A PETRIFIKÁLT MAMELUK
A PETRIFIKÁLT MAMELUK
(Az elbeszélés tulajdonképpeni kezdete)
És lőn, hogy öreg Fércz Márton uram, a legpetrifikáltabb mameluk, Szeged városának a legszájasabb prókátora, s leghasznavehetőbb ócska ágyúja az álliberálisoknak, kezdett egyszerre megbolondulni.
Hüm! Csak gyarló teremtés az ember, ha szerelmes. Még az okos ember is. Még a megkövesült mameluk is. Sőt még a vén prókátor is. A reális egzakt irányból belemegy a regényességbe, mint valami törvényszéki írnok. Addig replikázik, allegál, egzekvál, licitál, likvidál, míg a legszendébb kliens úgy lefőzi két szép szem tüzes kacsintásával, hogy egyszerre elfelejt Corpus Jurist, telekkönyvi pátenst, kúriai döntvényt, s nekimegy per analogiam a házasság bolondos aktusának, mely legföljebb annyiban bírhat érdekkel józan prókátor előtt, amennyiben leendő válópöröknek szokásos alapját képezi.
Nem tudni bizonyosan, az ember gondolkozó tehetsége szünetel-e akkor, az agyveleje zavarodik-e meg, vagy járványos betegség talán, mely néha az öregeknél is jelentkezik, midőn egyszerre üresnek kezdi találni az »aktákkal« fölhalmozott »kancelláriát«, mely pedig olyan szűknek látszott ezelőtt, hogy az amice Lupcsek, Fércz Márton ügyvéd úr »adjunktusa« sem fért bele, hanem odakünn volt kénytelen hálni a Borcsa szolgáló kizárólagos terrénumán, amiért annak persze eszeágába sem jutott »birtokháborítási pört« kezdeni amice Lupcsek ellen; de míg üres, sivár lesz a kancellária, azalatt a szív meg megtelik holmi hóbortos, ábrándos vágyakkal, amik félig szívdobogás, félig eszeveszettség, félig idea, félig semmi, félig hidegborzongatás; a nagy zsíros pörök aktáinak nyomatékos sorai közt a legokosabb argumentumnál egyet fordul vele a világ, szétfoszlik betű, jogtudomány, argumentum s egy szép, feketeszemű, hosszúkás barna. leányarc mosolyog le mindenünnen. Az engedelmes kalamus kifordul a bágyadt kézből, a kopott táblájú perrendtartásban összevissza kuszálódnak a §§-ok, semmire sem bír ráakadni, a »végrehajtási kérvényt« rózsaszín papírra írja, a pör »stádiumai« helyett a holdat nézegeti, és morog, zúgolódik minduntalan, mintha azon bosszankodnék, miért nem marasztalhatja el az egész világot makacsságban?
Ez az első stádiuma a szerelemnek, mitől a prókátor annyira reszket, hogy nem meri azt magának bevallani, hanem más okát adja nyugtalanságának: komisz politikai időjárás… a szélsőbal emelkedőben… s ezek a szemtelen újságlapok nekimennek a legjelesebb férfiainknak… szűkmarkúak a kliensek… rosszul állapítanak a bírák… az ördögnek legyen jókedve.
Most jön a második stádium.
Ez már sokkal erősebb.
Elmulasztja a »perfölvételt«, szakadnak nyakába a »makacssági végzések«, mint a zápor. Dehát baj is az? Törődik is ő most a prrts 111-ik §-val? Nagyobb gondja neki most, ki van-e kefélve az új fekete »gérok«, s jól van-e megkötve a dohányszínű atlasz-nyakkendő? Az adjunktustól megkérdi: van-e valami becsületes olvasmánya, mire az készségesen kikeres valami rongyos könyvet a Justinián novelláiról, mit a principális fitymálva dob el: neki a Jókai és Abonyi novellái kellenek, neki oda ne hozza se Paulert, se Virozsilt, mert nyomban lehúz negyven forintot a »salláriumból«; ami már azért is nehéz matematikai művelet lenne, mert a domine Lupcsek havi fizetése csupán huszonöt osztrák értékű frt.
Ebből aztán domine Lupcsek is megtudja, hogy a principális szerelmes; amit pedig domine Lupcsek tud, ki Fércz Márton fiskális úr szerint semmit sem tud, azt már valóságos szégyen volna magának Fércz Márton fiskális úrnak nem tudni.
Tehát a fiskális úr a második stádiumban rájön, hogy az a szép leány, az a kis »feketerigó« maradandó nyomokat hagyott szívében, s bizony ha véletlenül még »res nullius«, nem lenne bolondság magához hozni az élet »felzetéül«… hiszen a prókátor úr is ember… az ő szíve sem egészen kő… azt is »szignálja« az Ámor nyila, az ő világában is helyet foglalhatnak a szelídebb emberi örömek, legalább »sub clausula«.
Ekkor tehát legelőbb is fölveszi elméjében a »tény álladékát«: a kis feketerigó egyetlen leány, az apja derék,
becsületes iparos volt, az isten megáldotta a két keze munkáját, úgy vonult vissza a mesterségtől, hogy egy szép háza van felsővároson, s gyönyörű tanyája odakünn, hát biz ez mind a kis rigóé lesz, ha az isten ő szent akaratának tetszeni fog kiszólítani ez árnyékvilágból őkigyelmét Bike Ferenc uramat; ami meg másrészről őt magát (t. i. a fiskális urat) illeti, még mindig ér valamit ötven éve dacára is, van néhány ezer forintocskája a takarékpénztárban, csinos »klienturája« és egetverő mameluki nimbusza. A két vagyonka összetéve, meglehetős »fundust« képezne a jövő számára, minélfogva elhatározta megtenni a kellő lépéseket.
Egy egész processzus ez is – de nagyon furcsa processzus!
Az ember itt is megírja az »alázatos kérelmet«, csakhogy magát kéri benne »elmarasztaltatni« a bájos alperes által, dobogó szívvel lesi a »választ«, s minél udvariasabban szerkeszti meg rá a »viszonválaszt«, a kimaradhatlan goromba »tagadtatik« szó elő sem fordul benne, az alperest a világ kincseért sem cáfolja meg sehol, sőt inkább beismeri minden állítását, s igér mennyet-földet. Egyszóval ez egy egészen megfordított pör, melyet mindenáron el kell veszteni. Az embernek egészen ki kell vetkőznie természetéből, nyájasnak, előzékenynek, odaadónak lenni, ami pedig nagy megerőltetés egy – prókátortól.
Ha nincs valami nagyon infámis »ellenirat«, gyorsan következik utána a »végirat«, melyben kihúzatik s megbeszéltetik az esküvő napja s egyéb ezzel járó bolondság.
Ezen szerelem pedig csodálatos módon keletkezett, valamint a házasság eszméje is. Mert ha egy fiskális bolondul meg, annak nagyon furcsa az ő megbolondulása.
Fércz Márton régi ember Szegeden, s ügyvédi irodája egyike a legkeresettebbeknek, mert különb ügyvédet kívánni sem lehet, mint ő. Hallgatag, ravasz, titoktartó, kegyetlen és mindenre képes.
Egyszer egy árverési végrehajtáson, midőn hiába folyamodott annak elodázása iránt, behintett valami okmányt valódi szegedi paprikával, s mielőtt végrehajtáshoz hozzákezdett volna a bírói kiküldött, ki mellesleg legyen mondva, a rövidlátó emberek közé tartozott, átnyújtá neki az okmányt.
– Uram, mindenekelőtt olvassa ezt – kiáltá stentori hangon. A végrehajtó kezébe vette az iratot, közelvivé azt szeméhez, s hogy more patrio leverje a porzót, két hatalmas fricskát adott annak alulról.
Hanem 'iszen egyéb sem kellett a végrehajtó úrnak. Egyszerre irtóztatóan marni kezdte valami a szemeit. Fölordított fájdalmában, mint a vadállat.
– Megvakultam.
Hirtelen ágyba kellett fektetni, orvosért futni, s a licitációt, mely délelőttre volt kitűzve, abbanhagyni. Fércz Márton a markába nevetett, mert a célját érte. Az árverésre új terminust kellett kitűzni s »qui habet tempus, habet vitam« – addig rendbe hozhatta a kliense ügyét.
Ez azonban csak egyike a Fércz Márton hírhedt furfangjainak: egész anekdotte-tár van ezekből.
Mint fogadott extra-vonatot, mikor a híres felsőmagyarországi »Csupik et Comp.«-féle cég bukásának híre Szegedre jött, pedig a rendes vonat előbb indult a különvonatnál. Arra persze senki se számított az érdekelt fiskálisok közül, hogy míg ők állomásonkint késnek itt tíz, amott húsz percet, addig a különvonat odaérkezik, s egész kényelmesen rá lehet vezetni Fércz úr kliense érdekében a fönnmaradt vagyonra a végrehajtást, s a sero venientibus ossa.
De az ördög győzné mind fölemlegetni a Fércz Márton prókátori cselszövényeit és találékonyságát, melyet mint városi bizottsági tag sokszor kamatoztatott ügyesen, de mindig a hatalom mellett, amiért a »petrifikált mameluk« elnevezés lett osztályrésze.
Mindezeket pedig azért kellett előre bocsátanom, miszerint annál valószínűtlenebb legyen ama tény, hogy a petrifikált mameluk szerelmes lett.
Nincs valami nehezebb a költők állításai szerint, mint az ébredő szerelmet rajzolni éppen keletkezésében. Támad, nem tudni mikor, nem tudni hogyan, megfoghatatlanul, lassan és mégis egyszerre…
Én végre abba a szerencsés helyzetbe jutottam, hogy túlhaladva Shakespeare-t is, egész korrekt vázolhatom: miként és hogyan támadt Fércz Márton uramban szerelem a szép Vilma iránt.
Biz ez egy okmány olvasása közben támadt, mégpedig az okmány második lapján, amikoron is Fércz fiskális úr fölugrott fekete karosszékéből, megállt a tükör előtt, sokáig nézte magát, azután sebes léptekkel egyszer-kétszer végigment a szobán, s megállapodván a körmölgető amice Lupcsek előtt, azt?– a világ eleje óta legelőször?– egy garasos szivarral kínálta meg.
Nem tudni, megbánta-e később e szokatlan lelki fölindulást, annyi azonban tény, hogy szerelme e pillanatban született.
Azontúl napról-napra mindinkább elhatározóbb alakot kezdett ölteni; az utcán köszönni kezdett a kis Vilmának, ruházatára nagy gondot fordított, s azt a titokzatos okmányt, mely őt szerelemre indítá s melyet gondosan lezárt vasládában tartott, sokszor vette elő, új erőt merítve belőle a nagy vállalathoz, amibe ilyen hajlott korban belevágott.
