TIZENHARMADIK FEJEZET VIDONKA JÓZSI
TIZENHARMADIK FEJEZET
VIDONKA JÓZSI
VIDONKA JÓZSI
Mikor Dőry beinvitálta a folyosóról a gyanútlan Buttlert a kancelláriába, a papot künn hagyta a másik juristát mulattatni, amit meg is cselekedett, s csakhamar nagy, szenvedélyes disputába bonyolódék a két, tudományokban versatus fiatalember.
Szóba jött ugyanis az a nyegle divat, amit akkor Zemplénben, de egyebütt is fölkaptak a nemesurak. Az pedig abból állott, hogy a felvidéki úri familiák körülbelül három nyelven beszéltek, németül, magyarul, tótul, de két nyelven, magyarul és tótul, egész bizonyosan.
No hát ezzel a két nyelvvel is lehetett flancolni a paraszt előtt. Ha tót faluban laktak, a magyar nyelvet hozták be konzerváló nyelvül, hogy a cselédek ne értsék, ha magyar faluban laktak, akkor a tót nyelv lett otthonos a családban.
– Efféle nyavalyákba fog a magyar belehalni – kesergett a fiatal Bernáth.
Mire a pap pártját fogta a tót nyelvnek, és bizonyítgatta, per longum et latum, hogy az Árpádok is tótul beszéltek. Hogy éppen arról ír most egy értekezést, és el fogja küldeni tekintetes Kazinczy Ferenc úrnak Bányácskára bírálat végett.
Zsiga úr goromba lett.
– No, az ugyan nem teszi az ablaka mögé, de egyebüvé.
A pap így-úgy nem hagyta magát, hogy azt mondja, kimutatja, hogy a régi magyarok nem hozván magukkal elegendő asszonyfélét, onnan vettek, ahol volt, a lenhajú tót lányokból, innen van az, hogy nyelvükben a házieszközök elnevezései kizárólag tót szavakra vallanak. És most már az is valószínű, hogy a gyermekeik, ahelyett hogy az apa nyelvét tanulták volna el, aki mindig a nyeregben ült, és elcsászkált ördögbe, pokolba Lehelékkel, Botondékkal, inkább az anyjuk nyelvén povedáltak.
– Lehettek egyesek, de ezek csak a kisemberek. Maguk az Árpádok mégse hagyhatták el az ősi nyelvet.
– Hát akkor miért nevezték el a vármegyéket tótul Novigradnak, Csernogradnak, Nógrádot, Csongrádot, sőt még a saját rezidenciájukat is tótul írják és mondják Visegrádnak?
Bernáth bosszúsan kalimpált a kezeivel.
– Lehetetlen azt föltenni. A nép már bizonyosan előbb nevezte így ezeket a várakat és kerületeket, a királyok pedig meghagyták, mert a magyarok mindig »Nembánom Jánosok« voltak, és mondjuk meg az igazat, tisztelendő úr, Szent Istvánt nagyon megkörnyékezték az idegen papok, s hamis politikai dogmákat adtak a szájába, amilyenek nekik kedveztek, például, hogy az »egynyelvű nemzet törékeny«. Ilyet csak egy pap gondolhatott ki, a király utánamondta, az utódok pedig szentül hitték.
Szucsinka tisztelendő úr fölfortyant:
– Az akkor okos mondás volt, ma már talán nem állja ki a sarat; de ez már másik sár azóta. Különben ezt Szent István állította, én nem állítom, amit én állítok, az vas. Az Árpádok kétségkívül tótul beszéltek egy időben. A várak neveit adhatta a nép, de a gyerekek neveit a szent keresztségben mégiscsak maguk a szülők választották. A hercegeket tótul nevezték Béláknak. Mert a Béla semmi egyéb, mint az Albertus név tótra fordítása. Albert, alba equale: fehér, tótul Bjéla. Quod erat demonstrandum.
Zsiga diák még csak nagyobb dühbe jött erre.
– Maguktól el kellene tiltani a tintát, tisztelendő úr. Mert maguk mindent meghamisítanak. Jaj, szegény történelmünk, de nagyon megváltozhattál csecsemőkori ábrázatodban, mikor még a papok pingáltak le. Ott van a szegény Kálmán király, ráfogták, hogy púpos volt, és csak azért, mert a babonát oszlatta és a fölvilágosodást hirdette.
– Az úrfi, ugye, protestáns? – kérdé a plébános.
– Vastag nyakú.
– No, akkor aztán mindent értek.
– Természetes, azt is érti – veté oda gúnyosan –, hogy miért volt Kálmán púpos.
– Ha nem igaz, hát bizonyítsa be az úr, hogy egyenes hátú volt.
– Semmi se világosabb ennél. Mert ha nem lett volna jó termetű, nem választották volna meg a keresztes hadak vezérüknek. Hisz abban az időben képzelhetetlen egy púpos vezér, mikor a testi erő és a daliás külső imponálhatott csak a harcoló tömegeknek. Mennyi víz lefolyt azóta a Dunán, és Savoyai Eugent mégsem akarta a császár alkalmazni a hadseregbe, mert ocsmány külseje volt. Szinte hihetetlen, hogy a történetírók oly kevés logikával dolgoznak, és még most is bent hagyják ezt a papi koholmányt komoly adatnak.
– Úrfi, úrfi, ön nagy ellensége a papoknak!
– A szemináriumoknak vagyok ellensége, mert az neveli önöket hamisaknak.
– Én meg a kollégiumnak vagyok ellensége, mert az neveli önöket gorombáknak.
– Célzás akar ez lenni?
– Ahogy vesszük.
– Kikérem magamnak.
Mint két pulykakakas, majdnem összekaptak. A pap szeme szikrákat szórt, ajkai vonaglottak (a bajusztalan ajkak sokat elárulnak), Bernáth heves vére meg éppen forrt, már éppen ki akart ömleni a bögréből, mikor lábujjhegyen elősompolygott a Gergely inas, és a pap füléhez hajolva súgta:
– Már kezdődik.
Erre a szóra egyszerre kialudt a szikra a szemeiből, fehér lett, mint a kréta, fölkelt és megindult az inas után.
Zsiga nagyot bámult utána. Már kezdődik? De hát mi kezdődik itt? Különös ez a titokzatosság, mely ránehezedik az egész épületre. Titok itt, titok ott. Titok ólálkodik a falombok közül, titok suhog a levegőben, titok száll a kéklő füstben, mely a kertészlak kis kéményéből bodorodik. Eh, ostobaság. Hangulat az egész. Ámbár mégis feltűnő, hogy János milyen sokáig jön. Mit tárgyalhatnak annyit?
Talán utána kellene menni Jánosnak. De ezt a gondolatát, csakhamar elvetette; hiszen nem tolakodhatik, ha négyszemközt akarnak lenni.
Egy darabig egyedül maradt az ámbituson, várta, hogy jön valaki. De nem mutatkozott senki az egész házban. Azonfelül utálatos szag kezdett terjengeni a levegőben, a kertészlak felől. Mi ördög lehet az?
A kertészház felé indult, s nyomban észrevette, hogy mitől van a kiállhatatlan szag. Vékony, hosszú üvegtokokat látott az ablakba támasztva. No, persze, itt faggyút olvasztanak a tűzhelyen. Az üvegtokokban folyékony faggyúnak kellett lenni, mert így született valamikor a gyertya. Az üvegtok mindkét végén nyílás volt. Az alsó nyílás csak olyan piciny, amin egy fonalat keresztül lehetett húzni, s alul úgy összebogozni, hogy a lyukat eldugaszolja. A felső öblös nyíláson öntötték be a faggyút, s ha az megaludt, a fonálból kanóc lett, az öntelékből gyertya. Biz ez elég primitív dolog volt, de amikor először látták nagyapáink, értesülvén, hogy egy bizonyos Kaminszky nevű lengyel találta fel, felette csodálkozának: »Ménkő esze lehet az imposztornak!«
Az üvegtokokat a kertész kisleánykája hordta ki, s amelyek már az ablakba nem fértek, egyszerűen a falhoz támasztgatta.
Szemben a leendő gyertyákkal egy fehér komondor ült a hátulsó lábain, és egy filozóf nyugalmával nézegette felváltva, részint az üvegtokokat, részint egy, a ház mögött bundán fekvő s a napon sütkérező embert, aki szalonnát falatozott. A komondor csodákat látott. A szalonnát az ember nyelte le, s mégis az üvegpálcákban bukkant elő (amint tudniillik a sárgás folyadék hűlt, szemlátomást, fehéredett, és a szalonna csábító színét vette föl), mindez nagy fejtörést okozhatott a komondornak, hol ide, hol oda kapkodott fejével, mint egy karmester, s annyira el volt merülve a különös tünemény szemléletébe, hogy még a körülötte zengő-bongó zöld legyek se voltak őt képesek molesztálni, odatapadó figyelmét megosztani.
Bernáth átértette a jelenet humorát, elmosolyodott rajta, s gondolta magában: »Lám, ez a komondor is titkokat szimatol, pedig a legegyszerűbb dolgok a világon, csak nem tudja megfejteni; nyilván én is úgy vagyok most a házban történőkkel.«
– Nini, Zsigácska, mladi pan! No, aztat mar a nagy ujsag – üti meg most Bernáth fülét egy ismerős tótos hang.
Odatekint. A szalonnázó ember szólítja meg, leteszi a bicskát meg a szalonnát meglepetésében.
– Hol veszi magát itt, hol madár se nem járja?
Bernáth most már ráösmert. Hisze ez a szakácsnéjuk, a Vidonkáné, fia.
– Mi az ördög? Te vagy az, ezermester Jóska? Én kérdezhetném jobban, hogy mit csinálsz te itt, hiszen úgy tudtam, hogy asztaloslegény vagy Újhelyen.
– Vagyok is asztalos, minden vagyok, de itt is nagy úr vagyok, zsírt eszek, faggyút iszok. De mit csinálja enyim mamuska?
– No, az megvan. Jó ebédeket főzött most nekünk. Ha tudta volna, hogy találkozunk, bizonyosan küldött volna tőlem egy kis görhőt.
– Egyen meg aztat Bodrog! Itt pecsenyét eszek és bor iszok, amennyi enyim bőrbe fér. És milyen bor! Tokajszkovo vino, mladi pan! Haja, haja, haj! Úgy vagyok itt, mintha estem volna Szűz Máriának… no, ami az izé, a szoknyája elé van kötve… az övé kötényébe.
– Csak nem te vagy a kertész?
– Ó, no – förmedt föl sértődötten, és most már hasmánt feküdt le a bundájára, kosztros fejét a könyökben föltámasztott karjára nyugtatva.
– Hát, tréfán kívül, mi a foglalkozásod?
– Várok.
– És egyebet mit csinálsz?
– Semmit se nem, csak várok, de az is elég teher.
(Ásított egyet, aztán megint lenyelt egy darab szalonnát.)
– És mit vársz?
A fiatal Vidonka titokzatosan hunyorított a szemeivel.
– Az estét.
– Az estét? Minek?
Vidonka Józsi ravaszul vigyorgott.
– Hehehe, tacs, tacs, tacs, éppen aztat nem szabad megmondani. Igaz-e, he? Mi?
Ezt a kérdést egy zöld mázos korsóhoz intézte, mely a lábánál állt, egy piszkebokortól félig elfedve. Utánanyúlt, húzott belőle egyet. Csettentett a szájával, s megelégedetten tette vissza.
– Ez bizony ezernyolcszázharmadiki.
– No, látom, hogy jó dolgod van, Józsi, megmondom az anyádnak; és hát mióta vagy itt az uraságnál?
– Tíz naptul óta.
– Azóta mindig csak vársz?
– Dehogy! Olyan mesterséget csináltam neki, hogy ha a gazdám, Odrejovics Márton meglátná, mindjárt neked adná a kisebbik övé leányt vagy hogy nem a legkisebbet, mert az bandzsal, hanem ami előtte van, a Katuskát. To je kraszna, mladi pan, ako lyalyuja! (Gyönyörű az, ifjú uram, mint a liliom.) Kertész nem neveli olyat.
Izmos, tagbaszakadt fickó volt ez a Vidonka Józsi, csinos is lett volna, hanem a Bernáthék disznaja gyerekkorában kiharapott egy darabot a felső ajkából, ez rútította el, szinte ijesztővé tette, mert a fogak és a foghús egy része, mindig kilátszott azon a megmarcangolt helyen.
– Miféle mesterséget? Tudsz is te már valami ügyeset csinálni? Azt hallottuk, hogy agyonittad az eszedet.
Bernáth csak kötekedett vele ravaszságból, hogy közlékennyé tegye, ő tudta legjobban, mekkora lángész Vidonka Józsi: amit a két szeme meglátott, azt faragta ki bicskájával, sőt még újakat is kitalált, órát csinált, az összes kerekeket, az óra minden ezer apró ízecskéjét fából, csak pondusoknak akasztott a madzag végére egy-egy követ, s az óra járt és pontosan mutatott, hogy minden órásmester elbújhatott előle. Aztán tele volt ötletekkel, az önmagától járó szekeren egy évig dolgozott, a repülőgépet is próbálta. Volt akkor is már sok ilyen talentum az országban, de abból vajmi kevés érvényesülhetett úgy, mint a pozsonyi Kempelen, aki éppen akkor járt királytól királyhoz, világhírű önmagától sakkozó gépével, mely minden sakkjátékost levert, még I. Napóleont is. Azóta se tudott nyomára jönni semmiféle emberi elme, mi volt annak a gépnek a titka.
Vidonka Józsi még jól járt, az öreg Bernáth méltányolta a tehetségét, odaadta Újhelyen asztalosinasnak, de legtöbbször elvesztek az ilyen istentől megáldott parasztzsenik, kik az amerikai föltalálókkal vetekedhettek volna egyébként; – a végén koporsót csináltak otthon, és egy kis pálinka reményében játékszereket a földesurak porontyainak.
Vidonka Józsefet bántotta az úrfi lenéző véleménye, sértődve felelte:
– No hát majd hallja róla.
– Mikor?
– Talán este is.
– Hiszen már mindjárt este lesz, hát miért ne mondhatnád meg előbb egy-két órával, ha valami ügyes dolog lenne? De talán nem is te csináltad, mert hallom, hogy több mesterember dolgozott, talán csak hallottál valamiről harangozni, és utólagosan magadra fogod. Látod, örülne az anyád, ha elmondanám neki, de este én már nem leszek itt.
– Elmegy?
– Alkalmasint!
– És nem szólja senkinek?
– Hát csak nem képzeled, hogy kellemetlenséget okozok neked? Majd adna nekem az anyád.
– Szegény mamikám! Aj, haj, de jó babfőzeléket tudja főzni, oldal disznóval. (Elérzékenyült, megolvadt a gyermekkori emlékeken.) Már kinyitom szívét maga előtt, de aztán száj hallgass, mert Jóskának fáj feje tűle. Hát csináltam, de hozzon ide fülét közelebb, mert súgom aztat – csináltam olyan instrumentum, hogy a ház alja fölmássza a tetejére, vagy a teteje lemássza az aljára, ahogy akaródzik.
– Beszélj inkább tótul, Józsi, jobban megértem.
–Jól van, mladi pan, hát mondom, egy olyan szerkezetet csináltam, ami az egyik szobát fölemeli a fölötte levő szobába.
– Úgy? Értem. Egy süllyesztőt.
– Megfordítva, egy emelőgépezetet, de végre is egy kutya a kettő. Akár a csont gurul a kutyához, akár a kutya szalad a csonthoz.
Bernáth elgondolkozott a hallottakon.
– És melyik az a két szoba, amit így kellett átalakí~tani?
– A kancellária, ahol a bíró írni szokott és a fölötte levő szoba. Mondhatom, nagyszerű munka. Kár, hogy nem látta az ifjú úr.
– És ki lakik most abban a szobában?
– Hát a kisasszony. Ó, jajaj! Micsoda finom csirkehús! És valakit éjjel erőszakkal húz fel hozzá az instrumentum. Amelyik annyiba került. Az ördög értsen ilyet! Hát nem tud az a mamlasz a maga lábán felmenni?
Bernáth ijedten tántorodott hátra, mintha golyó érte volna. Most egyszerre sejteni, tudni kezdte.
A Vidonka Józsi hibás szája nevetésre görbült, és furcsa fejcsóválással csapta a földhöz gombakalapját, s ütötte meg öklével a saját homlokát.
– No, no, no, mladi pan, mitől ijedt úgy meg? Csak talán nem járt el a szájam, csak talán nem maga az az izé… mi?
De már erre nem felelt Bernáth Zsiga, hanem rohant fel bokron, virágon keresztülgázolva, a főépületbe.
