HARMADIK FEJEZET AZ AKKORI KOMÁROM
HARMADIK FEJEZET
AZ AKKORI KOMÁROM
AZ AKKORI KOMÁROM
Szándékosan fejezem be a költő gyermekkorát zárkő gyanánt e csapással, melynél súlyosabb sohase érte többet, elvesztvén a legjobb, legédesebb atyát, ki azonkívül nevelője, játszótársa és szinte mondhatnók szolgája volt, mert még öltöztette is és télen ő huzogatta le csizmácskáit. Úgy élt eddig, mint egy pillangó a napsugárban, szeretettel, jósággal melengetve. Ez a veszteség összetörte különben is gyenge szervezetét. Beteges fantáziája, mely medúzafejű rémeket és szörnyű alakzatokat látott kihasadni a ködből, a felhőből, a padlásdeszkák megelevenedő görcseiből, akik mind nem voltak igaziak, most egy igazi rém előtt találta magát, akit nem lehet elhessegetni, sem ha a szemét behunyja, sem ha a szemét kinyitja. A halál lépett be a Jókay-házba. Móric elájult apja temetésén és nemsokára súlyos beteg lett. Az egész telet átkínlódta, élet-halál közt lebegve fantáziált. Egyik forrásunk hagymáznak mondja betegségét, másik tüdőgyulladásnak, de inkább volt tüdőgyulladás, mert a tífuszon még keresztül fog menni s ez ritkán jön kétszer az életben.
Csak Eszter nénjének köszönheti – írja –, hogy e betegségéből meggyógyult, az ő önfeláldozó ápolása mentette meg.
Lassan épült lesoványodott, erőtlen teste és meggyötört lelke a szomorúságnak e tanyáján, mely azelőtt paradicsom volt. Szükséget hiszen semmiben se szenvedett. Rendben, jólétben hagyta a családját a megboldogult, a nyéki és baracskai birtokrész is megmaradt s a szilárd akaratú özvegy éppen olyan rendben és karban tartott mindent, mint azelőtt. De a vidámság száműzve lett e hajlékból. E finom érzésű szívek sajogtak. Maga a boldogság is csak fátyolosan mert ide belépni.
Eszter már nagy, csinos hajadonná fejlődött s a Móric mostani tanára, Vály Ferencz kezdett a házhoz járogatni. Nyilvánvaló volt a »tisztességes szándék«, bár sohase beszéltek erről. Udvarlás számba se esik az ilyen. Csak inkább a lábadozó Móric szórakoztatása volt az ürügy. Úgyis elmaradt szegény a stúdiumokban a betegsége miatt. Vály tehát beszélgetve, kávés kanalakban adagolta be neki a tananyagot, amit a kis Móric hálás szívvel vett. A retorikát kellett abban az évben végeznie és sok volt a pótolni való; mikor teljesen felgyógyult és újra megjelenhetett az öreg gimnázium hangos falai közt, Vály gondozás alá vette, külön órákat adott neki. Reggel télen-nyáron öt órakor már ott kellett lennie a Vály írószobájában, megszoktatta a korai felkeléshez, ehhez azután egész életében hű maradt; megtanította angolul, franciául és olaszul. S mikor aztán Móric mindent jól tudott, megkérte és elvette Eszter kisasszonyt feleségül.
Széles vállú, izmos termetű férfiú volt, simára borotvált arccal (felszentelt lelkész lévén), de gavallér módra felbodorított hajfürtökkel; élénk piros arcszíne, vékony ajka s villogó szeme volt. Ezt a nemes jellemű, értékes férfit mintegy kárpótlásul küldte az ég a Jókay-családnak; Móric nemcsak sógort, de mentort, atyát és példányképet kapott benne. Talán maga se tudta még akkor, mily támaszt nyert, bár különösen ragaszkodott hozzá De Móric mindenkihez ragaszkodott, aki ővele foglalkozott. Önként folyt természetéből. Ellenszenvet ő nem ismert, mindenki könnyen férhetett hozzá közel, aki akart, de talán éppen azért nem tudott rokonszenvezni annyira senkivel, hogy szíve egészen megnyílott volna számára. Emberismerete teljesen hiányzott, alig is tudott különbséget tenni, válogatás nélkül vette az embereket. Vagy ha klasszifikált, legfeljebb a külsőségeknek engedett befolyást. Vály az élet bajaiban megedzett szigorú férfi ambícióját helyezte abba, hogy Móricból embert faragjon. Ami korántsem azt jelentette, mintha Móricban, a szófogadó, szorgalmas, jóságos, szerény és lángeszű Móricban valami kivetni való tulajdonságokat vett volna észre. Ellenkezőleg, ő szeretett volna belenevelni némi férfiasabb tulajdonokat, mint ahogy a színaranyba rezet kell vegyíteni, hogy keményebb és használható legyen a közforgalomban.
Mindenekelőtt szerette volna kiverni belőle azt az önhitet, hogy ő csodagyerek, amit apja és a közkényeztetés hitetett el vele. Igaz, hogy ez a hit nem tette őt gőgössé vagy elbizakodottá, de bizonyos fokig mégis elkülönzé a többi egyívású fiútól. Nem lett emiatt nyegle, de mégis ünnepélyesebb. Megszokta, hogy ő különleges lény. Hitte, hogy mikor az utcán megy, felőle beszélnek és dicsérik. Nem merte magát sohasem átadni azoknak a csínyeknek, pajkosságoknak, melyek e kornak kiváltságai és örömei. Mint az olyan kávé, amely állandóan a kirakatban van, elveszti aromáját, színét, ez az állapot őróla is letörülte a gyermekkor hamvát. Őszintesége fölé egy takaró borult, egy szerep, a csodagyerek szerepe, s ez a szerep lassan a természetévé vált. Mivelhogy másnak érezte magát, mint a többiek, ha úgy bántak vele, mint más társaival, ez már neki fájt. Mesterségesen tette magát érzékennyé, mint ahogy később egy gyönyörű meséjében mesterségesen fejlesztik magukat aprókká a leaotungi emberkék. Valóságos mimóza lett, amelyet nem szabad érinteni. Háta mögött »Móric kisasszonynak« csúfolták. Vály észrevette, hogy a fiú szívesebben vesz részt idősb nők társaságában, mint férfiak közt, és mint pszichológus, kitalálta, hogy ez azért van, mert a durva tréfák, trágár szavak innen száműzve vannak.
Ez az előrelátó ember szerette volna belehajítani kis sógorát az élet forgatagába, hogy puhaságát elveszítse, hogy akaratra tegyen szert, de ez nehezen ment. Móric ugyan megtette a kedvéért, hogy elment a hozzája verbuvált diák-kompániákkal ide-oda. Komáromban van hova menni, a szigeti kertek, a dunai pecézés elég sok anyagot szolgáltat, de valójában szenvedett e kirándulásokon. Ezeknek a kópéknak a mulatsága visszatetszett neki. Megborzadt e kis gyilkosoktól, akik kiszedték a madárfészket és eltördösték a tojásokat, vagy pedig a földhöz paskolták a csipogó madárfiókákat. Sajnálta a szegény ürgét, melynek lakhelyét elborítá egy csodálatos özönvíz (a lurkók kalapban hordozták a vizet a lyukhoz), mire a végén is lucskosan, bőrig átázva kibújni kényszerült.
Egyéb mulatságaik is csupa duhaj, ízetlen dolgok és éretlen tréfák voltak Móric szerint, ki sóhajtva gondolt ilyenkor otthon hagyott könyveire és festő tégelyeire. A társaságokba Eszter nénje vitte a gyászév után. Vonzó jelenség volt fényes, tiszta tekintetű kék szemeivel, finom arcával, melyet gazdag szőke fürtök körítettek. Beszédben, viselkedésben, mozdulatokban egy előkelő úrfi külsejével bírt. Egy süldő princnek látszott az esetlen kálvinista diák suhancok mellett. Jókayné a legjobb szabóval varratta ruháit, igen kényes volt arra, hogy az ő Mórica mindig olyan legyen, mintha most vették volna ki a skatulyából.
Mulatságok, estélyek, bálok pedig sűrűn estek akkor a városban. A gazdag polgárok, különösen a fa- és búzakereskedők, kiknek nagy keresete volt, vetélkedtek azzal a néhány nemes kúriával, hol fény, pompa egyesült a bőséggel. E társaságokban ismerhette meg Móric az ő nőalakjait. Azt a bizonyos két asszonyt, kik végig kísérik költői alkotásaiban. A démonszerűt és a szuperlatívuszra emelt angyalt: Athaliát és Timeát. Megfordult mindenfelé, uzsonnán kávénénikék között, máskor disznótoron kvaterkázó öregurak között, hol még a Napóleon-legenda képezte a beszéd tárgyát. Mert még akkor is friss volt. Akárhányan éltek még, akiknek egy piciny életepizódjuk bele volt némileg kapcsolva e világot verő drámába. Móric látszólag unta magát, de valójában mégis figyelt és elraktározta a hallottakat. Az asszonyok pletykái, trics-traccsai, az öregurak beszélgetései, hangulatai, kalandjai mind elő fognak jönni egy napon, miután egy csodálatos műhelyben felolvasztattak és új alakba lettek átöntve.
Annyira jó és engedelmes fiú volt, hogy az anyja kedvéért, ki folyton sopánkodott, hogy nincs benne elég életrevalóság, pajkosság, még azt is megtette, hogy az iskolai verekedésekben részt vett s egyszer állítólag ő is ütött egyet-kettőt egy vén zsidó diákon, akit az egész klasszis püfölt. Ő maga beszélte ezt, de aligha történt meg, vagy ha történt is, inkább csak a diákok szokásos politikája volt, mely mindenkit kötelezett részt venni az attentátumban, nehogy árulója legyen a többinek. Ha hát ütött Móric a diákon, csak a tisztesség okáért történt.
A verekedések, birkózások, duhajkodások napirenden voltak az iskolában. Még ma is mutogatják az ős iskola vasajtaján alul a behorpadást, illetve betoldást a komáromiak, megjegyezvén, hogy ezt a reparációt az a kázus tette szükségessé, amit Jókai a »Peregrinus«-ban írt le; a megénekelt »Szusz« rettentő erejének nyoma ez.
Móric belevetve a társaságokba, még sem bírt azokba beleolvadni. Csak látszatra volt ő ott, de lelkével a saját felhőiben tartózkodott. Azonban mint a sónál látjuk, bár a földdel voltaképpen nem érintkezett, mégis fölszítta annak nedveit. Az akkori komáromi élet képezte élményeinek alaptőkéjét örökre. »A kis királyok« az ottani vidéki nemességet juttatják eszünkbe, a Ghyczyeket, Pázmándyakat, Zámoryakat, Sárközyeket, akik ficánkoló négyeseiken berobogtak a vásárok idején az Arany Sasba, hol aztán nagy cserebere folyt a lovakra vagy nagy kártyajátékok estek az extrában. A megyeházán tartott bálokra behozták az asszonyaikat is s ilyenkor olyan volt Komárom, mint egy kis Párizs. Sőt az volt a vidéki urak nélkül is. Jólétet, gazdagságot lehelt, tej, méz csörgedezett minden szögletben. A kereskedelem élénksége, a keresetforrások különfélesége és bősége fényt és megelégedést hoztak be. Ezt pedig mind a Duna csinálta. A Duna a legolcsóbb közlekedési eszköz. A városok amerikai nagybácsija. Az adta a tömérdek pénzt és a roppant forgalmat, míg aztán jött a vasút, a gőzszörnyeteg, a gyorsabb közlekedési eszköz, mely a folyamok melletti városok kizárólagos uralmát megrontja; de ez a szörny még a Stephenson agyában pihent, mikor a komáromi vagyonok szereztettek, és már akkorra el is fognak költetni, mire fülbántó füttye felhangzik a magyar mezőkön. Addig csak légy víg, tulipántos ládák városa!
A várost még akkor nem övezték vasgyűrűként bástyák és sáncok. Nyílt volt a Csallóköz felől, terjeszkedhetett. A Vágduna partján óriási fakereskedések virágzottak. A győri Dunát ellepték a gabonaszállító hajók. Ezeket helyi »superok« készítették, s egész Zimonyig hordták a komáromi ipartermékeket, melyek nagy része Szerbiába vándorolt. A halászok óriási vizákat fogtak és szállították Pozsonyba, sőt Bécsbe is. A borkereskedést a közel fekvő neszmélyi szőlők élénkítették. Azonfelül mindenféle iparos bőségben volt, túl a város igényeinek kielégítésén. Még gombkötő mester is nyolc volt, pedig a magyar vagy általában a zsinóros ruha nem volt közviselet, csak a kálvinistáknál. Szolgálaton kívül még a katonatisztek is polgári ruhában jártak, cilinderben, hosszú kabátban s a közkatonák elszegődhettek némely napokon magánházakhoz napszámba. Az aranyművesek híresek voltak. Hát még a komáromi fehér cipók! Nagy garmadákban álltak a Dumcsa-ház előtt, mindenik mellett egy-egy jól táplált kofa ülvén, fejeiken hosszas, lapos tetejű kontyukat letakaró szalmakalapokkal, melyek a francia forradalom közelségére emlékeztettek. A régibb céhrendszernek, mikor minden komáromi mester másforma ruhában járt, nyomai még megvoltak, úgyhogy minden utcai alakot meg lehetett különböztetni, ez csapó, az varga, emez csizmadia, szabó vagy mézeskalácsos. Mesteremberektől pedig hemzsegett az egész Komárom, úgyhogy a külföldi vándorló legények rendesen betértek ide, mert a mesterséghez és a tanulmányúthoz szinte hozzátartozott Komáromban is megfordulni.
A nagy jólétet a nagyarányú költekezések mutatták. Majd minden jobb módú családnak kertje volt a szigeten, gyümölcsössel, lugasokkal, filagóriákkal, nyáron ide költözött az élet, egymást látogatták, kártyáztak, borozgattak apró kompániákra töredezve. Majd minden kertből a madárfütty mellett vidám társaságok nevetése csengett ki. A katonatisztek Komáromot tekintették Eldorádónak, szép asszonyok városának. Boldog volt., akit ide áthelyeztek báró Bakonyi várparancsnok keze alá, mert ha csak egy kicsit életre való volt a hadnagy vagy főhadnagy uram, itt ugyan nem költhetett kosztra, soha ki nem fogyván az ebédekre, vacsorákra és uzsonnákra való meghívásokból.
Télen bent a falak közt bugyborékolt a pazarlásig menő úri jólét. Kivált farsangon át az egész város dőzsölt, mulatott. Havas időben nagy divat volt a szánkázás, ami ünnepélyesen ment. A cifrábbnál cifrább szánok a nagy piacon gyülekeztek délután, gazdag prémekbe öltözött hölgyekkel a hátsó üléseken, elöl az udvarlókkal, s mikor együtt volt a társaság, megindultak a csengettyűs lovak fantasztikus takaróikkal és nagy csörgéssel-bongással siklottak a szánok háromszor-négyszer körbe a városon. Az 1838-ban szánkázásra felhívó köríven háromszáznál több család jelentette csatlakozását az akkor
18 ezer lelket számláló városban. * Tehát háromszáznál több úri fogat. Ez a kis adat szinte beszédesebb a krónikák tarkabarka színeinél.
* Szinnyei József »Timár-ház« c. feljegyzése.
Este rendesen vagy bál volt az Arany Sas nagytermében (a megyeház fényes termében csak a megyebálok tartattak), vagy estély valamely magánembernél, özvegy Szabóné házában vagy a gazdag Domonkos Jánosnénál (az »Arany ember« sógorasszonyánál) a Szombati utcában, ahova a katonatisztek és megyei nagyurak is eljártak. Gyönyörű három lánya volt, kik közül az egyiket, Lidit, Pázmándy Dénes vette el, a másikat (a Jókai tengerszemű hölgyét) Zámory, míg ellenben a harmadik egy Bossányihoz ment férjhez. A tündérszépségű lányok csak három emberéi lehettek, de a lányokon kívül volt a Domonkosné pincéjében csupán tokaji aszúborban 32 ezer palack, azokból minden vendég ihatott.
De ugyan volt elég hely, hol tárva-nyitva állt az ajtó és ahol egész nap füstölgött a kémény. Tajnayék, Budayék, Beöthyék adtak kedélyes lakomákat. A vidám jukszcsináló Szarka János uramnál egymást érték a dáridók, melyekre eljöttek némelykor a pesti írók is. Különösen a púpos és szellemes Petrichevich Horváth Lázár báró szeretett felrándulni ez estélyekre. Egyszer magával hozta a bibircsókos rezes orrú, vörös arcú Vas Gerebent, akire a bemutatásnál azt mondta Szarka uram: »Sohase láttam még vörös rézből vas gerebent«, mire megfelelt Vas Gereben: »Én se vörös begyű szarkát.« (A nyalkán öltözködő Szarka éppen vörös mellényt viselt.)
Ebben a levegőben, ebben a meglehetősen élvhajhászó, könnyűvérű társaságban forgott a tizenhat éves Jókai, vagy legalább itt kellett volna forognia. De mindenesetre erről hallott beszélni, mert ebben termettek a város eseményei, minthogy ez állt felül, ez adta a divatot. A szép Domonkos-kisasszonyok voltak a központ, körülök keringtek a kisebbek, mint a muslincák a lámpások körül s ezekről mesélgettek a legkisebbek.
De hézagos volna e vázlat a Jókai friss tekintete előtt elvonuló városról, ha szellemi életéről nem említenék egyet-mást.
Már megalakult a kaszinó tíz pengő forint tagsági díjjal. Ennek összehozásában nagy része volt annak idején, 1836-ban október 1-én, az istenben boldogult Jókay Józsefnek. Első elnökének különben Kürthy Lajos s első pénztárnokának Fiók Károly van említve.
Sehol az országban nem volt olyan exkluzív társas élet, mint Komáromban. A nemesség még a házaira is kiíratta a »Salva Gvardia«-t a kapu fölé és nagy fölfuvalkodottsággal zárta el magát a polgárság és mob elől, csak a katonatiszteket méltatva leereszkedően érintkezésre. A polgárok, amint említettük, szintén elkülönözték egymást foglalkozások szerint még ruházkodás által is, a világért se tűrte volna el a gombkötő, hogy őt például szabónak nézzék. A megyei tisztviselők, mint valami felsőbb lények tűntek fel a városiak mellett, míg végre a kaszinóban történt az első lépés a közönségnek műveltség szerinti csoportosítására. S e kaszinó valóban már mindjárt az első években virágzik. Költségvetése előttem fekszik. Könyvekre 250 forintot fordított 1838-ban, folyóiratokra 840 váltó forintot. Minden magyar nyomtatvány járt s minden magyar könyv megvétetett. Érdekes tudni, hogy a külföldi lapok és folyóiratok közül a Wiener Zeitung, Beobachter, Allgemeine Zeitung, Wiener Theater-Zeitung, Das Ausland, Blätter aus der Gegenwart és Bibliothek der Neuesten Weltkunde voltak szétrakva a nagy zöld asztalon, melyeknek nagy részét bizony csak Ghyczy Kálmán, a fiatal művelt főjegyző és Beöthy Zsigmond olvasgatták. Az utóbbinak, ki már akkor az Athenaeum munkatársa volt, köszönhető a kaszinó bizonyos irodalmi színezete, művelő és nemesítő iránya, valamint aránylag előkelő levegője.
A társalgó szobában is ők ketten vitték a szót. Különösen Ghyczy volt nagy orákulum a megyei eseményekben, melyek többé-kevésbé bele voltak kapcsolva az országosokba. Gyakran újságolt egyet-mást a megye területén vagy a szomszéd megyékben garázdálkodó rablókról, Sobriról, Milfait Ferkóról és Papp Andorról, kik akkoriban hánytak fittyet a vármegyének. Érdekes kalandok és hajmeresztő betyárságok majd mindennap történtek s innen szivárgott ki hírük a lakosság közé. Móric mohón nyelte e színes történeteket, melyek a közelben történvén, apródonkint, mint a napi élet tartozékai, erős mértéhben befolyásolták buja tenyészetű képzelőtehetségét.
Sőt, hogy egészen teljes legyen a kép, még irodalmi élet is volt a városban, melyet »a szép lányok kertjének« nevezett az 1839-ben három napon át itt időző Mária Anna királynő, kinek férje V. Ferdinánd, a bámulat kifejezésével adózott egykor annak a csodaszép hölgynek, kiről az »Arany ember« legendája szól. De ez irodalmi élet alatt nem azokat a »Hozzá« írt versezeteket gondoljuk, melyeket a nagy diákok fabrikáltak a szép bakfisekhez, sem azt nem vesszük annak, hogy Petrichevich Horváth Lázár elrándult némelykor Pestről egy-egy estélyre és azt leírta a Honderűben, vagy hogy egy-két hetet koronként itt a szüleinél töltött Tóth Lőrinc, kinek stréberi hajlamait érdemeinél egy jó mondással maradandóbbá tette Deák Ferenc, megjegyezvén: »Ha egész Magyarországon csak két darab kenyér lenne, abból másfél a Lencié volna.« Bizonyos szellemi és némileg irodalmi központot egy bájos lány teremtett maga körül: Weinmüller Franciska, aki apjától Weinmüller Bálinttól nyomdát örökölt és a »Komáromi Kalendárium«-ot. Ez az igénytelen naptár, mely már akkor is több volt száz évesnél s melyet öt garasért árultak a ponyvákon és könyvkötőknél, szinte hercegi jövedelmet jelentett, mert a naptárt több százezer példányban nyomták, folyton egész éven át nyomták és mégsem bírták kielégíteni az egész országra szóló szükségletet. Annyira eltalálta adomáival, rigmusaival, jövendőmondásaival a nép szája ízét, hogy a nép vakon hitt a Komáromi Kalendáriumban s alig várta évről-évre.
A legkelendőbb szellemi termék lévén az országban, a szép és fényűző Weinmüller Franciska költséges háztartást vihetett. Párizsból hozatta ruháit, még kesztyűit is. Számos kérőit rendre kikosarazta, úgy élt, mint egykor a híres Röser Borbála Selmecen élveteg örömöknek, házánál leginkább férfiakat gyűjtött össze. * Ezek közt különösen a csinos, formás Czuczor Gergely bencés pap és híres költő bírta, kegyeit, amiről szívesen suttogtak a városban. Czuczor akkor a gimnázium tanára volt Komáromban, de már szoros összeköttetésben állt a pesti irodalmi körökkel. Barátait, a fiatal írókat, ha lejöttek, a szép Franciskához vitte, hol, miután a kalendárium szerkesztését is elvállalta és paprikás verseivel népszerűségét hatványozta, házigazda módjára viselkedett. Ez volt Komáromban az olimpuszi berek. Színészek minden évben voltak és az Arany Sasban játszottak, de farsang elején el kellett távozniok, mert a terem a bálozó közönségnek volt fenntartva. Megyeri, Lendvay, Déryné fordultak itt meg abban az időben, mikor Jókay a retorikát és a poézist tanulta. Minden előadáson ott lehetett látni Vályékkal az első padok egyikében. Maga Jókayné ura halála óta effajta vigasságból ki nem vette részét.
* Weinmüller Franciskát később mégis hálójába kerítette egy Bárány nevű érsekújvári kereskedő, feleségül vette, minden vagyonát eltékozolta, úgyhogy Szinnyei József még látta őt az 50-es években Pesten, az Erzsébet téren, kis táskával ülve egy padon, várva az arra sétáló Czuczort, ki rendesen alamizsnát adott neki.
Nemcsak a Czuczort látogató írók, hanem a neves színészek is állandó vendégei voltak Franciskának. S e selyemmel, bársonnyal borított és szépen kivilágított termekben valami másról folyt a szó esténkint, mint egyebütt. A Fekete Sasból, a kávéházakból, a kis korcsmákból duhaj zene hangzott (mert temérdek cigánybanda volt a városban). A fakereskedők, gabonakereskedők otthon számoltak krétával az asztalon, már ti. azok, akik nem kártyáztak valahol a Csókában vagy a Mayer-kávéházban. A szerelmes párok az Angliában sétálgattak (ha holdvilágos este volt). A megyeházi urak csibukoztak és vadászatokról, lovakról, agarakról vagy követválasztásokról beszélgettek. A fiatalság mulatott névnapon, szüreten vagy kukoricafosztáson (mert ebben a Komáromban minden elég nagy jogcím a lakmározásra). A buzgó kálvinistákból, kik majdnem felét képezik a lakosságnak, néhányan télen zsoltárokat énekeltek; de itt ezen a kis helyen, mely talán nem is egészen tiszta hely, ki-kigyulladt a szent tűz, a kor nagy kérdései kerülnek szőnyegre. Azokat mozgatják, hánytorgatják, mert a lelkükben viselik. Sejtelmek, látományok, remények, politika és irodalom. Az eszmék el vannak vetve. Már suhog is a vetés, de hogy a kalászait hányja, attól még messze van. Egy nagy, új, szabad Magyarország tárul ki előttük, egy édesen zengő anyai nyelv és literatúra, melynek olyan nagyjai vannak, akiket az idegen népek is megcsodálnak,
Cseng a pohár, isznak is erre a bohóságra. És innen nem messze, a, házfedeleket véve toronyirányban, csak néhány ölnyire, egy még nem egészen barna fedél alatt, halvány mécses fénye mellett, szorgalmasan görnyed íróasztalánál, tékája fölé hajolva készíti holnapi rajzpenzumát egy szőke diák.
