TIZENHETEDIK FEJEZET RÜGYEK A HÓ ALATT
TIZENHETEDIK FEJEZET
RÜGYEK A HÓ ALATT
RÜGYEK A HÓ ALATT
Hogy miért kellett ennek így történni?
Hát én tudom? Csak gondolom, azért történt mindez így, amiért a folyamok is úgy mennek, ahogy mennek, és nem úgy, amint az emberek szabályozák őket.
Ezek a siető folyamatok hol ide hajlanak, hol amoda, a legszebb vidék következnék, s íme, elcsavarodnak zord sziklák közé, vagy átszaladnak virágtalan csúf sivatagra, és csak sietnek, sietnek, örökké sietnek.
Néhol aztán egyszerre ok nélkül megfordulnak, és jönnek megint egy darabig arrafelé, ahol már tegnap jártak… Talán elvesztették valamijöket útközben? Dehogy, hiszen nem abban a mederben térnek vissza, ahol megtalálhatnák.
Hát akkor miért jönnek vissza? Van annak valami értelme? Mert ha nem sietnének, a visszafordulás menthető lenne, ha pedig nem fordulnának vissza, a sietésükben volna logika.
De ők csak mennek-mennek bolond fővel, ahogy akarnak.
Ohó! Éppen ez a nagy kérdés. Az ő akaratuk-e az? Vagy a föld titkos erői, hatalmai szabják ezt ki így? Hegyek, sziklák állják útjukat, és terelik erre-arra? Isten tudja. S elég is, ha ő tudja. Bizonyos csak az, hogy így vagy úgy, egy napon megérkeznek, ahová sietnek, a mindeneket elnyelő tengerbe, mely várja a többi vizeket, és el nem ereszti a megérkezetteket többé sehová.
De ahogy a vizek lassan sietnek ama hegy felé is, mely majdan útjukat állja (mert ők végre is nem tudják ezt) úgy hömpölyögtek tovább a Buttler-féle pör eseményei. A szentszék ítélete lesújtó volt, de Fáy nem esett kétségbe, s Buttlert is visszatartotta a csüggedéstől.
– Csigavér, János fiam, most már átvisszük a pört az érseki székhez.
– Ott is csak papok vannak.
– De ezek különb papok, és nincsen mögöttük ez a ravasz róka, ez a Fischer. Aztán ha elveszítjük, ott van még a pápai szék. Ráérünk. Piroska nem nyugtalan. Hiszen olvastad a levelét.
Piroskához ugyanis azt a kérdést intézte Fáy az ítélet után, hogy kész-e várni Buttlerre, míg a pör minden fórumon lefolyik, mert addig mindig van remény.
Piroska azt felelte: »Várok rá, amíg remény lesz, és várok rá azontúl is, amikor már nem lesz remény.«
Hat egri kanonok írhat-e be annyi keserűséget ezer árkus papirosba, amennyi édesség ebben a három sorban van?
Akármit mondanak a poéták, a bánat nem tör csontot. Szinte hihetetlen, hogy mennyit elbír belőle az ember. Vannak konstrukciók, hogy mindegy nekik, akár egy font a bánatból, akár ezer mázsa. A hangya csak tovább mászik, akár a nagy kő, akár a kavics alatt. Buttler el se bírta képzelni, hogy ő túlélhessen egy marasztaló ítéletet. S íme, még mindig él és tervez.
Pedig most már kellemetlenebb az állapot. Most már nyíltabban lép föl Dőry Mária; eddig csak taktikából lopta be magát a Buttler-kastélyokba, meghúzódott ott, mint egy sajnálatra méltó lény, akit az apja elkergetett otthonról. »Eredj a porontyoddal az uradhoz, hadd lássa a világ, hogy ott lakol.« Ott kuncsorgott, úgyszólván a gazdatisztek kegyelméből, akik restellték elutasítani, így gondolkozván: »Az ördög nem alszik, az igazság alszik, ki tudja, hátha még egyszer úrnőnk lesz.« De most már ítélet volt, most ő igazi Buttler grófné, s nagy éclat-val, ragyogó pompával kifejtve vonult be a párdányi kastélyba, frájjokkal, komornákkal, udvarmesternővel. Minthogy pedig ez ellen a prefektus, Nogáll Ferenc uram óvást tett, a grófné a nemes vármegyéhez fordult panaszával. A Torontál megyei alispán aztán fölkereste a grófot, és rábírta, hogy miután az asszony csakugyan az ő nevét viseli, legalább addig, míg a törvény másképp nem ítél, Magyarország első mágnása és gavallérja nem teheti, hogy a saját nevét ne honorálja, jusson az akármilyen rossz helyre.
Buttler erre kijelenté, hogy feleségének nem ismeri el, de miután a törvény mégis törvény, és egy ítélet már van, mindaddig, míg az ítélet meg nem változik, megengedi Dőry Máriának, hogy erdőteleki kastélyát lakhelyül használhatja, s az uradalmi pénztárból havonként kétezer rénusi forintokat fölvegyen, de olyan föltétel alatt, hogy a többi kastélyába a lábát be ne tegye.
Mária tehát az erdőteleki kastélyában ütött tanyát. Tige gróf meg az egri katonatisztek mindennapos vendégek voltak. Vidám lakmározások zaja verte fel az eddig csendes, elhagyatott fészket, mindamellett a Fáy kémjei nem bírtak jelenteni semmi olyat, ami Mária kicsapontásaira mutatna. Pedig a ravasz Krok apó mint kastélyfelügyelő volt ott alkalmazva »Kampós János« név alatt. Krok apó különösen egy dologra vigyázott nagyon, hogy a röszkei pap nem fog-e odajönni álruhában vagy egyébként?
De Mária okos volt, minden tekintetben ügyelt magára. Sőt bizonyos női ravaszsággal olyanná varázsolta Erdőtelket, mintha ez lenne az igazi Buttler-ház, maga Buttler János pedig csak egy elfajzott cinikus, aki becsületes úri családját elhagyva, egy fantasztikus rögeszmével ődöng a nagyvilágban.
Németországban élt ugyanis egy csomó Buttler, részint bárók, részint nemesek, szeretetre méltó lovagok, lovak híján. Volt ott egy nagy csomó kisgyerek, egy nagy csomó öreg kisasszony, mindenféle bácsi, néni, azokkal Mária levelezést kezdett, rokonságot kötött, s ideédesgette Erdőtelekre, útiköltséget is küldvén nekik. Itt aztán tejbe-vajba fürösztötte, elannyira, hogy sohase volt úgy a ház, hogy négy-öt Buttler családtag ne ült volna az asztalnál.
És bámulatos volt, mint tudta ő felcicomázni a maga házát a rezes orrú, pápaszemes, vuklis öreg dámákkal, kik a fejeiket hajporozták és a Buttler nevet viselték. E tisztes hölgyek többnyire udvarhölgyek valának fiatalabb korukban, ami kis német udvarok valamelyikében, hol a cukros szelencét kulccsal csukja el a fejedelemasszony éjszakára, és ha valamelyik csirke egy lábbal jön be az asztalra, a fejedelem őfensége kirúgja maga alól a széket, s a comb-elsikkasztásért drákói rendszabályokkal fenyegeti meg az egész udvart, ha pedig jószívű, hát lemondással ijesztgeti.
A volt udvarhölgyek olyan zománcot adtak az erdőteleki háznak, hogy a hevesi nemesség legelőkelőbb része lassan-lassan szemet kezdett hunyni az úgynevezett »előzményekre« s az Almássyak, Brezovayak, Dobóczkyak, Lubyak, sőt még a puritán Papszászok se átallták »vizitába« vinni az asszonyaikat.
Mindezekről pedig azt referálta Krok apó Fáynak:
»Az udvari dámák meglehetősen kopott selyem szoknyákban járnak, de a környékbeli nemes asszonyok szeretik ezeknek a suhogását hallani, s rendre jönnek ide Telekre »fusskratz«-ra.
Az Mária asszony mindamellett nem boldog, valamely titokzatos búslakodása mégis vagyon. Sokszor órákig elbarangol egyedül a kertben, ütögeti napernyője nyelével a virágokat. Mikoron pedig az asszony a virágot üti, akkor mindig csókol valakit képzeletében. Probatum est.
Nem tudom kihámozni, ki motoszkál fejében. A Tige gróf nem. Mert a múltkor séta közben, mikor az asszonynak egy hajfürtje leomlott a kalapja alól hátul a fehér nyakán, hozzája nyúlván a hajához, pórul járt, mert haraggal megfenyegeté, mondván:
– Viselje magát tisztességesen, hallja az úr, gróf uram, mert azért, hogy senki jószága vagyok, hogy van is uram, nincs is, az tíz körmöm minden bizonnyal megvagyon, ha nem hiszi, megtapasztalhatja.
A többi officirek irányában szintén valóságos jégcsap, csak unalomból konverzál velük. Csodálatos egy asszonyszemély! A kis leánykát, kit »konteszkának« hívnak, nem szereti. Ebből következik, hogy nem szereti a papot sem, és én hiába lesem jöttét.
Tegnapelőtt óta itt van az öreg Dőry is, ki egy csimpánzmajmot hozott magával. A majommal sok tréfát követnek el az öreg Buttler-dámák. Hasonlítanak is egymáshoz.
Apa és leánya közt egy beszélgetést hallgattam ki a kulcslyukon. A lány mondta:
– Oh, apám, ez az élet tűrhetetlen rabság nekem, ha sokáig tart.
– Csak türelem, az idő mindent helyrehozhat, amit mi elhibáztunk.
Az asszony könnyezett.
– Még a kő is megfordulhat a föld belsejében, mert a patak vize kimossa, és megfordítja más oldalra, de az ő szíve sohase fordulhat felém.
– Kit tudja? Idővel elfelejti a Piroskát.
– Azt gondolod, atyám?
– Biztos vagyok benne.
– Miből meríted ezt?
– Mert ösmerem az emberi szívet. Lángol, lángol, aztán kialszik.
– Vajon?
– Ej, hát láttál már te még tuskóban is olyat, amely mindig égett, és soha ki nem hamvadt? Hol van, mutad meg, láttál olyat? Nos, ugye nincs? Az ő szíve is közömbös lesz egyszer. És ha aztán közömbös lesz, valami olyan szél jöhet, hogy hozzád fújja a hamuját, kivált, ha ügyes leszesz.
Ezt a beszélgetést csak azért írom meg a tekintetes úrnak, mert az a gyanúm, hogy Mária asszony immár elvette Istentől büntetését, mivelhogy titokban a János grófot szereti. De ez csak az öreg Krok kombinációja, amit csak szagol, de nem lát. Pediglen sokszor jobb az orra, mint a szeme. Maradtam a tekintetes úrnak hű vizslája stb…«
Fáy elolvasta ezeket a leveleket, de Buttlernek nem szólt felőlük semmit. Azon volt, hogy Buttler a közügyekbe merüljön, hogy életét elirányítsa a meddő, sorvasztó pörtől más tájakra is. Eltuszkolta a pozsonyi országgyűlésre, hogy kóstolja meg a politikát. Kifestett hölgy, az igaz, s a végén bizonyosan megcsalja az embert, de egy időre nagyon bele lehet bolondulni.
Ezalatt pedig röpült az idő, mint a madár, de a pör csak csúszott, mint a teknősbéka. Egy év telt bele, míg az érseki szék ítélt, egy további év, míg a pápai szék döntött benne. Kétszer fagyott be és engedett ki a kis patak a bornóci Bernáth-kertben, míg végre kimondta ez a két föllebbezési fórum is, hogy a házasság érvényes.
– No, most már mehetünk az Istenhez – fakadt ki Fáy mély keserűséggel.
Leírhatatlan a levertség, ami most beállt a Buttler-párton. Most már nem volt remény sem. Pedig hát az isten kamrájában a remény áll a legnagyobb zsákban, s mindig ki van a madzagja oltva, hogy mindenki belenyúlhasson; ebben az egyben nincs fösvénység.
Hát most is úgy volt. Nem kellett ott el sem menni az Istenhez, önként nyújtott az nekik nemsokára reményt, pedig most az egyszer nehezére eshetett, mert magához kellett vennie evégből Szimáncsiné asszonyomat.
Szimáncsiné ugyanis meghalt (azt mondták, hogy a pálinka gyulladt meg benne), a halálos ágyához odakívánta az elöljáróságot és a felső-alsó szomszédokat, Turpis József uramat, a szűcsöt és nemzetes Tóth György uramat, a kocsmárost. A pappal is megkínálták a könnyező unokái, de csak a fejét rázta, hogy nem kér belőle, mert mint jó keresztény akar meghalni: neki csak az elöjáróság kell és a két szomszéd.
Midőn valamennyien összegyűltenek ágya körül, istennek ajánlta lelkét, kinyilvánítván, hogy nagy teher nyomja, melyet nem akar magával vinni a másvilágra.
Töredelmesen bevallotta ezek után, hogy ő Egerben a szentszék előtt hamisan tanúskodott, mert Buttler gróf nem akarta feleségül venni Dőry kisasszonyt; a jegygyűrűt őhozzá vágta, azóta szaggatást érez minden holdtöltekor a halántékában, ahová a gyűrű esett; kezét a menyasszony kezéből kitépte, és több ízben kijelentette, hogy nem kell se lelkének, se testének.
E vallomás egy darabig a parasztok közt keringett, senki sem merte tovább adni Dőrytől való félelmében, de Tóth uram nem sajnálta a fáradságot, fogta a tarisznyáját, s elvitte a hírt ahhoz, akit illet, minthogy pedig gróf Buttler messze Pozsonyban volt az országgyűlésen, fölkereste Bornócon a menyasszonyát, ki még most a harmadik esztendőben is gyászruhát viselt az apjáért.
Ah, de szép volt ez a kis Piroska. Soha életében nem feledhette többé Tóth uram. Aztán milyen szíves volt, milyen hálás volt iránta.
Sütöttek, főztek neki, kikérdezték, mit szeret, hogyan szereti, mintha valami herceg volna a háznál, el se eresztették éjszakára, mert már öregestére ért oda, selyem ágyba fektették, s Piroska maga vitte előtte még a gyertyát is.
Eleget szabadkozott szegény Tóth uram, azt se tudta, melyik lábára lépjen; minduntalan beleütötte magát valami politúros bútorba, hogy így, hogy úgy, szót sem érdemel a dolog, a fiatal gróf jó ismerőse, és most nincs is semmi mezei munka odahaza, hát inkább csak azért jött, hogy kijárhassa magát egy kicsit. Enni sem igen akart; minden egyes tál ételnél felpanaszolta, hogy a rántott csirkét akkoriban nem akarták megenni őnála a fiatal urak, és hogy minden veszedelem ebből keletkezett.
– Tóth uram az életemet adta most vissza – hálálkodott a kisasszony, és olyan víg lett, olyan pajkos lett egyszerre, hogy beleült vacsora után az öreg Bernáth ölébe, az meg a lábain lovagoltatta, mint a kisgyerekeket szokás. A nagyasszony pedig úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult:
– Ej, mennyi erő van még a lábadban, öregem.
Az pedig úgy nekibuzdult, hogy maga ment le a pincébe, éjnek idején lámpa mellett (nem lehetett róla lebeszélni), hogy van őneki ott, azt mondja, a homokban elásva egy palack tokaji bora, abból az esztendőből, amikor ő született. No ez ugyan régen volt. Elő is került amúgy pókhálósan, nagy diadallal csoszogott föl vele.
– Úgyse lehetne kedvesebb vendégünk – mondta az öregúr. – Mindig sajnáltam volna, ha nem ővele isszuk meg.
Fölbontották, kiosztották. A nagyasszony is ivott, a Piroska kisasszony teleöntötte a poharát, és egy köszöntőt mondott Tóth uramra. Isten tudja, mi lehetett benne, a szavakra már nem emlékszik, de amint észrevette, hogy az neki szól, isten tudja mi facsarta úgy meg a szívét, hogy elfakadt sírva – pedig azóta se sírt, ahogy a bába fürösztötte.
Éjjel aztán, míg a többiek aludtak, a szegény kisasszony levelet írt azzal a harmatos kezével Fáynak. Majdnem egész éjjel írt. Leírta, mit vallott a haldokló bűnös asszony. Hogy a boldogsághoz vezető lépcsőket gonosz tanúk, gonosz bírák rendre lerontották, Isten most ahelyett maga támasztott nekik egy létrát. Most már újra meg kell haladéktalanul indítani a pört.
Nyeregben ülő csatlós várt a levélre, hogy egy perc se vesszen, s vitte lóhalálában vagy Patakra, vagy Kohányba, ahol most Fáy van.
De már azért hajnalban fönn volt Piroska, mikor a vendégtől búcsúzni kellett, s olyan piros volt, mint az alma és olyan víg, mint a madár, ha cukrot tesznek neki a kalitkarácsba. Attól a cukortól a képzeletében már a gyally ringatja.
Elkezdte faggatni, hogy mivel okozhatna neki örömet. Valami kis emléket fogadjon el, például egy órát vagy egy gyűrűt. S kirakott elébe annyi aranytárgyat, hogy húsz csóka se hoz össze annyit életében.
– Lássa, gazdag vagyok, csak örömet okoz, ha valami jelét adhatom hálámnak.
Tóth uram elvörösödött, sértődve tolta el az arany marhácskákat.
– Nem azért tettem, kérem alássan. Nemesember vagyok, kérem alássan.
– Pedig mégis el kell fogadnia valamit, vagy különben engem bánt meg.
Erre aztán nagyot nyelt Tóth uram, megadta magát sorsának, és elgondolkozott, mi legyen az.
– De aranyból kell lennie – tette hozzá Piroska, kitalálván, hogy valami csekélyebb tárgyat keres.
– Hát ha már éppen aranyból kell lennie – szólt Tóth uram, mialatt megizzadt az üstöke –, adjon a kisasszony négy-öt szálat a hajából, hogy a kislányomnak az imádságos könyvébe tehessem. Mert én magam, mi tagadás benne, nemigen szoktam imádkozni, márpedig csak azért, mert a papok javasolják. Nem lehet az akkor jó.
– Ej, ej, Tóth uram – fenyegette meg kedveskedve. – Nem hittem volna, hogy ilyen rossz ember.
Hanem azzal fogta is már az ollót és a hajából levágott egy fürtöt. A kis olló nyiszogott-csattogott, mintha sírna.
Tóth uram gyönyörködve morzsolta meg bütykös ujjai között az arany hajakat, aztán, hogy ő is erélyes legyen, nagy szemöldökhúzogatások közt kezdte a kisasszonyt ijesztgetni:
– Hehehe, mit szólna most a méltóságos Buttler gróf úr, ha tudná, hogy mim van?
Piroska mosolygott.
– Nem szólhatna semmit, mert énbelőlem csak éppen ez a haj nem az övé. Mikor megkért, a másik hajammal kért meg, de az kiment azóta a betegségemben.
Aztán még egy darabon el is kísérte, egészen az országútra, és az arra menő parasztok szeme láttára azt a piskóta kezet beletette az ő érdes nagy markába.
– No, az isten áldja meg, Tóth uram. Aztán ne kerüljön el bennünket, ha erre jár.
– De maga sem bennünket, ha majd grófné lesz és Röszkére vetődik. Volt már Röszkén?
– Nem.
– Szép falu – de aztán eszébe jutott, hogy voltaképpen Röszkét, nem is volna szabad említeni a történtek miatt, hát hozzátette –, bárcsak süllyesztette volna el az Isten a poklok fenekére. Ámbátor, ha akkor azt a csirkét megeszik a diákok – hát most talán nem is beszéltünk volna egymással.
S ezzel mély gondolatokba merülve indult meg hazafelé, annyi édes reményt hagyva ott, hogy abból egy szerelmes leány megint csak megél egypár esztendeig.
