EGY SZEGEDI POLGÁR ÉS HÁZATÁJA
EGY SZEGEDI POLGÁR ÉS HÁZATÁJA
Bike Ferenc uram a szegedi felsőváros legtiszteltebb polgárainak egyike, kinek mindene van, amire egy igénytelen embernek szüksége lehet. Van elegendő vagyona, népszerűsége és egy igen szép leánya. – Általánosan azt tartják róla, hogy ritka becsületes ember, és ami még többet ér, hozzá boldog ember is.
Ha van valami hibája, amit az emberek megrónak, az szertelen kevélysége, mely már úgyszólván a gőgbe csap át.
Házának külsejéről látszik némileg lelkének belseje. A homlokzaton egy hajadonfejű szent állott a mélyedésben: már a kőfaragó is úgy fundálta ki, hogy levett süveggel álljon ott őkegyelme tiszteletére, respektusból az alatta olvasható sorok iránt:
»Ezt a házat építette Bike Ferencz Anno 1850. A saját erejéből.«
Ezzel aztán meg van mondva: kicsoda lakik bent! Egy ember, aki kevély önmagára. Egy vótuma a tekintetes városi bizottságnak, aki meg van szokva, hogy a főispán is messziről köszöntse s így szóljon hozzá, valahányszor találkoznak: »Hová, hová, édes Ferencem!« Mert hova Bike uram áll, ott van az egész felsőváros, sógor, keresztkoma, minden hetedízigleni atyafi, meg aki ezután azzá akar lenni.
Pedig ki nem akarna! Egyetlen leány és szép leány. – És még milyen szép. Nem azon szépségek egyike, kiken szívesen pihen meg szemünk a korzón vagy a népkertben, kiken művészet, fényes hazugság mindaz, ami a szemnek tetszetős, kiknek csinos külsejében a kémikustól kezdve lefelé mindenféle mesterember hozzájárul a maga tudományával. Vilmán valóság volt minden: a gazdag hullámzó fekete haj, a karminpiros ajk, az elevenségtől csattanó arc, a fehér fogsor és az a természetes naiv vidorság, melyet nem mérgezett meg az úri szobák pacsuli-szaga, hanem épen, frissen tartott meg az ártatlanság üde költészete.
Bike uram éppen künn pipázott a tornácon, midőn amice Lupcsek a ház elé érkezve, szerencsés jó estét kívánt s magát tek. Fércz Márton uram adjunktusa gyanánt mutatta be.
– Üzent talán valamit a fiskális úr? – kérdé Bike.
– Üzenni ugyan minél kevesebbet üzent, hanem küldött ahelyett egy bepecsételt levelet.
– Akkor hát menjünk be a pápaszememhez – szólott a gazda kedvetlenül, s maga menvén be előre, Lupcseket le sem ültette.
Ott benn aztán kikereste a pápaszemet, orrára igazította, levette megtörülgetni, újra föltette, akkor odalépett nagyobb világosság okáért az ablakhoz, s penecilusával szép lassan fölbontogatván a pecséteket, kihámozá azt hüvelyéből, s szokás szerint egy erőteljes fricskával megtisztítá a porzótól.
Biz abban a levélben szép meglepetés várt rá.
– De hát ápril 1-je van ma? – tört ki ingerülten.
– De bizony november 10-ike van – felelt egykedvűen Lupcsek.
– Hát megbolondult a maga principálisa, hallja kend?
Amire Lupcsek édesdeden vigyorgott.
– Tudja-e, hogy a lányom kezét kéri meg levelében?
Lupcsek úr szánakozólag egyengeté a száját.
– Ejnye, ezer lámpás! ez rossz tréfa a maga principálisától, hallja kend. Nem szedtem én a lányomat a szemeten, hogy a legelső agglegénynek, ki apja lehetne, odadobjam. Viheti neki a kosarat. Fel is út, alá is út.
Amire Lupcsek majd meghalt nevettében e pattogó szavakra: tetszett neki, hogy így szapulják a principális urat. – A principális úr, kérem alásan, bizonyosan számított azon körülményre, hogy tisztelt Bike úr kevesellni fogja a prókátori állást és sokallni az ötven tavaszt, mely vállait nyomja; miután azonban azt, amit akar, ki is viszi – ezúttal sem volt rest, a föntebbi oknál fogva szerény helyettesét különféle argumentumokkal látni el. Ha a Nr. 1. nem használt, van szerencsém átnyújtani a Nr. 2-őt.
A Nr. 2. alatt Lupcsek úr átnyújtott egy leltárt, melyben bennfoglaltatott összeírva a fiskális úr összes ingó-bingó és ingatlan vagyona, ami pedig sem több, sem kevesebb, mint kerek 40.000 forint. A leltár mellett ott volt a móringlevél is, hogy mivel ez a vagyon a Fércz Mártonné szül. Bike Vilma úrhölgy tulajdona stb.
– Szép, szép, – mondja átnézve az iratokat – de azért mégsem eszünk egy tálból cseresznyét. Mert nekem is vannak argumentumaim. Nem adom először, mert – nem adom, másodszor pedig nem adom azért, mert már odaadtam.
– Hát a harmadik argumentum – bátorkodék alázatosan megjegyezni Lupcsek úr.
– Hát még ennyi sem elég? Ki ne vegyen az úr a flegmámból – annyit mondok.
– Nem elég, kérem alásan, persze hogy nem elég. Nem elég pedig, instálom, először azért, mert a bizonyítás végtelen valami, a ha már egyszer végtelen, nagyon természetes dolog, hogy a második argumentummal nem végződhetik teljesen; nem elég pedig másodszor azért, mert nekünk van ám harmadik argumentumunk is.
Azzal kivett zsebéből egy Sziráky-féle halformájú bicsakot s szétnyitván azt, meghasítá mellénye bélését, melyből egy másik ötpecsétes levél hullott ki különféle illatos papirokba takarva, mely kiváló gondoskodás nyilván annak fontos voltát volt hivatva mutatni.
– Ide hát vele! – mondá fél-bosszusan, fél-nevetve az öreg Bike.
De alig hogy olvasni kezdé, arca szederjes ónszínt váltott: minél tovább ment az öregbetűs sorokban, annál jobban ráncolta össze felhős homlokát. – Mikor végigolvasta, némán megrendülve tette zsebébe; a pipája is kialudott, hozzáfogott, hogy újra megtömi, de a zacskó helyett újra a levelet húzta ki és végigolvasta még egyszer. Biz abban csak az állott, ami előbb. Megtörülte homlokát reszkető kezével:
– Beleegyezem! – nyögé kínosan, s arcán síri sápadtság ömlött el. – Még ma szólni fogok a lánnyal is.
