V. FEJEZET KATÁNGHY KOMBINÁL
V. FEJEZET
KATÁNGHY KOMBINÁL
KATÁNGHY KOMBINÁL
Gonosz vagy, kis Ámor. Hiába teszed magad, hogy a nyilad hegyén méz van és semmi egyéb. S hiába fogják rád, hogy csak úgy ész nélkül lövöldözöl jobbra-balra a vak esetlegesség szerint.
Nem hiszek neked, te kis kölyök. Nem vagy te olyan naiv. Némelyik összehozatala a pároknak valóságos stratégiára mutat. Némelyik malíciára. Sőt bosszút is állsz, ha megharagszol.
Ej, Ámor, Ámor! Te megharagudtál Kovinyira! No, ugye eltaláltam? Engedd, hogy rátegyem az ujjamat az orrocskádra. Lám, hogy nem mered tagadni.
Igen, megharagudtál Kovinyira, mert csúnya dolog, hogy mikor a te pártfogásod alatt van, s te egy kerten vezeted, mely tele van rózsákkal, jázminokkal, akkor ő a kerítésen kívülre is bandzsalít, egy varangyos békára, akit politikának neveznek.
Az istenek végre is nem vegyeskereskedők, az ember nem vehet náluk egyugyanazon boltban rózsaláncot és mandátumot.
Rossz hírbe keverlek, kis Ámor – de mégis el kell mondanom az esetet, hogy a programbeszéd után negyednapra, miután a menyegzőt kölcsönös akarattal november huszadikára tűzték ki, Kovinyi rövid időre hazautazott, Röszkeyék pedig: a papa, a mama meg a menyasszony, elmentek Bécsbe a kelengyét megvenni.
Visszajövet összekerültek a kupéban egy csinos szőke úrral, kit egy közös ismerős ezekkel a szavakkal mutatott be a családnak útközben:
– Íme, egy eleven milliomos. Brand Károly gyáros, Bécsből.
A milliomos nagyon is eleven volt és elkezdett a Minka körül forgolódni, és minthogy igen szép kék szemei voltak, csinos, nyúlánk termete, Minkának igen hízelgett a széptevése, s ábrándos pillantásainak perzselő sugarai szelíd pírt csaltak arcára. Ettől a pirulástól természetesen még szebb lett, s hogy ím, a Minka szebb lett, a gyáros még jobban ittasodék meg a bájaitól. Így szüli az ok az okozatokat.
Körtvélyesnél azonban le kellett szállania a famíliának, mire az öregúr a megkötött ismeretség folyományaképpen szíves mosolygással nyújtá nagy szőrös kezét búcsúzásra:
– És ha majd egyszer erre jár, látogasson meg bennünket.
– Mikor? – kérdé Brand úr, magát meghajtva.
– Akármikor.
– Köszönöm. Élek a szabadsággal. És mindjárt most teszem tiszteletemet.
Ah! Oh! A csodálkozás halk szisszenését hallatá a mama s ijedtében vagy örömében (ki ösmerné az asszonyokat?) elejtette a lornyettjét; a kupéülés alól kellett kiszedni, egyik üvege el is tört. Minka pedig piros lett, mint a mályvarózsa.
– De hisz önnek, mint mondá, sürgős dolga van Brassóban – szólt a királyi tanácsos úr, némi zavarral.
– Igen, egy terminus, de ön tudja, mi a »vis major«?
S jelentőségteljesen nézett a vén polgármester szeme közé.
Az pedig valamely alkalmas mondat után kotorászott fejében, mely tudtára adná Brandnak, hogy Minka már menyasszony. De végre is magyar ember volt. Még ha a józan ész kívánja, se szalaszt el a magyar egy kínálkozó vendéget. Márpedig ezt a józan ész se kívánta, mert még két leánya van otthon pártában.
Brand úr tehát kiszállott Körtvélyesen. Az indóháznál ott várták már szüleiket az otthon maradt kisasszonyok, Ilona és Katalin.
– Brand úr – mutatta be nekik a vendéget a nagyságos mama –, kedves vendégünk. Ez pedig az Ilona lányom, szakasztott mása a Minkának, az az arc, az a lélek. Ami a kis prücsköt illeti (a prücsök a Katica volt), ez még iskolába jár. Gyere hát közelebb, ne légy olyan szégyenlős.
De a Katicát sokkal jobban érdekelték a csomagok, amiket a kalauz lehajigált a kupéból, – meg a tömérdek láda, melyeket a vasúti szolgák leraktak. Talán neki is kerül azokból valami.
Minthogy két kocsi volt, egyik az uraknak, másik pedig a málhákra, a polgármester úr átült a málhás kocsira a két hamupipőkével, akik cirógatni kezdték útközben:
– Hát nekünk mit hoztál?
– Egy-egy ruhára való kelmét.
– Hát még?
– Nem mondom meg, nehogy irigykedjetek egymásra.
– Hát súgd meg.
– No, jó.
A kis Katica volt a legkíváncsibb, ő tolta oda legelőbb az apja torzonborz szakállához a fülecskéjét.
– Huhuhu! – süvített bele az öreg, kötekedvén a kedvencével; a kocsi zöreje elnyomta a huhuhut, csak abból lehetett megtudni, hogy valami tréfásat súgott az apja, mert hirtelen elkapta a fejét és nevetett.
Most Ilonkán volt a sor:
– Hát nekem mit hoztál?
– Egy kérőt – súgta az öreg úr. – Aranypillangó, magától röpült ide. Okos légy!
– Ugyan, apa!
Kigyúlt a szép arca, mint a fáklya. Szégyenlősen behúzta szemére az orgonavirágos szalmakalapját, hallgatott és félrenézett, mintha semmi sem érdekelné a világon más, csak az, hogy mint következnek egymás után a körtvélyesi házak.
De hasztalan igyekeztek a szülők másfelé terelni Brand Károly figyelmét, s föléleszteni Ilonkában a szikrát, mely szikrát csal, Ámor nem hagyta szövöttjét szétfejteni s fürge vetélőn átszövetni; a vacsora után megtörtént, amit különben előre sejtettek az öregek, Brand megkérte a Minka kezét.
Érdemes volna részletesen szólni e vacsoráról, ha regényt írnék egy keletkező szerelemről, és nem egyszerű választási riportot.
Így meg kell elégedniök, tisztelt olvasóim, az egyszerű regisztrálással, hogy midőn a kisasszonyok elvonultak lefeküdni, Brand úr, kit meggyújtott gyertyával szobájába akart a királyi tanácsos úr kísérni, egy kicsinyég visszatartotta a szülőket és kinyilatkoztatá, hogy ő nem élhet Minka nélkül tovább.
Röszkey úr nem jött zavarba, el volt készülve az esetre. Annyira el volt készülve, hogy már estefelé sürgönyzött a Bécsben lakó sógorának, tüstént tudósítsa Brand Károly nevű gyáros társadalmi és anyagi értékéről. Röszkey úr tehát ünnepélyes arcot vágott.
– Bizonyára nagyon megtisztelve érezzük magunkat, de ön elkésett. Oh, istenem, milyen kár. A Minka leányunk éppen menyasszony.
– Lehetséges-e? – dadogta Brand Károly elsápadva.
– Mienk a hiba, nekünk kellett volna szólani, de ki gondolhat ilyesmire? Teringettét, nem élünk a lovagkorban. A romantika az ördögé már. És nem vagyunk képzelődők, nem is álmodtunk ilyen szerencséről.
A fiatalember megsemmisülten esett egy székbe és arcát a kezébe temette:
– És ki a vőlegény? – kérdé fojtott hangon.
– Ama Kovinyi, akinek a zászlóit láttuk útközben a házakon, egy szomszéd megyebeli nagybirtokos. Beláthatja ön, hogy most már ez a dolog lehetetlen. Az illető meg lesz választva, az eljegyzés is megtörtént, ezen már nem lehet segíteni, de…
Itt egy kis pauzát tartott s titokban a nagyságos mamára hunyorított, mintha mondaná: »Szólj már te is, Zsuzsánna!«
– Azt az egyet sajnálom – folytatá –, hogy olyan ostoba voltam és nem vettem észre semmit. A tüzet könnyű elfújni szikra korában. Csodálom, Zsuzsánna, hogy magának oly éles szeme van és mégis…
Az anyjuk közbevágott:
– Nem, nem. Egy szót se, Pál. Engem nem terhelhet a felelősség. Nem. Én egy tévedés áldozata vagyok, Pál. Ah, istenem, ezek a mai gyerekek. Hiszen most már elmondhatom, mert úgyis vége van, és bár röstellnem kellene, hogy olyan tapasztalatlan vagyok, de az őszinteség az első szabály. Nincs igazam, Brand úr?
Brand úr érzéketlenül, gépiesen bólintott fejével, mint a halálra ítélt tenné, ha arra nézve kérnének tőle véleményt, nem az oroszlánt tartja-e a legerősebb állatnak?
– Én azt hittem – folytatá az asszonyság halkabban –, hogy az Ilona van a játékban. A szegény Ilona olyan különös volt és olyan csodálatos módon függeszté a szemeit önre, Brand úr. Szegény édes leánykám (Röszkeyné kivette a zsebkendőjét a gombolyagos kosarából és könnyeket törült ki a szemeiből). Igen, igen, azt kellett hinnem (mert én olyan együgyű vagyok, istenem, olyan együgyű), hogy az ön érdeklődése Ilonámat illeti. És én olyan boldog voltam, amilyen boldog csak lehet egy anya, akinek három ilyen leánya van.
– Bárcsak úgy volna – fejezé be Röszkey kenetteljesen. – Igen, uram, az ön ajánlata nagyon megtisztelő, és én örömmel fogadnám családomba… Nemde maga is, Zsuzsánna? De a Minka… Valóban, a Minkára nézve már elkésett. A Minka már kissé idős is önhöz. Nemde, Zsuzsánna?
Zsuzsánna csak a fejével bólingatott és a kötésébe merült.
Így beadogatva Brand úrnak kávéskanalankint a saját tervüket, várták a hatást. De Brand úr nem felelt, úgy ült ott lankadtan a karszékben, leeresztett karokkal, megüvegesedett szemekkel, mint egy érzéketlen fadarab. Az öreg óra kísértetiesen ketyegett a kínos csöndben az ebédlő falán. Röszkey hátratéve a kezeit, izgatottan járkált föl s alá.
Egyszerre fölugrott Brand s eléje állt földúlt vonásokkal, mint egy kísértet.
– Ha nem adhatja ide a Minka leányát – mondá elfátyolozott hangon –, egy másik szívességre kérem…
– Csak szólania kell, kedves barátom.
– Adjon kölcsön egy pisztolyt.
Röszkeyné erre hangos sírásra fakadt és kiosont az ajtón; különben is viszketett már a nyelve, alig várta, hogy mindent elmondhasson a lányoknak, kik még bizonyosan nem vetkőztek le.
Röszkey ellenben csillapítani kezdte a fiatalembert.
– No, no. Ne legyen olyan érzékeny. Az egész dolog márciusi hó. Becsületemre mondom, márciusi hó. Pisztolyt! Én adjak pisztolyt? Hiszen én hatósági személy vagyok. S önnek adjak én pisztolyt? Hiszen ön gazdag ember és még sok öröme lehet az életből. Azonfelül lássuk csak, hiszen még a leány is meghallgatandó. Még a Minkát is meg kell kérdezni.
– És gondolja ön? – kiáltá Brand úr, mohón megragadva a polgármester kezét.
– Én semmit se gondolok. Semmit se tudok. Az ember végigolvashat két bibliotékát és minden könyvben tudhatja, mi van; de hogy egy leány szívében mi legyen, azt senki se tudhatja. Azért hát aludjunk egyet, fiatalember, és holnap még beszélhetünk a dologról. Az éj, az álom tanácsod ád.
Meg is jött a tanács másnapra, de nem az álom és az éj adta, hanem a bécsi sógor sürgönye: »Az illető igen derék és nagyon gazdag ember; értéke másfél millió.«
Hát minek is toldjam a dolgot. Minka szíve is a bécsi gyáros felé hajlott (csinosabb és fiatalabb volt Kovinyinál), a másfél millió pedig a szüléket igézte meg; tettek ugyan még egy végpróbát Ilonkával, ki a legszebb selyemruháját ölté föl reggelre, és egész éjjel papirosokba tekert hajtincsekkel aludott (azaz hánykolódott a vánkoson), de minthogy Brand sehogy se akart tágítani a Minkától, hát végre is odaígérték neki, elhatározván, hogy Kovinyi jegygyűrűjét maga a papa fogja neki visszavinni és kíméletes szavakkal átadni.
– Kovinyi így is meg lehet elégedve – mondták –, hiszen mandátumhoz jut a Minka révén.
A boldog Brand tehát repeső jó kedvvel utazott el Brassóba. Ott elvégezvén a dolgait, visszafelé régi iskolapajtásával, Katánghy Menyhérttel jött össze a vasúton, kinek elbeszélte nagy részletesen körtvélyesi szerencséjét, hogyan ösmerkedett meg az ottani képviselőjelöltnek, Kovinyi Jánosnak a menyasszonyával, s hogyan csapta el a kezéről stb.
Katánghy figyelmesen hallgatta a szerelmes történetet, s gondolta magában: a menyasszonnyal járt a mandátum. Ha a menyasszonyt elvitte tőle a Brand, miért ne vihetném én el a mandátumot?
Minél jobban hánytorgatta elméjében a körtvélyesi cirkumstanciákat, annál valószínűbbnek tűnt föl neki a terv. Tarkábbnál tarkább kombinációk rajzottak fejében. Ha nőtelen volna, a polgármester középső lányának kezdene udvarolni. De ez nem lehet. Azok az átkozott levelek, amelyeket az országgyűlésről irkált Klárának, mindenütt elvitték házas voltának hírét. Egy azonban bizonyos, hogy a körtvélyesi fölléptetést a polgármester csinálta a leendő vejének. Ha már most nem lesz a veje, hát nem is törődik a megválasztásával. Ez vas. Sőt amint visszaadja a gyűrűt Kovinyinek, hát abból olyan szcéna lesz, hogy a polgármester okvetlenül dühbe jön és a jelöltségről is le fogja csapni Kovinyit, ha lesz kivel. Márpedig lesz kivel, mert ő (Katánghy) ehhez a kerülethez köti most magát.
A fővárosba érve, ott ácsorgott a miniszterelnök szobájában két napig. A hatalmas úrhoz nehéz volt akkor bejutni. A tágas, barnabőr-foteles terem, ahol közönségesen a minisztertanácsokat tartják az ovál alakú asztal körül, most úgy nézett ki, mint egy nagy műhely, ahol szanaszét nyüzsög a nyers anyag, melyből a jövő országgyűlést szabja ki a mester, aki egyenkint ereszti maga elé a matériát a belső szobába.
Minden oly komor és szomorú most itt. Csak a fekete márvány-kandallóban pislog vidáman egy kis tűz. Főispánok, volt képviselők ülnek, járnak-kelnek, várakoznak csöndesen, szótlanul, mint az árnyak. Mindenkinek kedélyén ül valami sötét sejtelem, a bizonytalanság borongása. Élők és halottak járnak itt összekeverve. És egyik se tudja, hogy ő melyik a kettő közül. Heute roth, morgen todt. A levegő, mely itt olyan üde, olyan éles és finom máskor, most nyomasztó, elálmosító és nehéz. A hatalmas miniszterelnökök kardmarkolatjukat fogva, ridegen néznek le a falakról, mintha szemrehányást tenne az egyik: »Ti csináltátok a palotaforradalmat, he!« Mintha gúnyosan vigyorogna a másik: »Ide jöttetek ti zérusok… Hehehe, ti zérusok!«
A belső szoba ajtaja megnyílik néha-néha… egy-egy alak kilép (vígan vagy szomorúan) és egy másik surran be a lajstrom szerint. Elöl a főispánok mennek be, mert ők most viselősök, némelyik hat, nyolc, sőt több embert is jelent…
A titkár suttogva figyelmezteti a kilépőket és belépőket, hogy ne fogjanak az ajtónál kezet és ne búcsúzzanak:
– Őexcellenciájának e másodpercekre is szüksége van.
Az ajtó bezáródik, egy embert újra benyelt, de azért az előszobából sohase fogynak, csak örökké szaporodnak.
Minden van itt, mint a Noé bárkájában, csakhogy az állatok kevélyebbek; azok nem mentek magoktól ajánlkozni (Noé szólította be az alkalmas példányokat). Itt vannak az ismeretlenek, mindenik egy kérdőjel, a hű mamelukok, a megtért juhok és a farkasok, kik a fogaikat vicsorgatták öt évig; szegény farkasok, most szalonkabátot húztak, megberetválkoztak, szépen elválasztották az üstöküket, és mosolyogva járul egyik-másik a titkárhoz:
– Hányan vannak még előttem fölírva?
Nincs többé sárga-fekete kardbojt, se kvóta, se szoldateszka, se kamarilla, csak egy kérdés van a mindenségben, hogy hányan vannak még előtte (a farkas előtt) fölírva, és hogy milyen hangulatban van a kegyelmes úr?
Koronkint hírek szivárognak ki a belső szoba misztikus világából:
– A kegyelmes úr ma jókedvű.
S erre minden megváltozik. A nap kisüt odakünn s vidáman nyalogatja a megizzadt ablaktáblákat (mert ködös, csípős idő volt az imént), a minisztertanácsi asztal bronz hamutartóján nevetve pislog egy letett szivarcsutka a tűzszemével: Hahaha! A kegyelmes úr jókedvű. S bent a kandallóban igazi táncot járnak a milliárd apró kis szikrák, azt pattogva: »Őexcellenciája jó kedélyben van!«
Az idő pedig egyre fogy, fogy, beesteledik, a szolgák behozzák a lámpákat, mert a nagy aranyozott csillár öreges gyertyáival csak ünnepélyek alkalmával gyúl ki, aztán egyszerre csak beüt a legsötétebb hír:
– Őexcellenciája nagyon fáradt. Ma már nem képes több urat fogadni. Méltóztassanak eljönni holnap.
Katánghy barátunk is csak másnap jutott a hatalmas úr elé. Ő is a megtért juhok közé tartozik, akikről meg van írva, hogy jobban örül nekik a pásztor, mint az egész nyájnak. A nevezetes államférfiú ugyanis az egyházpolitika miatt hagyta el a szabadelvű tábort (azt állítja, hogy a felesége kedvéért), és a pártonkívüliek pártjához csatlakozott. Amint azonban előtérbe lépett a »lenni vagy nem lenni« kérdése, visszasompolygott a régi bástyák közé.
A mindenható miniszter ott ült az íróasztalánál az ő tömérdek papirosai közt.
– Hát mi baj, Menyus?
Rekedt volt kissé a sok beszédtől és egy zsebkendőt tartott a szájánál. Ez az egyetlen ravaszság tőle, hogy rövid ideig maradjanak az emberek. Egy torokfájós embert kímélni kell.
– Nagy baj van, kegyelmes uram. – A feleségem megbuktatott a borontói kerületben.
A miniszter mosolygott.
– Tudom. Úgy kell, mért bolondítottad a szállással? De mit segíthetek most én ezen?
Katánghy szenvedélyes mozdulatot tett, miközben kivörösödött az arca a méltatlankodástól.
– Pedig megérdemleném, hogy segítsetek rajtam: hiszen az borzasztó, hogy az embert a felesége tegye tönkre, hiszen mindnyájatoknak van felesége. Hiszen ily módon kell, hogy mi férfiak összeálljunk és ne hagyjuk el egymást. Mert ha tért engedünk az ilyen áramlatoknak, mi lesz belőlünk?
Katánghy szereti a maga speciális eseteit generalizálni és az emberiség közös kérdéseivé fölfújni.
– Jól van, jól, Menyus. De inkább mondd meg röviden, mit csináljak?
– Adj egy másik kerületet!
– Az lehetetlen. Egy üres kerület sincs már, mindenütt van jelöltünk. Elkéstél.
– Akkor hát ajándékozz meg egy mamelukfejjel.
– Feje válogatja.
– A körtvélyesi kerületben van valami Kovinyi nevű jelölt, egy megbízhatatlan fráter, akit a polgármester oktrojált rá a választókra, s aki el fogja hagyni a pártot a legelső alkalommal.
– Hiszen te is elhagytad – szólt mosolyogva a miniszter. – És hol van a garancia, hogy megint nem hagyod el?
– A garancia? – felelte keserű humorral Katánghy. – Hiszen engem vissza se fogadnának az ellenzéken többé.
– No, az igaz – nevetett a miniszter –, de a körtvélyesi kombinációt kivihetetlennek tartom, mert ez a Kovinyi, úgy tudom, népszerű ember ott, azt már nem lehet megrontani. Vannak ott talán valami ismerőseid?
– Nincsenek. De éppen azért reménylem…
– Értelek, de nem hiszem, hogy mehetne. Legjobb lesz neked, ha nyugton ülsz otthon, nem bocsátkozol hiábavaló, költséges kalandokba és vársz…
– Mire?
– Például a fekete zászlókra.
Katánghy a fejét rázta. A ház nagyon fiatal, túlságosan fiatal. A halál pedig bizonytalan. Nem, nem. Makacsul ragaszkodott az eszméjéhez, a tervéhez és a színhelyhez.
– De ha én magam megcsinálnám Körtvélyest?
A miniszter a vállát vonogatta nagy kétkedőn.
– Azt nem bánom. De tőlem ne várj semmit.
– Egy-két támogató szót kérnék csak.
– Azt is csak mértékkel – felelte a miniszter.
– Mindenekelőtt arra kérlek, kegyelmes uram, méltóztass sürgönyileg fölhívatni a főispánt és a polgármestert, hogy beszélhessek velök.
– Ha éppen kívánod, megtörténik.
Ennyiből állt az egész audiencia, s még aznap a következő chiffre-sürgönyt kapta báró Gerezdy főispán:
Azonnali 27, 132, 4, 87, 541, 62 kéretik 423, 41, 720, 68, 96, 340, együtt. – Bánffy.
Kiküldött saját tudósítónk a főispáni papírkosárból szedte ki a számjeles sürgönyt, melynek értelme: »Azonnali feljövetele kéretik a polgármesterrel együtt.«
A legközelebbi vonattal elindultak, roppant csodálkozással és szepegéssel, hogy mi történhetett.
Az indóházban Katánghy várta őket. Báró Gerezdyt már ösmerte a klubból.
– Mutass be, kérlek, a polgármester úrnak.
– Hogyan tudod, hogy az én polgármesterem?
– Mert én vagyok az oka, hogy most itt vagytok. – Ezennel kordiálisan megrázta a Röszkey kezét. – Örülök, hogy megismerkedhetem veled, az ország leghatalmasabb polgármesterével.
– Hogy-hogy? – kérdé a főispán. – Te vagy az oka, hogy mi itt vagyunk? Nem értem.
– Majd megtudjátok odafönn a palotában, mi körül forog a kérdés.
De a palotában ma megint sokan voltak. A kegyelmes úr azt az üzenetet küldte ki a később érkezőknek, hogy este a klubban lesz, ott szíveskedjenek vele beszélni.
A klub már igen csöndes, kihalt volt ezekben az időkben, úgy nézett ki, mint egy gazdátlan kaptár. A méhek kirepültek belőle. Ott künn dolgoztak a mezőkön. Csak egypár öreg úr kártyázgatott a belső szobákban. A miniszterelnök rendesen ide menekült, ha nem akart képviselőkkel találkozni.
Katánghyék egész kényelmesen fordultak most hozzá.
– Azért kérettelek – mondá Gerezdynek –, információkat szeretnék a körtvélyesi kerületre nézve.
Szinte diktátor ez időkben, kimért, egyszerű és mégis hatalmas. Éppen ez a nagy egyszerűség imponált legjobban. Halkan beszélt, majdnem suttogva, alig lehetett hallani; de az ember érezte, hogy mire ez a vékony, reszelő hang odaér, ahova szánva van, orkánszerű éljenek kelnek belőle, diadalok és vereségek ordítása rázza meg a földet és falakat.
– Rendben van – felelte a főispán.
– Kovinyi biztos?
– A nyakamat teszem rá.
– No, látod – szólt a miniszterelnök Katánghyhoz.
Katánghy azonban nem vesztette el lélekjelenlétét és előadta a tervét, hogy ő miként gondolná magát csempésztetni be Kovinyi helyett.
A terv zseniális volt. A polgármester ravaszul húzta be nagy rőtszakállú fejét a váll-lapockái közé. A főispán nyeglén játszott az ezüst karperecével, mely egész kezéig csúszott a manzsettája alól. Mind a ketten a miniszterelnökre néztek.
– Nem bánom – mondá ez kurtán –, ha meg lehet csinálni.
A főispán kijelentette, hogy lehetetlen; a választásig csak hat nap van. Kovinyi szabályszerűen kijelöltetett, a zászlói künn lógnak, az egész város rajong érte. Teljességgel lehetetlen, kegyelmes úr.
A polgármester rábólintott:
– Ami úgy van, az úgy van.
– El van végezve – felelte őexcellenciája s otthagyta őket, léptei elenyésztek a rozsdaszínű szőnyegen.
S ezzel Katánghy Menyhért ki volt hagyva a jövő országgyűlésből. Immunitás, nagyságos titulus, hír, tekintély, mind el volt fújva a nagy úr egy leheletével… vége van.
De Menyus szívós, átkozottul szívós, és valljuk meg, szemtelen. Utána futott a kegyelmes úrnak.
– Egy-két támogató szót ígértél.
– De mikor hasztalan. Hiszen mondtam, hogy »nem bánom, ha meg lehet csinálni«.
– Az nem elég.
– Hát mit kellett volna mondanom?
– Azt, hogy »szeretném, ha megcsinálnátok«.
– De mikor hasztalan.
– Ne törődj vele, kegyelmes uram, hiszen nem sokból áll. Menj el még egyszer mellettük és mondd meg nekik.
Őexcellenciája kedvetlenül intett kezével.
– Jó, jó, csak már hagyj békén. Nagyon unalmas kezdesz lenni.
S azzal kisvártatva végigment a nagytermen még egyszer s meglátván egy szögletben a főispánt és a polgármestert, odalépett hozzájuk és a Röszkey vállára eresztette le a kezét.
– Szeretném – mondá –, ha megcsinálnák.
A két férfiú összenézett.
– Megpróbáljuk – felelte a főispán.
– Meglesz – mondá a polgármester, fölvillanyozva a vállain nyugvó kéz magnetikus erejétől.
