NYOLCADIK FEJEZET KROK APÓ KOMBINÁL
NYOLCADIK FEJEZET
KROK APÓ KOMBINÁL
KROK APÓ KOMBINÁL
Levett egy kulcsot a falról, egy gyertyát gyújtott, s elöl menvén, Fáyt a folyosó túlsó végére vezette, ahol a vendégszobák közül nyitott ki egyet. Krok apó, mint valami kis mókus, utánuk sompolygott a selyem talpával, mert úgy tudott lépkedni, ha akart, hogy a csizmái semmi hangot nem adtak lépés közben. Griby uram tehát nagyon meg volt lepetve, mikor a gyertyát letéve az asztalra, megfordult és két idegent látott maga előtt.
– Az én emberem – magyarázta Fáy.
– Kihez legyen egyébiránt szerencsém? – kérdé Griby uram.
– Fáy István, Patakról.
– Ah, hallottam. A párdányi gróf tútora. Mivel szolgálhatok, kérem alásan?
Fáy és Krok feszülten figyelték minden arcizmát, minden mozdulatát, szemeinek kifejezését, de várakozásaik vagy aggodalmaik egyre jobban fogytak. Hanem iszen a nagy bunkó majd csak most következik.
– Mondja meg nekem – kezdte Fáy úr ünnepélyes, emelt hangon, nem tudván menekülni a vádlók szokásos pátoszától –, hogyan jutott ahhoz a ruhához, melyet testvéröccsének, az ungvári doktor Gribynek adott?
Krok a pápaszemét is megtörülgette előre, hogy jobban lássa, mi történik a beszélő lelkében.
Griby uram ásított.
– Ej no, hányszor kell elmondanom ezt a kis históriát. De persze, minálunk, Kaposon, nem történnek nagy dolgok. Kis bögrékben főzünk. Azaz, hogy semmilyenekben sem. Nem történik itt semmi. Még haláleset sincs hetekig. Most ment el innen a Griffből egy tudós német úr, aki azt mondja, rutén temetést szeretne látni. Mondom neki, most nem szolgálhatok, de várjon, amíg meghal valaki. Hát várt is a szegény pára vagy két hétig, mondhatom bőven költekezett. Megfoghatatlan, hogy hol veszik ezek a németek a pénzt. Aközben azonban mindennap szemrehányást tett nekem, hogy hát mi az, még mindig nincsen halott? A jámbor németnek olyan sora jött ki, hogy azalatt csupa kálomisták haltak és római katolikusok. Utoljára már goromba lett, hogy bolonddá teszem, üres ígéretekkel hitegetem, hát tegnapelőtt aztán méregbe jöttem, kidobtam a Griffből, elküldtem a doktor öcsémhez, hogy az tud élőből halottat csinálni, de én nem.
Jóízűen nevetett ehhez az ötletéhez, rengett a nagy tokája, mint a kocsonya.
»Egy gyilkos nem tud így nevetni« – gondolta Fáy és elmosolyodott ő is. Eszébe jutott a Kaporné esete Bozoson.
– Jó, jó kedves uram – állítá meg vidám kacajában a Krok úr szúró szeme és fagyos hangja –, de a ruha, a ruha?
– Persze. Igaz a. Pedig meglehetősen különös eset. Beszállt hozzám vagy tíz napja egy igen előkelően öltözött fiatalúr. No, ebben még nem volna semmi különös, mert a Griffben már herceg is hált, a Breczenheim herceg, mégpedig személyesen.
Krok úr ideges lett.
– A kakas csípje meg a dolgát, ne szaporítsa ilyenekkel a szót. Hiszen annyit már mi is tudunk, hogy alvásban a hercegek se szokták magukat helyettesíttetni mások által. Beszéljen már egyszer a ruháról. Nem látja, hogy égünk a türelmetlenségtől?
– Pedig annyira már nem érdekes az eset. Mondom, az az egy különös van benne, hogy a fiatalember megvacsorált, lefeküdt, reggel pedig kijött a szobájából mesterlegénynek öltözve, holott megfordítva szokott történni, a mesterlegény öltözik át egy reggel előkelő úrnak. Hallani ilyeneket Pestről, ahol azok a nagy traktérok vannak.
Fáy a fejét csóválta.
– Megfoghatatlan! Hát azután?
A csöndben, mely beállott, hallani lehetett az öregúr szívének dobogását.
– Hozzám jött, éppen a söntésben voltam. Katuska is bent volt, kérdezte, hogy mivel tartoznak a Szabó Mihályék, adhat-e még nekik, hát a rovások közt keresgéltem (azóta se akadtam rá, az Isten verje meg), ad egy húszast, hogy azt mondja, elmegy. Gondoltam, rápirítok egy kicsit, hogy ne tartson ostobának. »Ehe – mondom –, az úr más ruhát szerzett tegnap óta.« Rám nézett haragosan, hogy ő azt teszi, ami neki tetszik. »Ez tökéletesen igaz – veszem fel megint a szót –, nem is azért kérdeztem, de látom, hogy az úr a levetett ruháit nem viszi magával, hát hogy mi történjék velök?« »Bánom is én – felelte –, csapja el, vagy csináljon velök, amit akar.« Ezzel több szó nem is volt. Ő elment, én pedig a ruhát, minthogy igen takaros, de az én testemre nem való, odaajándékoztam az öcsémnek.
– Jól tette! – helyeselte Fáy úr a Griby eljárását. (Szinte látszott rajta, hogy szívesen levetné a saját kabátját is, hadd küldje el Griby uram azt is az öccsének.)
– Hát ez az egész – végezte be Griby uram a különös esetet.
Fáy önkéntelenül megkapta a nagy vörös kezét, megrázta magyarosan, olyan jó kedve lett, mintha új vért eresztettek volna ereibe valami láthatatlan csapon.
– Nem is tudja, Griby uram, mennyire megvigasztalt. Már valami nagyobbtól féltem. No, ez legfeljebb egy kis ostobaság. Ördögadta fattya, csak legalább tudnám, miben töri a fejét? Az isten áldja meg a történetéért, Griby uram.
– Szívesen elmondtam, amit tudtam – felelte az egyszerűen.
– De hol vehette a mesteremberes habitust?
– A biz a Bodolyi szabó komámtól vette. A koma eldicsekedett vele másnap.
Fáy a mély gondolatokba merült Krok felé fordult:
– Hallotta, Krok? Ezt a szabót föl kellene keresni. Hátha előtte elárult valamit a terveiből?
Krok apó összerezzent, mint akit hirtelen felköltenek.
– Dereng már a fejemben, dereng már – motyogta és a tubákos szelencéjéhez nyúlt, hogy megsarkantyúzza az agyvelejét.
– A szabó itt van a lakodalomban – jelenté ki Griby –, akár ideküldhetem mindjárt.
– Ez már szerencse – szólt Fáy, megelégedetten petyegtetve az ujjait. – De most jut eszembe, hogy egy kis vacsorát is bevennénk, azért hát küldjön be, kedves gazdám, valami enni és inni valót, a legjobbat, ami van. Azonfelül Vidonkával is lesz egy-két barátságos szavam, de majd csak később. Egyelőre csak a szabót kérném, meg a vacsorát.
Griby uram sértődve rázta a fejét e beszéd alatt: hogy nem lehet az. No, még mit nem kívánnak tőle? hogy ide küldje a vacsorát? Nem biz ő! Az urak ott voltak a násznép közt, következésképp ott isznak és esznek a násznép közt. Úgyis mindjárt kezdődik a tálalás és legalább pénzbe se kerül, holott itt a külön szobában meg kellene méregdrágán fizetni, és amellett mégse volna olyan jó se a bor, se az étel.
– Köszönöm a hozzánk való szívességét, gazduram, de ha jót küld, akkor itt is jó lesz.
– Ami jó van, odaát elfogy – felelte Griby uram mogorván –, mert tudom én, mi a becsület, hogy más az olyan vendég, aki híva, vagy nem híva az emberhez jön, meg más az olyan vendég, aki csak úgy bevetődik a Griffbe. Különbséget tesz ám az ember.
Valósággal össze kellett szednie Fáynak minden elokvenciáját, hogy megengesztelje a jóízű vendéglőst, (mennyire más ember ez, mint a doktor-öccse, mivelhogy a tudományok nem rontottak rajta). Hogy így, hogy úgy, nekik még itt tanácskozni kell, nekik még nagy soruk van. Aztán, hogy törődött, öreg emberek, stb. Végre nagynehezen megígérte, küld nekik valami harapni valót és komáját is földirigálja, »ámbár – mondá –, ki tudja, át akar-e jönni, mert tetszik tudni a közmondást: “mihelyt szabó, mindjárt báró”.
De ezt a közmondást éppen nem osztották a kaposi nemesek, sőt apprehendáltak Bodolyira, hogy a Griffel átellenben levő házára a következő hivalkodó címtáblát tétette: »Nemes Bodolyi Máthé de Bodoló et Réna szabómester.« Szerintük a szabóság derogál egy nemesembernek. Ők is csak szitások, rostások, de az nem lealacsonyító. A szita végre is asszonyszemélyek játékszere, egy királyné is a kezébe veheti, de nadrágot varrni… meg befoltozni. No már ez az utolsó mesterség. És még kiíratja a predikátumot is! Bizony isten szégyen! Merő csúfságból toldtak hát a két predikátumhoz még kettőt, és hítták egymás közt »de Bodoló et Réna, de vasaló et cérna«.
Kisvártatva kopogás hallatszott az ajtón. No lám, mégis átjött Bodolyi uram. Mikor belépett, éppen annak a tisztes tekintélyes személynek bizonyult, akitől Fáy a gazdát kérdezte odaát. Nem tudott egyébiránt semmi főbenjárót. De azt a semmit, amit tudott, nagy prozopopeával adta elő. A fiatalúr eljött hozzá úgy estefelé, éppen mikor a tehenek jöttek (egy kis dolgom volt, mert hat darab van, hála istennek), kiválasztott egy fekete mándlit, finom gombkötő munkával, apró dinnyegombokkal, aminőt a fiatal mesteremberek viselnek, ugyancsak egy fekete nadrágot és mellényt. Csak annyit mondhat (mivelhogy az urak a teljes világosságot akarják), hogy úgy állt a ruha, mintha ráöntötték volna, és hogy tisztességesen kifizette.
– No, ezzel nem sokat okosodtunk – jegyzé meg Fáy, midőn eltávozott –, hanem hallja, Krok apó, maga okos, tapasztalt rendőr, mit gondol most már ezek után?
– Azt, hogy a grófot nem ölték meg, és nem lett öngyilkos. Mert az öngyilkossághoz nem kell ruhacsere.
– Én is azt hiszem. Hála istennek, hogy már ennyire is vagyunk.
– Ami engem illet, én már tovább vagyok, én már azt is tudom, hol van és mit csinál most.
– Ne mondja! – kiáltott föl Fáy egy kétkedő oldalpillantással.
– De bizony mondom, csak még előbb egy kérdést teszek a tekintetes úrhoz. Van-e Bozoson a kertésznek segédje?
– Nincs.
– Bizonyosan tudja?
– Bizonyosan.
– Egy Veres Mihály nevezetű?
– Nincs, ha mondom.
– No, hát akkor a macska egyen meg engem, ha a párdányi gróf ebben a szempillanatban nem kertészlegény, Veres Miska név alatt.
– Ugyan, ugyan, Krok apó! Mi bújt volna a kölyökbe? És honnan tudhatná ön azt?
Valóságos bámulattal nézte a kis embert, amint ugrál, hadonászik, körbe kering a szobában, fontoskodásában fölhúzva szemöldjeit a homloka tetejére.
– Azért tudom, mert a szemetes papírok közt találtam egy Veres Mihály kertészlegénynek kiállított bizonyítványt a gróf írásával és az uradalom pecsétjével, de mert a pecsét rosszul nyomódott ki, a gróf nyilván eltépte, másikat írt magának. Én azonban akkor még semmi súlyt se fektettem erre a firkára, tehát össze se ragasztottam.
– Ez bizony igaz lehet, de hol van hát és hogy tudja, hol van?
– Mert csak két helyen lehet. Vagy, hogy a pörét előmozdítsa, Röszkén állott be kertészlegénynek Dőrynél és álruhában titkokat fürkész a »feleségéről«, vagy hogy csak figyeli álruhában az ellenfél mozdulatait.
– Hm. Ez nem is volna rossz. De juventus ventus, annyi furfangot, ilyen okosságot, nem tennék fel róla.
Krok apó fölényesen vigyorgott, orrára téve a hüvelykujját.
– Vagy pedig elolvasván a Bernáthné levelét, arra a hírre, hogy Piroska kisasszony beteg s az öreg Horváth Miklós úr nincsen otthon, elhatározta, hogy mint a mesebeli királyfiak, szolgálatot keres imádottja udvarában, s haját, szakállát lenyiratván, nehogy fölismerjék, ott epekedik éjjelente az elérhetetlen bálvány ablaka alatt, kovácsolva a terveket, lesve az alkalmas percet, hogy legalább távolról láthatná.
Fáy élénken ugrott föl, az asztalra csapván nagy tenyerével.
– Elég, elég, Krok apó! – kiáltá elragadtatással. – Maga mégis roppant okos ember! János gróf olyan bizonyosan Bornócon van most, mint amilyen bizonyos az, hogy én most mindjárt táncolni fogok örömömben. Mégpedig azzal a Hadasinéval. Eb, aki meg nem teszi.
Ezzel fogta kalapját, ment, de még az ajtóból beszólt:
– Vacsoráljon hirtelen valamit, Krok, aztán upre púpos, vágtasson ki a kocsimon Bornócra és hozza ide János urat, parancsolom neki, hogy azonnal jöjjön. Én pedig átmegyek a lakziba, nekem ott még fontos dolgom van.
Odamenet a sötét folyosón föltekintett hálásan az égre, melynek miriád csillagja biztatóan ragyogott a fönséges boltozaton.
– Szamár fiú – sóhajtá –, olyan, mint a darázs, ostromolja, veri a csukott ablakot, mely mögött a mézes virág van. Hej, pedig nem onnan kell azt kinyitni.
