HATODIK FEJEZET A GRIBY RUHÁI
HATODIK FEJEZET
A GRIBY RUHÁI
A GRIBY RUHÁI
A hosszú, vézna ember savanyú képet vágott a váratlan betegséghez, a váratlan meggyógyulás miatt, de azért készséggel ment műszereivel és tarisznyájával, melyben bizonyos generális szereket hordott. Nemsokára visszajött, nagy léleknyugalommal.
– Hát adott be neki valamit?
– Semmit, nem kellett már.
– Csak talán nem halt meg?
– De bizony meghalt ű, nem vér a pulzusa többé. (Dr. Griby unghi önkénnyel élezte, tompította és csereberélte a magánhangzókat.)
Fáy nem győzött sopánkodni: »Ej, ej, szegény Kaporné, szegény Kaporné, pedig milyen jól tudta csinálni a lekváros derelyét.« Aztán, hogy a doktort kiengesztelje, fejedelmi uzsonnát hordatott fel neki, minthogy szép, langyos estefelé volt, a verandára, ahol a hosszú idő alatt, míg a Krok a levelekkel pepecselt, sok mindenféléről beszélgettek, de kivált az istenben boldogult Medve doktor nagy tudományáról és csodálatos gyógyításáról.
– Hja! Hja! Sokat tanultunk egymástól – ismételte Griby újra és újra.
Már unalmas is volt, mikor végre kip-kop, jött az ő tipegő, de fürge lépéseivel Krok apó, kezében hozva a leveleket.
Fáy élénken ugrott fel:
– Talált valamit?
– Alig. Mindössze annyit tudtam meg, hogy a gróf úrfi nem a legjobb hangulatban távozott innét.
– Ah, istenem! Történt vele valami?
– Méltóztassék elolvasni!
Átfutotta a leveleket, aztán csüggedten, szomorúan eresztette le a kezeit.
–Mondtam ugye, hogy búskomorság, életuntság…
– Eh, patvarba! Nem kell mindjárt a legrosszabbat gondolni. Én most rögtön indulok Kaposra.
– Az Isten is megáldja! Fogassak?
– Igenis, de még egypár kérdésem van. Nincs meg itt valahol a fiatal gróf arcképe, mert én nem ismerem, nem láttam őt sohasem, és különben is szükségem volna a képre.
– Egy képen ugyan van róla a medalionban, az óraláncomon, de igen piciny.
– Az nem baj. Melyik időből való?
– Most márciusban leszaladtunk volt Enyedre, a Buttler egyik nagynénje halálos ágyához, akitől örökölt is. Ott festette le elefántcsontra, miniatűrben, képzelje csak, egy tizenkét éves fiúcska, nem nagyobb, mint az öklöm. Valami Barabás Miklós nevű. Mondtam is a főkirálybírónak, hogy csukassa be ezt a kölyköt, mert abból, ezzel az irdatlan talentummal, okvetlenül bankócsináló lesz.
– Szabad megnézni?
Fáy lekapcsolta a kis arany zsuzsut, mely XVI. Lajos lenyesett fejét ábrázolta, egy rugót kellett megnyomni, szétnyílt a királyi koponya, amelybe agyvelő helyett (no, az ugyan az eredetiben is kevés volt) kis elefántcsont lap volt betéve a Buttler email arcképével.
– Hm, a gróf gyönyörű fiatalember, bár a termetet nem lehet kivenni.
– Szikár jegenye gyerek.
– Ha én ilyen volnék – pislogott Krok apó –, teremtúgysegéljen, nem adnám alább hercegnőknél.
– Gondolom – felelte Fáy gépiesen.
– Nincs más arcképe?
– Nincs, és azt hiszem, nem is lesz soha. * Roppant szerény és timid, ugyancsak erősen kellett föllépnem, hogy mégis üljön annak a Babszem festőnek.
Buttler János gróf életnagyságú olajképe megvan a nógrádi megyeház dísztermében. M. K.
– Magammal vihetem a képet?
– Nem bánom, öreg, de lélekre, hogy visszaadja – fenyegette meg Fáy uram –, mert ha maga ezt a kedves emlékemet elsinkófálja hasat ereszt a jövő télen.
(A nemes ember ti. csak a börtönben juthatott annyira, hogy hasat ereszthessen.)
Krok apó szeretetre méltóan mosolygott.
– Mindenesetre megőrzöm. Hanem most még egyet szeretnék bizonyosan megtudni. Miképpen volt a gróf felöltözve, mikor elment?:
– Nos, ez a legkönnyebb, a komornyikja bizonyosan tudja meg a kocsis is. Sok ruhája úgysem volt, azokat én varrattam Patakon. Hóha, valaki! (Tapsolt a kezeivel, míg megjelent a kulcsárné.) Küldje, kérem, ide a komornyikot!
A komornyikot nem volt nehéz megtalálni. Ott fülelt a kőoszlophoz lapulva, igen kíváncsi teremtés volt, és szerette volna tudni, mi történik.
– Hé, Márton, miféle ruha volt a grófon, mikor elment? De jól összeszedd az eszedet, és úgy beszélj ennek az öregúrnak.
Márton elgondolkozott előbb, aztán nagy akadozva kezdte a képzeletéből előszedegetni:
– Hát mi is volt? Mit is vittem be? Volt kérem alássan egy szürke pantalló, abból mellény… igenis, abból a mellény és és… Mondtam már a kabátot, kérem alássan?
– Nem mondtad.
– És egy szürke mellény…
– A mellényt már mondtad, ostoba… Ne kapkodj, mint a csuka a levegő után.
E pillanatban Griby doktor kabátjára téved a Márton szeme, s hirtelen szétcsapta kezeit a levegőben, mint a lúd a szárnyát, ha a madzag, mellyel lekötötték, váratlanul föloldózik.
– Szakasztott ilyen kabátja volt – rikkantott föl mohón –, vagy hogy éppen ez az.
A doktor egész fülig pirult, Fáy pedig megkorholta a komornyikot.
– No, ne légy mamlasz, ilyen lehetett fiam, mert csakugyan van ilyen kabátja, magam is ösmerem, de ne mondj olyat, hogy ez volt, mert akkor aztán a többi bemondásodat se meri elhinni az ember.
De Márton csak egyre nézte nagy gyanakodással a doktor kabátját, szinte kidülledtek bele az ostoba szürke szemei.
– No hát mindjárt meglátjuk, tekintetes uram, ha nem az – védte magát Márton. – A gróf kabátját én keféltem, míg itt volt; a túlsó könyöke alatt egy lencse nagyságú kiégett helynek kell lennie. A méltóságos gróf egy a pipából kiugrott égő dohánygyökérre könyökölt, s aztán a bélése is el van szakítva belül. Lássuk hát, no!
S ezzel se szó, se beszéd, megkerülte Griby doktort, és nagy szemtelenül fölemelte a könyökét.
– No hát mit mondtam? – kiáltá diadalmasan. – Ehol a lencse nagyságú kiégés! Amit én egyszer megmondok, tekintetes uram! De most már nézzük meg a bélést is.
A doktor vérvörösen, dermedten állott ott magával tehetetlenül, mint egy darab fa. A komornyik felhajtotta a kabátot alól.
– Tessék csak, kérném alássan, megfordulni!
A szegény Griby megfordult gépiesen, s a komornyik megmutatta most, hogy a bélés össze van varrva hátul, mintegy tíz hüvelyknyi darabon.
Krok apónak egyszerre leesett orráról a pápaszeme: szerencse, hogy össze nem tört a köveken.
– Teringettét – kiáltá –, miből lesz a hegy. Fejlődik, nagyot fejlődik. Ez már nem tréfa többé. No, ez gyönyörű. Itt már az igazi Krokra van szükség. A nagy Krokra, a furfangos Krokra. Hol vette ön, doktor, ezt a kabátot?
Az öreg Fáy sápadt volt, mint a halott, egész teste reszketett. Ő emlékezett erre a szakításra, hisz a felesége varrta be, Jánosnak a kertben akadt be a kabátja egy gallyba.
A doktor ötölt-hatolt, kapkodott a fejével ide-oda, röstelkezett, nem is igen értette a dolgot, de most Fáy is egyszerre nekirohant, és megragadta a gallérját.
– Ember – mennydörgé –, hol vetted ezt a ruhát?
No hát ez már mégse lehet tréfadolog, mikor Fáy István, a hatalmas úr, számtalan vármegyék táblabírája, ádáz haragban veti magát a szegény jámbor Gribyre, aki a légynek se vét. Itt most már meg kell mondani az igazat.
– Ezt a ruhát – dadogta – most egy hete a testvérbátyám hozta, aki Kaposon vendéglős, és igen kövér ember, nem vehette hasznát. Hogy ő hol vette a ruhát, nem tudom.
Annyira őszinte volt a megszeppent Griby arca, hogy lehetetlen volt kételkedni a mondottakban.
Fáy mélységes sóhajjal hanyatlott a kerti székbe.
– Megölték – hörgé, és kezeivel eltemette arcát, úgy tartotta egy percig, az ujjak közötti hasadékok e becsületes szőrös kezeken egyszerre csak csillogni kezdtek a kiszivárgó könnycseppektől.
De a másik percben erőt vett a gyöngyeségén, kitörülte szemeit, dacos, férfias akaratával megrázta magát, s megint olyan lett, aminőnek már egyszer láttuk: csupa acél. Parancsolta a komornyiknak kemény, ropogó hangon:
– Rögtön fogjon be a kocsis. Én is önnel megyek, Krok. A tiszttartó pedig hadd jöjjön ide, hogy megadhassam a szükséges rendeleteket.
A kocsis is befogott, a tiszttartó is előporoszkált kövér, húsos lábaival a kertészlak tájékáról.
– A baj nagyobb, Buday, mint gondoltuk – mondta kurtán. – De történt legyen bármi, rendben kell tartani mindent, és nem beszélni semmit. A tavaszit, ami még hátra van, el kell vetni, a levezető árkot a Berenice dülőben helyreállítani. A doktor urat vigye be Jóska kocsis Ungvárra. Aztán itt van az a szegény Kaporné. Azt is temettesse el szépen diófakoporsóban két pappal. A tort is tartsák meg az uraság költségén. Megérdemli, nagyon jó lekváros derelyét tudott csinálni.
– Ki tudja, tekintetes uram – mondta jámbor arccal a tiszttartó –, hátha még kiheveri a dolgot.
– De hiszen már egy óra előtt meghalt.
– Ki mondta?
– Hát a doktor.
– Ejnye, no kérem alássan – botránkozék meg a tiszttartó –, hiszen ebben a pillanatban beszélt velem.
Gribyt szegényt mégis föllázítá a sorsnak ez az üldözése. A kabátját nem bánta, elnyelte a szégyent, ami vele járt, de hogy a tudományát leszólta egy laikus, erre már fölforrt a vére s megvető tekintettel, de azért mégis a tudomány önuralmával jelenté ki:
- Beszilhet ű, mégiscsak meghalt ű, mert nem vért a pulzusa.
A kocsi előállott, Fáy barátságosan megrázta a tiszttartója kezét: »Mindenre ügyeljen, édes Buday uram, én, meglehet, nem jövök vissza hamar, de ha Ezsaiás átjönne Debrecenből a pünkösdi ünnepekre, akkor üzenjen nekem Patakra.« (A híres Buday Ezsaiás testvére volt a tiszttartónak.)
Aztán ruganyosan pattant föl a kocsiba.
– Hej, doktor, doktor! – kiáltá le onnan. – Milyen hebehurgya vagyok. El is felejtettem megkérdezni, melyik a bátyja vendéglője Kaposon? Maga meg, Krok, üljön fel a kocsishoz, itt majd csak magam ülök.
– A »Griff«, tekintetes uram – felelt Krok az orvos helyett.
– Hajts!
