan meleg…
Mosolygott bágyadtan, és újra kinyitotta a szemeit:
– Semmit se hallottál?… Pszt! Mintha tülkölne a Matykó…
– Nem gondolom, semmit se hallok.
Gregorics ingerülten mutogatott a kezeivel a másik szobába:
– Az a kutya óra zörög ott, az zavar, az bosszant. Állítsd meg, Ancsura, hamar, hamar…
Egy ősi óra ketyegett a szomszéd szobában a szekrény tetején. Szép óra volt, még a Gregorics apja vette, mikor egy Szentiványit licitáltak Gömörben. Ébenfa előcsarnokot ábrázolt, két alabástromoszloppal, aranyos lépcsősorompókkal, s az előcsarnokban egy nagy karikájú inga lóbálódzott az egyik faltól a másikhoz, tompa, recsegős ketyegéssel.
Ancsura egy székre állott, felágaskodván, megállította az ingát.
Ebben a pillanatban egy hörgő kiáltás hallatszott a beállott csendben, egy idétlen, érthetetlen hang, mintha azt kiáltaná fuldokolva: »Hallom a tülköt, hallom«, aztán újra egy hörgés és egy zuhanás.
Ancsura leugrott és a hálószobába rohant. Már akkor minden csöndes volt, az ágy el volt öntve vérrel, s Gregorics ott feküdt meghalva, fehéren, nyitott, merev szemekkel. Egyik keze lelógott, és az esernyőt tartotta görcsösen.
Így ért véget a szegény Gregorics Pál. A rokonok és a szomszédok közt gyorsan híre futott a halálának. A városi orvos gyomorfekélyből származottnak mondotta a halálát. Valami olyat kotyogott latin szavakkal megtarkítva, hogy a gyomorfal átlyukadt, innen a vérömlés, s ha előbb hívatták volna, segíthetett volna a dolgon. Boldizsár testvér csakhamar ott termett, valamint Gáspár is az összes gyerekeivel. Ellenben Panyókiné (szül. Gregorics Eszmeralda), a megboldogultnak legidősebb féltestvére, ki nyáron falun lakott, és csak estefelé értesült a szomorú esetről, kétségbeesetten ordított fel:
– Milyen csapás, milyen csapás, hogy nyáron kellett meghalnia! Mindig imádkoztam, hogy télen haljon meg és ne nyáron, s íme mégis most hal meg. Hát érdemes a mai világban imádkozni? Istenem, milyen csapás! Az a két tolvaj mindent ellop azalatt énelőlem.
Rögtön befogatott, nagy lóhalálában ment, csak éjjel ért oda, mikor már Boldizsár és Gáspár átkutattak, összeturkáltak mindent, átvéve teljesen az uralkodást, még az Ancsurát is kikergették. Hiába ellenkezett a jámbor lélek, hogy övé a ház, az ő nevére van írva, itt ő az úr.
– Csak a négy fal a magáé – feleselt vele Gáspár úr. – Azt majd megkapja. Minden egyéb a mienk. Nincs itt semmi keresete egy tisztátalan életű személynek! Takarodjék innen!
A Gáspár fiskális volt és bőbeszédű ember, dehogy bírt volna vele az Ancsura. Csak sírt, sírt, aztán vette a kendőjét, ládáját, batyuit, és áthurcolkodott a Matykó anyjához, de előbb még a holmiját is átmotozták az istentelen Gregoricsok, nem visz-e közte kincseket, takarékpénztári könyveket s más effélét.
Harmadnap eltemették Gregorics Pált. Sovány, szegényes temetés volt, senki se sírt, csak a szegény Ancsura, aki közel se mert menni a koporsóhoz a gonosz rokonság miatt, hanem csak úgy hátul ódalgott valahol. A fiú nem jött meg Szegedről. (Jobb is, hogy elkésett, mert talán még az udvarból is kilökdösték volna.) De ha hátul volt is az Ancsura, mégiscsak őt nézték, szembetűnt mindenkinek; a nagy, úrias Gregorics-ház, mely őrája maradt, még sokkalta jobban, s amint véletlenül elejtette a könnyáztatott zsebkendőjét, a gyászgyülekezet valamennyi özvegy embere (köztük egy tanácsbeli is) rohant azt felemelni.
A leesett kendő volt a mértéke annak, hogy ő mennyit emelkedett az emberi véleményekben a mai nappal.
Harmadnap összegyűlt az egész rokonság Sztolarik közjegyzőnél, ahol a végrendeletet felbontották. Hát biz ez egy kicsit furcsa volt.
A magyar tudós akadémiának hagyott az öreg kétezer forintot.
Hagyott továbbá mindazon nőszemélyeknek, akiket jobban ismert, vagy akikhez eljárogatott valamikor, vagy akiknek udvarolt, egyenként két-kétezer forintot. S ilyen asszonyságot név szerint kilencet sorolt fel, a hagyományozott összeget pedig, húszezer forintot o. é.-ben odacsatolta készpénzben a végrendelethez, Sztolarik közjegyzőt bízva meg annak kiosztásával.
A rokonok lélegzetelfojtva hallgattak idáig, s Boldizsár testvér, vagy néha Gáspár testvér, az egyes tételeknél kifejezték megnyugvásukat egy fejbólintással, esetleg valamely ilyenforma közbeszólással:
– Hát ez is helyes.
– Méltányos.
– Isten neki.
– Jól tette.
Csak a Panyókiné vigyorgott gúnyosan, mikor a kilenc asszony neve elhangzott.
– Ah, no! De különös… de különös!
Boldizsár testvér, aki azt tartotta, hogy nem érdemes a kicsinységeken fennakadni (hiszen teljes életében bolond volt a megboldogult Pali), nagylelkűségét fitogtatva kiáltott fel:
– Tessék tovább olvasni, közjegyző úr!
A közjegyző kurtán felelte:
– Nincs tovább.
A csodálkozás felszisszenése hangzott. Egyszerre a végrendelethez rohantak.
– Az lehetetlen.
A közjegyző vállat vont:
– Pedig egy betű sincs több.
– De hát a többi vagyona? A csehországi uradalom?
– Arról nem végrendelkezik. Én csak annyit olvashatok, amennyi írva vagyon. Ezt az egyet beláthatják az urak.
– Megfoghatatlan! – hörögte Gregorics Gáspár.
– Az egészben az a különös – vélte Boldizsár –, hogy a szakácsnéjáról és annak a porontyáról nem emlékezik meg, pedig az egész világ belát a szita alá.
– Igen, igen – bizonyítá Gáspár –, ebben valami turpisság van.
A közjegyző sietett őket megnyugtatni:
– Az végre is mindegy az uraknak. Ami vagyontöbblet van, az mindenesetre a testvéreké.
– Igen, igen – jegyzé meg Gáspár –, ami az ingatlant illeti. De hol a készpénz? Mert sok, igen sok készpénzének kellett lennie. Félek, hogy ezzel valami suskus történt.
Panyókiné gyanakodva nézett a testvéreire.
