IV. FEJEZET A LACZKÓ-HADAK
IV. FEJEZET
A LACZKÓ-HADAK
A LACZKÓ-HADAK
Fürgén gyülekeztek a vendégek a Mácsik-portára, még mosolya is volt már némelyiknek. Útközben kiszítta a szél a szomorúságot az arcokból: de nem is volt valami nagy szél, és nem is volt valami sok dolga az arcokkal.
Mácsikné a fekete szoknya elé odakapcsolta a fehér szakácskötényt, derekán csörögnek a kulcsok. Reszelős hangja majd itt, majd ott csattog: készen van-e minden; kanál, villa, kések? Csak még egy pár szék hiányzik? Ej no, oda kell tolni a lócákat az asztalokhoz.
A bizalmasabbak (átkozott ebcsontok ám ezek a férjek) a konyhába is benéznek, mert tudvalevő dolog, hogy a leghíresebb főzőné, a szép Harkány Borbála készíti a lakomát. Hozzátartozik ez már az állapothoz, ahol nagy pompa van.
Még meg is csipkedik a kellemes menyecskét.
»Ugyan mit főz, lelkem?«
Borcsa kötekedve feleli vissza, meglóbázva a főzőkanalat:
»Kis fazekakat nagy fazékakban.«
Tessék aztán ebből okosnak lenni.
A közönséges belső cselédek ezalatt felterítettek, s elhelyezkednek a vendégek. Barosné ülne legfelül, ha itt volna, de az legott hazakászmálódott a kis árvával. Hiába, rossz az út, hamar sötétedik be. Pedig becses perszóna lenne, ha itt lenne.
Most hát Laczkó Ferenczné, a legrangbelibb Laczkóné jutott felül, jobb keze ügyébe pedig a plébános. Beszél is annyit a tisztelendőnek, hogy három prédikációt csinálhat belőle, ha megvigyázza.
Balján Laczkó Péterné és leánya, akikkel szembe Laczkó Tamásné, valamint Tolvay Péterné, született Laczkó Rozália kerültek, közöttük pediglen valami ismeretlen csinos képű úr könyököl, nem tudom, hol keríthette Mácsik uram. Nagy uraság lehet, hogy ilyen elöl van!
Hohó, hiszen ez a megyei inzsellér, akivel abban trafikálnak, hogy országutat csináltasson nekik a megyével, de hát az ördög ösmerne rá hirtelen ezekre a városi emberekre, mivelhogy mind egyforma kabátban járnak, s még a haját is úgy fésüli az egyik, mint a másik. Mennyivel különbek ezek a mi pribolyi uraink, akik nem fésülködnek tükörből, se nem ruházkodnak mappa után, s az ember mindjárt rájok ösmer a bekecsük színéről, a kalapjuk gyüremléséről vagy a kosztros fejükről, nem kénytelen fárasztani az elméjét.
Alább ott piroslik Ujlaki Jánosné (no, nem temetésekre való ábrázat), Laczkó Györgyné az ódivatú főkötőben, Laczkó Pálné (azt mondják róla, hogy festi magát), ejnye ni, de alulra jutott Laczkó Kelemenné a két lányával… no, ha ebből nem lesz aprehenzió, akkor az idén nem terem konkoly a pribolyi búzákban.
Túl a Tusnay András környékén ül Szudy Anna férjezett Laczkó Mihályné (szép volt valamikor – de mikor?). Ennek a kántornak jobb a szerencséje, mint a torka. A legmódosabb menyecske a másik szomszédnéja: Laczkó Apollonia. Csupa kedvesség, csupa vér. De nemhogy disztrahálná a boldogtalan, hanem úgy ott lapul bárgyúan, mint a gomba a fűben.
Az a csinos jószág ott, aki kenyérgolyókkal pajzánkodik a férfinéppel, Csapodyné asszonyom… olyan akár az eleven ezüst, mellette a vén Laczkó Dénesné (sehogy sem áll kezeügyében sem a kés, sem a villa, nyilván az ujjaival eszik otthon). Alább Pap Demeter könyököl, az ispán Bodonyból, az a sáfrányszínű leányzó is az övé. Még lehetetlenebb fizonómia azonban a Laczkó Kláráé. Isten akárhová tegyen, de nem kellene, ha egy puszta szigetté válna itt mindjárt az egész környék, s csak ő volna rajta!
De mit toldom-foldom, hogy kik voltak. Ördög vagy legalább asszony legyen, aki kivált a vendégek férfi részét is elő tudja sorolni… úgyszólván az egész Laczkó-nemzetség együtt volt, kivévén azokat, akik a szomszéd falvakban vagy még távolabb laktak.
Az uzsonna végén Mácsik sorra odatolta székét a tekintélyesebb Laczkókhoz, s közölte velök a tervet, mely három nap óta tartotta fogva lelkét.
– Meg kell lenni. Áldozni fogunk, mert áldozni kell.
A Laczkók, akiket megszólított, édes elámulással bólingattak a fejeikkel:
– Úgy van! Úgy lesz! Hogy erre már előbb rá nem jöttünk! – felelének csudálkozással.
– Most már tündökölni fog a Laczkó-címer – bíztatta őket Mácsik kigyúlt arccal. – A kecskéből a kék mezőben, alighanem oroszlán lesz, s a kék mezőből arany mező!
S valóban, mintha már magával a puszta tervvel is fénysugarak szöknének be, amint azt egymással közölték, suttogva, titkosan mosolyogva és lelkesedéssel, valamennyi Laczkó arca ragyogni kezdett. Szinte hihetetlen volt, hogy halotti torban vannak őkegyelmeik!
A pompás ötlet, mely oly gyorsan fogamzott meg a Mácsik fejében, jó talajra talált mindenütt. Alig várták az érdeklettek, hogy végigegyék a nemzetes asszony mindenféléjét, felugráltak az asztaltól, s bizalmas csoportokba oszolva beszélték meg a fölséges plánumot, mely egészen új ábrázatot ad majdan a tekintetes vármegyének.
Mácsik úgy járt-kelt köztük dölyffel, gravitással, mint egy imperátor, csak néha-néha mondott valamit, ami szájról-szájra repült azután, izgalmat keltve, vagy megnyugovást.
– Mit mondott? – faggatták, akit megszólított.
– Jó kedve van! – véleményezték tenyereiket dörzsölve.
– Úgy látszik bízik a dologban!
S ha lettek volna részvényei a Laczkó-pörnek, azok nagy áron keltek volna el ilyenkor.
– Mához egy hétre tartjuk meg a választógyűlést – mondá Laczkó Jánosnak. – Hozza el kegyelmed a fiait.
– Hogy mi? – rohanták meg mindjárt Laczkó Jánost vagy húszan.
– Mához egy hétre tartjuk meg az alispánválasztó-gyűlést – ismétlé az kevély hanghordozással.
– Igenis azt – vágott közbe Mácsik hirtelen előlépve. – A dolog ki van kombinálva, ha mondom. Akit mi megválasztunk most a nemzetség oszlopának, legyen az bár két hónapos csecsemő, ő fog ebben a vármegyében uralkodni, isten engem úgy segéljen.
Úgy süvítettek ezek a szavak a levegőben, mint egy óriási parittyakő, mely egy egész vármegyének be fogja zúzni a fejét.
– Aztán hogy fizetünk a gyerekre? – kíváncsiskodék Laczkó Mihály.
– Proporcióra.
– Birtok szerint?
– Nemzetség-fa szerint, olyan arányban, amint a békési birtokból örökösödünk.
Bármilyen tartózkodva beszéltek, elharapván a mondatokat, ha idegen ember vagy ha asszony közeledett, mégis csakhamar mindenki tudta, miről van szó. Laczkó Mihályné asszonyom bele is avatkozott, amint a férfiak mellé lépett, maga előtt tuszkolva két tömzsi leánykáját.
– Oh istenem, istenem! Nekem csak leányzó gyermekeim vannak! Én uram teremtőm! Milyen szerencsétlenség, milyen fájdalom egy anyának… mert annyi ész, annyi talentum van ezekben az én gyermekeimben, hogy ha fiúk lennének… de így, így!… Csókoljatok kezet, lánykák, a Mácsik bácsinak!
A gyerekek odajárultak a nagy emberhez, s szabályos pacsit adtak neki: »keresztül-kasul könyököm, szúrom, pacs.«
– Istenem, istenem – folytatá a köpcös asszonyság elkeseredett éneklő hangon –, ha talán várnának egy kicsit… mert ki tudja…
Mácsik végignézett a Mihályné gömbölyödő termetén, s közömbösen mondá:
– Nem lehet, sógorasszony. Az öregebb gyerekek előnnyel bírnak, mert nekünk hamar kell a dolog. Teringette, hiszen mindnyájan meg akarjuk még élni.
Kiosztották a szerepeket egymás között. Csapody vállalta magára az informálást, hogy bejárja egy hét alatt az összes Laczkó-rokonságot, s elmondván hegyiről-végire a messzeható tervet, becsődíti a famíliákat mához egy hétre fiúgyermekeikkel egyetemben, hogy aztán annak rendje és módja szerint megejtessék a választás. Praesentes concludunt. Aki nem jön, nem határoz, s aki alá nem veti magát a határozatoknak, nem kóstol bele az ígéretföldjébe Békés megyében.
Laczkó Dénes és Kőváry Mihály uram pedig arra ajánlkoztak önkéntesen, hogy összeállítják a családi genealógiát, ki milyen ágon áll rokonságban a békési Laczkó Endrével, s megállapítják egy lisztán, mennyi lészen fizetendő a gyermek nevelésére és úri módban való fenntartására.
– Kétezer forint – vélte Adorján Miklós.
– Könnyű kegyelmednek, öcsém – vágott közbe mókusszín-bajuszú Laczkó János –, három fia is van, rájuk fordulhat a tisztesség, de énnekem senkim, sőt magam is már csak úgy vendégnek vagyok itt még. Azt gondolom, elég lenne ezer forint is. Nagy pénz az!
– Első sorban azok a fiúk jönnek – dönté el Mácsik György –, akik a Laczkó-nevet viselik. Azért hát ne irigyelje bátyám az Adorján-gyerekeket. Engem sem hínak Laczkónak, de azért Laczkó halálig! Itt nem lehet szó apró személyes érdekekről. Egy messzeható hatalomnak kell megvetni fundamentumát.
– Tökéletesen úgy van –, bizonygatá Laczkó Péter, akinek három neveletlen fia van.
– Azért hát azt mondom komolyan – és a nagy Mácsik az asztalra ütött a tenyerével – otthon kell hagyni a kishitűséget és irigykedést.
Mindenki megszeppenve hallgatott, ha ő beszélt.
– Nagy fába vágtuk a fejszénket – folytatá –, de nem azért ám, hogy kegyelmetek az apró gallyait maguknak tördelgessék.
Erős tüskés szemöldjeit mérgesen összevonta, s gúnyos kihívó tekintettel mérte végig a famíliát.
– Azt szeretném én látni! – sziszegé. – Azt próbálja csak meg valaki!
S mintha az ökle fenyegetőleg megmozdulna, a csizmáinak ropogásában egy hatalmas tiltakozás hangzanék, amint tovább ment a tisztelendő úr vállait megveregetni, amiért olyan szép hangon énekelte a »circumdederumot.«
A tisztelendő úrnak kapóra jött ez a szó: Laczkó Pálné asszonyom ugyanis éppen arról faggatta, miképp hívják diákul a rétest; mely sajátságos érdeklődése a nemzetes asszonynak a tudományosság iránt, nagy zavart okozott a szent férfiúnak, mert hasztalan keresgélte fejében a megfelelő latin szót a rétesre:
– Megvan! – kiáltá most. – Igen, igen circumdederunt a rétes neve.
S minthogy rendesen igen szépen mosolygott akkor Laczkó Pálnéra, ha az őt valami kéréssel fárasztotta (mert átkozott szép asszony volt), vérszemet kapott az ott ácsorgó Csapody Gyuri, s ő is a maga kedvenc tárgyának a latin nevét kérdezte tisztelendő Cselkó Jánostól.
– Hát a kulacsot, atyám, hogy hívják?
– A kulacsot? – szólt ideges fintorral. – A kulacs neve: Klipiklapatorium.
Amire úgy tetszett neki, mintha gúnyosan mosolyogna a megyei mérnök, kire majd csábítóan, majd szelíden szerelmes szemekkel vetették ki hálóikat az asszonyok és hajadonok. Pedig megárthatna a tisztelendőnek, ha a tudománya csorbulásba esnék, mert csak egy hónapja van még a parókiában. Az új kertészre könnyen fogják rá, hogy nem ért a gyümölcsoltáshoz.
Késő este lett, mire eloszlottak a vendégek, s Mácsik maga maradt a nejével. Ekkor jutott eszébe Chalupka.
– Hát az a címeres korhely ugyan hol lehet. Nem láttad, Laczkó Anna? (Mindég odatette a Laczkó nevet is az Annához, mintha nem is név lenne az már, hanem rang.)
Aggodalmasan nézett ki az ablakon az éjbe.
– Az az ember nem volt itt a toron. Csodálatos! Még megérem, elhágy! Ilyenkor! Nincs állandósága… Nem tud egy helyen maradni.
– Bánom is én… – dünnyögte Laczkó Anna köhécselve, mert a nemzetes asszony vékony tüdőnek vala birtokában, s az volt róla a vélemény, hogy nem sok kalendáriumot koptat már el.
A doktor váltig perszvadeálta Mácsikot: küldje valahova jobb levegőre, ott még tán kiépülhetne; de Mácsik nem sokat adott a doktori bölcsességre: »Ostobaság! – mondá. – Ne beszéljen nekem a levegőről! Ha igaz az, hogy a föld forog, hát hisz akkor úgyis belefordul minden levegőbe«, s ez aztán olyan mondás volt, ami dr. Kaffkát is megingatta.
De nem erről van itt most a szó, hanem arról, hogy:
– Mit, te nem bánod? Hát tudod te, mi lakik abban a hitvány emberben? Nekem szükségem van rá, punktum. Magamhoz akarom kötni végképp. Kivált most lesz jó segítségem, hogy ezt a Biri lánykát is elvállaltam.
– Jó, hogy említetted – vágott közbe Mácsikné. – Már éppen a nyelvemen volt. Hát miféle tútorság az, György, hogy a gyámleány idegen helyen maradjon? Lehet ez? Illik ez? Kire szégyen ez, ha nem én rám? A hites feleségedre, Gyuri.
Mácsik morgott valamit, s úgy tett a kezeivel, mintha valami legyet akarna elkergetni a közeléből. Kellemetlen volt neki ez a beszéd.
– Mit fognak mondani az emberek? – gyulladozott a nemzetes asszony. – Azt fogják mondani: Íme, Mácsik lett a gyám a testamentum szerint, de az asszonyt kevesellték, az asszony nem kellett, az asszony nem való, hogy egy leányzót kineveljen, a leányt másra bízták. Mindjárt megfúlok dühömben, Mácsik, ha erre a megaláztatásra gondolok. Nem vagyok én becsületes asszony? Mi? Mordizom adta, felelsz vagy nem felelsz erre most mindjárt?
– Az vagy… becsületes vagy, Anna. Csak ne beszélj kérlek annyit.
– De bizony azért is beszélek. Ha te eltűröd, hogy dehonesztálnak, én nem fogom eltűrni.
És a csípőjére tette kezét, vasvilla szemeit vadul irányozva férjére. Nincsen, még sincsen tehát abszolút hatalom a világon.
– Ne hápogj Anna – kérlelé Mácsik, az ajtó felé hátrálva –, hiszen csak nem mehetek bottal a halottakra.
– Nem mehetsz ugye? – vicsorította rá fogát gúnyosan. – Nem törődöl velem. Hanem a Laczkó-név jó aranygombnak a dolmányodra? Hej, Mácsik, Mácsik, ki ne kezdj velem, azt mondom…
És mérgesen dobbantott a lábaival, hogy csak úgy porzott tőle a szoba földje. Pedig csak tegnap lett finom sárga agyaggal beeresztve.
– Ha csak azért vettél el Mácsik – s hangja most már rikácsolóvá változott, mint mikor a fazék reped vagy az ablaküveg törik –, ha csak azért kötötted be a fejemet, hogy ne látszassék a tied mellett… nem kell a főkötőd, itt van… edd meg…
Belemarkolt dühösen a fekete csipkés főkötőjébe, lehámozta a kontyáról, s odahajította a nemzetes úr szeme közé, hogy annak meglepetésében kiesett szájából a selmeci, ezer darabra zúzódva.
De a nyugodalma meg nem rendült. Ránézett bámészkodva, mint az oroszlán, ha ingerlik, ásított egyet, azután szép csendesen kiment az udvarra, Chalupka után tudakozódni.
Hol van? Ki látta? Senki sem tudta megmondani. Suska Mihály, a mindenes, beszéli, hogy míg a tor tartott, odakuporodott a szalmaasztag végibe a köpenyegére, s szunyókolt. Egy gazfickó (a Laczkó Boldizsárék fia lesz, ha jól látta) ott ingerkedett az öreggel, bolondot csinálván belőle. Mert, magunk közt legyen mondva, közel fért valahol a hordóhoz, hagyott hát tenni magával mindent. Az a vásott kölyök egy úri tököt adott oda a kezébe: »Ímhol – azt mondja – ez az üvegkancsó, tartsa kegyelmed, de el ne törje, mert Mácsik bácsi megharagszik«, s az az együgyű bolond úgy tartotta ott hanyattfekve, mint valami oltári szentséget. Jaj de csúnya is a részeg ember, nemzetes uram!
A hatalmas ember elmosolyodott.
– Ejnye adta gyereke, de imposztor! Eredj no, keresd föl azt a szegény öreget. Jusson neki is valami a maradékból.
