ELSŐ FEJEZET AZ ELŐDÖK
ELSŐ FEJEZET
AZ ELŐDÖK
AZ ELŐDÖK
Fölöslegesnek kell tartani az életrajzírók eljárását, hogy a rajzolandó személytől olyan messzire eltávoznak, amilyen messze csak lehet, ahonnan az illetőt meglátni lehetetlen. Elmélyednek a megelőző századokba s hosszú ismertetéseket hoznak le az illető vélt vagy állítólagos őseiről, dédanyákról és dédapákról, fölemlítvén olyan tulajdonaikat, amelyek többé-kevésbé hasonlítani látszanak a leírandó dédunokához. Ha vitéz volt az illető, kikeresik családjából a katonaviselt alakokat, ha költő volt, előrángatják eleinek tollforgató hajlamát, vagy legalább ábrándos lelkületét, mintha az emberi nagysághoz, mint a csász. kir. kamarássághoz, ősi előzmények és próbák volnának szükségesek. És minthogy minden embernek sok dédapja és dédanyja volt, mindent találnak, amit keresnek, elhallgatván azt, ami elütő és felemlítvén mindazt, ami némileg hasonlítható és felhasználható és ezzel a témáról a divatos, modern ismeretek körébe tolakodó atavizmus malmára hajtják a vizet. De ha nincsenek ilyen dokumentumok, e krónikások gyakran megelégszenek egy kis együgyűséggel is. Nagy apparátussal tárgyalja Deák egyik életírója a Deák-címerben lévő írótoll jelentőségét, mintha el akarná velünk hitetni, hogy azért adta egy régi király, mert az ország majdan megszületendő bölcsének vele kell egy napon megírnia a híres 1861-iki feliratot.
Mindamellett meg kell említenünk, hogy a Jókay név a XVI-ik században bukkan fél, legelőször Bars megyében. Egyszerű kurtanemesek, molnármesterek viselik, kik a kanyargó Zsitván őrölgetnek vagy kis kúriájukból csekély birtokukat és a Jókahegyen fekvő szőlőiket művelik. Mindössze egy-két érdektelen pöreset tanúsítja a sárga levéltári papirosokon létezésüket, de hogy egy család lettek volna a később Komárom megyében felbukkanó ásvai Jókay-családdal, ők a »szivanyó« Jókayak, arra nincs bizonyíték. Van ugyan némi támpont; az, hogy amint Barsból végképp eltűnnek, ugyanakkor Komárom megyében kezdenek szerepelni, ugyancsak a pörlekedéseik által. De hát a pörlekedés nem valami különös ismertető jel; minden kis nemesember tarisznyával jár ebben az időben s a tarisznyában aktákkal, levelekkel, just, igazságot hajkurászva. Gyengíti még ezt a föltevést az is, hogy a Komárom megyei Jókayak egyik őse, Jókay Sámuel 1668-ban, február 5-én nemességet, előnevet és címert kapott I. Lipóttól, holott a barsi Jókayak nemessége közvetlen a Mátyás király utáni időkből származik. És mégsem lehetetlen, hogy egy család a kettő, mert egy adat csillan fel ez időkből, hogy egy Vas megyében élő Jókay-családnak a nemeslevele elégett Meszlényben. Ez az elégett kutyabőr okozhatta a zavart, melyet még tetéz az a körülmény, hogy 1730-ban a magyarországi bárók sorában is találni egy Jókayt, ki azonban a »pogranici« előnevet viseli.
Meddő dolog lenne, ha lehetne is, világító gyertyát gyújtani e zűrzavarban, melyet még jobban elhomályosítanak a különböző családi legendák és történetkék az ásvai Jókayak családi körében, amelyek a búbos kemence kiáradó melegénél, az olajmécses pislogó világánál élnek és izgatják a fantáziákat. A különböző Jókay családoktól elszedegetik a kápráztató, színesebb epizódokat, míg hozzá nem nyúlnak például a Paulus Wedredi pozsonyi céhbeli aranyműves mester által 1697. szeptember 12-én kiállított bizonyítvány alapján öt évig nála inaskodott nemes Jókay Sándorhoz; ahelyett örömest beleálmodják magukat a híres Jókay János és András családjába, akiknek óriási pöre volt 1684-ben Moholányi Jánossal az eberhardi várkastély, uradalom és a hozzátartozó külföldi birtokok miatt, melyeket Szelepcsényi érsek hagyományozott a két Jókay testvérnek, de amelyekből őket a ravasz Moholányi, Kollonich érsekkel a háta mögött, kiforgatta. A Jókayak »fehér lapot« adtak Moholányinak, hogy ügyeikben teljhatalmúlag járjon el, de fogyatékos intelligenciájuk miatt olyan zagyvalékot írtak alá, melyből jogaik teljes átruházását is ki lehetett magyarázni. Magához az országgyűléshez is beadták később sérelmes panaszukat, mire a diéta 1715-ben a nádorispán elnöklete alatt bizottságot küldött ki a Jókay-Moholányi ügy megvizsgálására, * de »az sok bába között – mint a krónika mondja – elveszett az gyerek«. Az eberhardi uradalom tehát csak mint egy elmúlt szép álom kísért ezentúl a Jókay nevet viselők közt, egy álom, melyből minden későbbi unoka érzi a fölébredést. Csak természetes, hogy ezentúl minden Jókay-család a maga őseinek tartja Jánost és Andrást, mert hízeleg nekik a tudat, hogy egy hajszálnyi hiba híján dinaszták lehettek volna – nem gondolva meg, hogy a roppant vagyonból nem mindeniknek jutott volna, míglen a szép álomból mindenki szabadon kiveheti a maga részét.
* 1715: LXVII. t.-c.
Így élt a tündöklő rege a Jókay-név összes viselői közt, az egyik generáció a másiknak panaszolta el: »Nagy urak lehetnénk, ha János és András ősünknek több esze lett volna«. Miután azonban az ásvai Jókayak Komárom megyében, Ógyallán telepedtek meg, jól esett nekik az az adat is Komárom város levéltárában, mely már egy századdal előbb említi háztulajdonosnak Jókay Mihályt, mert jobb lenni törzsökös famíliának, mint ideszakadottnak.
Nos hát, Mihályt is ősükké fogadják az ásvai Jókayak és nehézzé, sőt lehetetlenné válik az eligazodás a különféle református és katolikus Jókay-családok közt. A pogranici báró is talán csak azért esik el, mert a kapcsolatot kizárja a predikátuma és a másfélszáz év előtt fölfordított címerpajzs elütő volta.
Nem szabad összezavarni a dolgokat, szóbeszédekkel a tényeket, tekintetbe kell venni az idők divatját, a »kis urak« áhítozását fényes nexusok után. Az ember körülbelül annyit ér, aminő és amennyi atyafiai vannak. Váratlan örökségek nyílnak meg vagy ha nem nyílnak is, már maga a várakozás is bizonyos neme az élvezetnek. Az atyafiság a legbiztosabb emeltyű az életben. Még a legkülönbözőbb családok közt is kedvelt sport keresni vagy megkötni, sokszor csak fikcióval, összeköttetéseket, hát még az egyforma családnevek hogyne hatványoznák ezt a hajlamot? A kis nemesek okvetlenül rokonok egy-egy nagy nemzetséggel, a nagyobb nemzetségek pedig a hét vezérek egyikétől származnak. Konstatálni lehetne ezekből, hogy a vezérek feleségeinek legalább havonkint kellett volna szülniök, hogy ezek az adatok mind igazak lehessenek.
Innen a nemzetségfák megbízhatatlansága egyáltalában, ott is, ahol az fontos lehet. De éppenséggel a Jókai életrajzánál céltalan turkálás lenne a régi fóliánsokban. Nem sokra mennénk, de ha sikerülne is valamely régebbi ősapáig simán följutni, valahol mégis csak beállna a teljes bizonytalanság.
Ilyen körülmények közt igazán legokosabb a valódi, biztos ősök közt maradni, vagyis a Sámuelek körében, kiknek elseje a vitéz esztergomi zászlótartó. *
{jel} családfa!!
Jókay Sámuel a család hőse. Ott volt Esztergom ostrománál s fölfedezvén, hogy a tüzérek meg vannak vesztegetve, maga irányzott egy ágyút oly ügyesen, hogy a vár alatt táborozó törökök vezérének sátrát söpré el s a basa karját is elsodorta az ágyúgolyó. Ezért kapja a nemességet s e vitézi tettből komponálják a Jókay címert. *
** Címerük a következő: A pajzs alját sátorok alatt tanyázó török tábor foglalja el, középen a basa sátorával. A tábor fölött feljebb várbástya nyúlik el, melynek tetején egy magyar vitéz, baljában zászlót tartva, egy ágyút süt el. A pajzs fölötti sisak koronáján férfikar könyököl kivont kardot villogtatva; kétfelől zászló lengedez. A pajzsot szokásos foszladék veszi körül.
Ez a nemesség az elhatározó pont. Innen kezdődik az ásvai Jókay-család. Mit érne tudni, hogy az azonos nevek közt milyenek a kapcsolatok? Ki keresi az elszórt búzaszemeknél, hogy melyeket ringatott közös kalász?
A nemességszerző Sámuel Gazdag Sárát bírta nőül s csak annyit tudunk róla, hogy 1690 táján halt el s hat gyermekére számos fekvőségeken kívül 2625 frtot hagyott készpénzben, ami akkor nagy összeg volt s módos emberre vall.
Három fia közül csak kettő élte őt túl, Mihály és II. Sámuel. E második Sámuelt nagy szerző embernek emlegetik a hagyományok. Kétszer nősült, mindig jó házból, mutatós ábrázatú ember lévén. Ő maga hízott marhákkal űzött nagy kereskedést a bécsi mészárosok részére. Innen szedte föl magát és az asszonyok se jöttek üres kézzel; különösen a második asszony, Sándor Judit érkezett sok ládával és sublóttal, mely előbbiek közül színültig tele volt lázsiásokkal az egyik. Úgyhogy II. Sámuel jelentékeny vagyont hagyhatott fiára, III. Sámuelre, ki Ógyallán lakott mint földbirtokos, s boldog házasságban Veres Katalinnal hosszú kort ért.
Mindössze ennyi az, amit a Jókayakról tudunk, de már hogy mi lett I. Sámuel Mihály fiából és Pál unokájából, az idő harasztja takarja. Szinte csodálatos, hogy a Jókayak teljességgel semmi szerepet nem játszanak Komárom megyében, noha benne vannak a jobbmódú nemesek lajstromában. Pedig a nemes embernek elmaradhatatlan ambíciója e korban a megyei tisztségekben való részvétel. A família aszerint számít rangban, amint vagy viceispányokat termel, vagy főszolgabírákat, vagy csak esküdteket. Amelyikből még ez se válik, az alul van, mint a bor seprője.
Talán világot vet e körülményre egy régi, túladunai kiszólás, mely ad captam »aki Laky, mindjárt valaki« azt tartja, hogy »mihelyt Jókay, vannak habókjai«. Excentrikus alakok lehettek és szellemi képességekben jelentéktelenek vagy éppen gyengék, mint ama János és András, akik együgyűségük miatt ejtették porba szerencséjüket Moholányival szemben. Általában sok jel van arra, hogy az úgynevezett isteni szikrák nem igen bántották a Jókaykat és majdnem kikerülhetetlen a megjegyzés, hogy a természet műhelyében ez a szellemiekben való takarékoskodás szinte készülődésnek látszik valami rendkívülinek produkálására; innen is, onnan is elcsíp és megtakarít valamit, hogy aztán pazar jókedvvel egynek adhassa. Hiszen a családfának kétségkívül van némi rokon tulajdonsága a valóságos fával, melynél egy szokatlan gazdag termést bizonyos bénultság előz meg és kimerültség követ.
III. Sámuelt, az ógyallai kúria urát sem igen bántja a szereplési vágy, szimplex ember, nem szereti se az írást, se az olvasást, otthon csibukozik, legfeljebb néha ballag ki puskájával és agarával a határba, nagyobb utat csak akkor tesz, ha meghallja, hogy valahol valami jósnő van. S az mindig volt és lesz, ameddig jósoltatók lesznek. Az öregúrnak ez az egy szenvedélye volt. Négy gyerekét szereti, de mert szereti, otthon akarja tartani maga mellett. Mit kínozzuk őket a könyvekkel? Az ógyallai föld végre is csak annyit hoz, amennyit akar; az, hogy az ember még Horatiust is tudja könyv nélkül, bizonyára nem kényszeríti nagyobb igyekezetre. A ház asszonya, Veres Katalin azonban fölfelé törekvő és a kor követelményeit megértő asszony volt, megkötötte magát, hogy a legidősebb fiút, Józsefet, aki úgyis bolondja a könyveknek, diplomás, tanult embernek neveljék. Nagy szóviták után győzött az anya, bár ezeket az ostromokat évről-évre meg kellett ismételnie, Józsi fiút elvitték a múzsák kosztjára, mivelhogy vézna termetével és szelíd lelkületével úgyse való gazdának – az apa hite szerint –, mert se emelni, se parancsolni nem fog tudni. A pályaválasztásnál a prókátorságot határozta el az öregúr, mert így legalább hasznát veheti, lévén ő is pörlekedő szenvedélyekben ludas, mint minden elődei.
Így ment aztán a prókátori pályára a beteges, vérszegény ifjú, kit pedig inkább vonzottak egyéb tudományok, jobban szeretett volna csillagász lenni s elábrándozni az égi testek útján vagy egy nyugalmas professzori katedrán prelegálni; beszedni az ismereteket és kiadni: ez az isteni változatosság. Az akkor rügyező szépliteratúra ellenállhatatlan módon ragadta lelkét, a magyar nyelv pallérozása képezte előtte azt a szent feladatot, melynél kisebbnek tartott mindent. Mily vigasztalan jövő, e rajongással beállani ama körmönfont prókátorok sorába, akik furfanggal, csalafintasággal a fűzfáról is cseresznyét tudnak szakítani.
Alighogy diplomát szerzett, kiütött a francia háború s a fiatal fiskális is kardot kötött, lóra ült, hogy az inszurrekcióban részt vegyen. És hát ott is volt Győr alatt mint hadnagy. E harcok, melyeket majd egyszer méltón fog megénekelni a »Névtelen vár«-ban valaki, utolsó csillámló epizódjai a régi regényes hadviseleti modornak, tele színes kalanddal, hetyke lovagiasságal, nyers hadi vitézséggel. Sértetlen bőrrel tért haza aggódó anyjához, egy csomó tábori élménnyel s még több anekdotával és nótával megrakodva, mely utóbbiakat szerette magának leírogatni. Jókayné asszonyom, aki ezt a »vékony dongájú« fiát szerette legjobban becézni, mindent elkövetett, hogy otthon tartsa még legalább egy évig, míg pemetefűvel s egyéb házi szerekkel kigyógyítja a hektikából vagyis inkább csak a köhögésből, melyet a »harcmezőn« megint fölszedett, de József úr sehogy sem akart többé otthon maradni, bár apja is nógatta, hogy lásson inkább a gazdasághoz.
Hogy apja kedvében járjon, egy darabig megpróbálta, de miután még annyira se vitte, hogy a saját földjeikre odataláljon, az öregúr végre beleegyezett, hogy mesterségét megkezdeni. elköltözhessék a székvárosba, Rév-Komáromba, hol a mostani Rozália téren egy legénylakáson rendezett be ügyvédi irodát, vagyis beállított a szobájába egy íróasztalt, mert akkor még nem volt divatban fényes külsőségekkel csalogatni klienseket.
Komoly, csöndes fiatalember volt, kiben teljesen hiányzott az élelmesség, pedig ez a prókátorsághoz már abban az időben is annyira szükséges ingrediencia volt, mint a halhoz a tartármártás.
Nem is ment jól a prakszis, pedig sok rokoni összeköttetése volt úgy a városban, mint a megyében. Szerették, hívogatták ebédekre, névnapokra, disznótorokra, de a pöreiket másokra bízták. Egy kicsit élhetetlen – mondogatták felőle. Igen kevés dolga volt kliensekkel s éppen ez tette őt alkalmassá, hogy a »lelkes honfi« szerepét tölthesse be Komáromban. Ő volt az a szükséges alak, akiből minden városba jutott akkor egy vagy kettő, aki minden szép és jó dolog iránt lelkesedett és eljárt benne nagy buzgalommal és törhetetlen kedvvel.
Ez a típus most már többé-kevésbé kiveszett. A szellemi élet ez önkéntes napszámosa, aki nyakába veszi a várost s hónapokig kilincsel valamely előfizetési ívvel, hogy egy érdemes munka megjelenhessen; ha íróművész érkezik a városba, őhozzá száll, ő a ciceroneja, gondoskodik róla, kényezteti, a színésztársulatoknak is gondviselője, lót-fut Pontiustól Pilátusig, hogy Theszpisz kordéja simábban gurulhasson.
Ily naiv lelkek kellettek a kezdethez – olyanok voltak ők, mint a kémények, hogy a gólya már előre tudja, hova kell a fészkét fölépítenie. A tornyokon nem volt a fészküknek helye.
Hogy hova lettek ez alakok? A fejlődés törvénye elsöpörte. A kezdet kezdetén bolygók voltak, hódolva az íróknak és művészeknek, szent áhítattal végezték körülök az alsórendű munkát, mivelhogy őbennük is égett a Prométheusz-tűzből valami csekélység, gyűjtőkké lettek és levelezőkké, vidéki tudósítások alatt az x–y jegyek mint sírkövek jelzik elnyűtt, öreg folyóiratokban, hogy ők is éltek és kavicsokat hordtak a nemzeti nyelv és műveltség épületéhez; bizonyára születnek ilyenek azóta is, de most már az irodalom és a közönség kiszélesedésével maguk is írókká lesznek a vidéki lapoknál, és ebben a minőségben már inkább ellenségei és irigyei a valódi talentumoknak, mintsem hogy buzgólkodjanak érdekükben.
Egy ilyen »szép lélek« volt Jókay József, aki elmerült a saját szellemi világában, mert volt benne valami az isteni nedvből, de nem elég. Éppen annyi, hogy megrontsa a praktikus pályán való biztonságát és keménységét. Nem tudott járni a földön a rögök közt, gyengék voltak hozzá a lábai, de a szárnyai se nőttek ki akkorákra, hogy repülni tudjon.
Társaságokban szerény, félszeg, kivált a nők között majdnem gyámoltalan. Judíciuma nem volt éles, eszejárása nem volt fifikus, disputálni csak vontatottan tudott. Hogy mert hát prókátor lenni? Ha átmelegszik bizalmas körben, néha megnyílik a lelke s némi szépségek bontakoznak ki abból a megfigyelő előtt. De hát ki foglalkozik e mulatságoktól mámoros, kereskedelmi elevenségtől pezsgő Komáromban egy elrejtett lélek tanulmányozásával? Csetke Mátyás uram, a híres fakereskedő messziről megismeri a fát, mit lehet belőle faragni, de az embert csak úgy felületesen ítéli meg. A Domonkosok és Janicsáryak behunyt szemmel is látnák talán a gabonában a zsizsiket, de honnan tudnák, melyik emberben mi lakik? Így aztán az volt Jókay József Komáromban, aminek mutatkozott: egy élhetetlen, becsületes, jó fiú, aki nem sok vizet fog zavarni, és hát nem is fog éhen meghalni, ha az apja jó sokat testál neki. Sőt kedves is volt, szívesen látott vendég az összes lányos házaknál, mert ha jókedve támadt, pompásan tudott elmesélni adomákat, kalandokat és elszavalni verseket, de hát evvel nem lehet az éléstárt megtölteni s a lányos mamák sohase mentek messzebb a neki szánt szereppel, mint hogy ő tartsa néha gombolyításnál a pamukot. Nem férjnek való, gondolták és alkalmasint nem is házasodik meg. Az volt róla a közvélelem, hogy sokkal szerényebb, félénkebb, mintsem meg merne kérni valakit.
Nagy lett tehát a csodálkozás, mikor 1812-ben farsangkor híre futott, hogy elveszi Pulay Máriát, Pulay Dávid banai birtokos leányát, a vármegye egyik legokosabb, legelevenebb, legvirgoncabb »kis sárkányát«. Furcsa házasságnak találták. A pár kétségkívül nem volt összeillő, ha elütő tulajdonaikat tekintjük. Jókay méla, ábrándozó, engedékeny természetű, minden benyomásnak engedő, kevés szavú, óvatos ítéletű, habozó, Pulay kisasszony ellenben határozott, önállóságra törekvő, szókimondó, néha nyers, aki a csípőjére teszi a kezét és nem ijed meg a maga árnyékától; szóval a magyar kardos asszony palántájának látszik lenni a csinos ovál arcú, magas termetű szűz, de ha a hiányzó tulajdonok kiegészítését célozzuk az egybekeléseknél, akkor ez volt a legösszeillőbb pár, mely valaha megáldatott a banai templom öreg boltívei alatt.
A jegybenjárás a farsangtól késő nyárszakáig, 14-ik augusztusig tartott, mely időköz alatt nem hiányzottak a szokásos bárányfelhők a frigy fölött. Pletykák és apró intrikák indultak meg: kisvárosi nyelvek ébren vannak, kivált a függő eseményeknél. Az öreg Sámuel morgott odahaza Ógyallán, mert ő módosabb leányt szánt fiának egy öreges Konkoly-Thege kisasszonyban. Pulayékat azzal ijesztgették Banán, hogy a vőlegény hektikában van, mert hadnagy korában az inszurrekcióban Győr alatt megrontotta a tüdejét (pedig ott csak a lábakat lehetett megrontani.). Ógyallán a menyasszonyról prófétálták, hogy verni fogja a férjét. Mindent mondtak róla, hogy hirtelen természetű, hogy szereti a »pucc«-ot, csak azt nem jósolták, hogy ő szüli meg egy napon a világ egyik legszelídebb költőjét. De e szokásos konkolyhintések inkább csak a két család öregei közt lazították az égben font köteléket, maguk a fiatalok, szívbeli mélységes vonzalmon alapulván ismeretségük, egy pillanatra sem tántorodtak el egymástól s az esküvő határnapjának halogatása inkább csak a fészekrakás nehézségeiben kereshető.
Kisvárosokban még ma is csak annyi lakás van, amennyi lakó. Sokszor egy egész évet is várni kell, míg elhalás vagy elköltözés által alkalmas ház akad. Olyan házakat a mi eleink nem építettek, amelyekben mások lakjanak. Aztán a stafírunghoz is idő kell. Az akkori kelengyéket nem lehetett felfújni egy hét alatt. A nemes asszonyok a saját libáikról kopasztották a tollat, melyből leányaik ágyneműje készült, otthon termett lenből szőtt vásznakból varrták a lepedők, abroszok, asztalterítők nagy készletét, mert nem a külső komfort és csillogás, de a szekrények belső tartalma után ítélték meg a háztartás fényét, úri voltát. És e szekrények hogyan készültek? Néhány fatuskó száradt a kúria udvarán vagy a félszerben évek óta – a kertben kivágott öreg diófák törzsei. Bizony nem ok nélkül kímélte meg őket a fejsze. Kimondta már ezekre a szentenciát a gazda, hogy a ház fejlődő kisasszonyainak szekrényeket csináltat belőlük, ha férjhez mennek. Az ősök a vén fák árnyékában pihentek hajdan s ím egykor majd az unokák fehérneműit teszik beléjük, – csakhogy azokkal még az asztalosnak is lesz egy kis dolga.
Ily módon készültek a hajdani stafírungok. Nem lehet tehát csodálkozni, hogy a Jókay József lakodalma elhúzódott a nyár derekán túl – talán a házra is várni kellett, míg bérbe vehette a tulajdonosától, Kacz Józseftől.
Ez a ház a Vármegyeház utcában feküdt, mintegy elrejtve falombok által profanus szemek elől. Éppen fiatal párnak való fészek. Telke két utcára szolgált, de egyikre se nézett ablakaival. A szomszédok »néma háznak« nevezték. Buzgó protestánsok építették a vallásüldözés korában s ott tartották titkos istentiszteleteiket, azért nyíltak összes ablakai befelé az akácos és gyümölcsös udvarra, hol árnyas helyek, pihenő padok kínálkoztak, szerelmes ifjú párnak kedvesek. Kívülről nyáron a falakat se lehetett látni, elrejtették teljesen köröskörül az akáclombok. Volt rajta valami sajátságos és titokszerű. Az utcaajtóra alkalmazott zörgető koccintásából ösmerte meg a hívek jövetelét az őr, aki imaház korában abban a kis előszobában lakott, melyet kis konyhának neveztek Jókayék.
E házat, melyet a szabadságharcban összebombáztak, 1826-ig bérelte Jókay József. 1820-ig nem volt semmi ingatlana Komáromban. Két szigeti kertet csak 1820-ban szerzett, a Fogl Bernátét és a Molnár Sándorét, odáig a hiteles városi lajstrom szerint csak egy tehén után fizetett adót.
Ez a tehénke az udvaron keresztbe fekvő istállóban volt elhelyezve s nagyban hozzájárult a szaporodó Jókay gyerekek kosztjához. Mert a gólya elég sűrűn látogatott be a Kaczféle házba. Odatalált, bárhogy rejtették is el a protestánsok. A házasság után két évre született az első fiú Károly, másik két év után Eszter, a harmadik kétéves ciklus után Lajos. Nagy Iván a családfán nem közli, alkalmasint azért, mert korán elhalt. Így népesedett lassankint a ház, melynek három, oszlopos folyosóra nyíló szobája eleinte nagyon is bő volt a házaspárnak.
Csendesen éldegéltek itt és boldogan, nem kívánkozva sehova. Az előzetes ijesztgetések nem váltak be, a családi egyetértést semmi sem zavarta meg, nagyobb torzsalkodások, összezördülések nem igen fordultak elő. A menyecske kíméletesen vitte a kormányt, a férj ellenben ravasz megelégedéssel engedelmeskedett, gondolván magában, milyen jó, hogy nem kell háziügyekkel törődnie. A gyermekek eközben szépen fejlődtek, különösen Eszter volt okos és kedves, kit gyakran el kellett vinni, amint nagyobb lett, egy-két hétre Gyallára a nagyszülékhez, ahonnan mikor visszahozták, mindig jött vele egy szekér elemózsia is a gazdaságból. Ami bizony elkellett, mert az ügyvédi kereset nem volt nagy. A kliensek csoszogása nem igen zavarta a csöndet a néma házban. A gazdag gabona- és fakereskedők, kik majdnem két utcáját foglalták el Komáromnak kőházaikkal, csupa fogas prókátorokkal dolgoztattak. Jókay uramhoz legfeljebb egy-egy Ógyalla vidéki paraszt vetődött el az öregúrék kedvéért valamely szerény pöresettel.
Az okos fiskálisné asszony, kit már akkor »Jókayné uram«-nak kezdenek nevezgetni, ily viszonyok között ugyancsak összehúzta a takarót s kivált eleinte semmiféle társas összejövetelben nem vett részt, ürügyül hozván, hogy az apróságok miatt nem távozhat hazulról. Hiszen az igaz is, hogy majd mindig szoptatnia kellett egyet.
Jókay természetének éppen ez a magány felelt meg legjobban, jól érezte magát azokon a napokon, amikor otthon maradhatott s nem kellett elutaznia végrehajtásokra a vidékre, ami mindig lehangolta. Csendesen írogatott, nyáron a folyosón vagy a kerti filagóriában, míg a gyerekek körülötte rezsegtek s Eszterke az ölébe mászott fel. Ha ügyvédi munka nem volt, költeményeket másolt le vagy híres szónokaink feltűnőbb diétai beszédeit kölcsönkért folyóiratokból, könyvekből vagy kéziratokból, mert igen sok szellemi kincs ily módon keringett akkor közkézen. Még a regények szebb helyeit is kiírta szépen bekötött tékáiba, melyek évről-évre szaporodtak a könyves polcon.
Vendég nagy ritkán jött. Legfeljebb a rokonság. Beöthy Gáspárék, Fogthüyék, Nagy Mártonéktól vagy Konkoly Thegééktól nézett be egyszer-másszor valaki. Ebédre való vendégek pedig csak a komáromi vásárok idején vetődtek a vidéki atyafiságból. Akkor az öreg Jókay Sámuel úr is becsörtetett három szürkéjén s ellátta a gyerekeket vásárfiával, a menyének is egy-egy aranygyűrűt vagy egyéb encse-bencset vásárolva a behozott termények vagy állatok árából. Vörösné ilyenkor a cigányasszonyokat hajszolta az egész városban, hogy az öregúrnak kártyát jöjjenek rakni, amit azok készséggel megcselekedtek.
Egyébkor valóságos falusi magány volt a ház, melynek csendjét csak a Vörösné dalai verték fél, ha a gyerekeket altatta, vagy mulattatta. Még ennél is nyugalmasabbak voltak a téli napok, kivált az esték. Az úr olvasott valamit, a tekintetes asszonyka font vagy kötött, Vörösné pedig a gyerekeknek mesélt. A mesélés egyébiránt sorba ment, nem minden vetélkedés nélkül. Jókayné is szépen tudott mesélni, Jókay még inkább s a sor hamar rájuk került, mert a Vörösné meséi hamar elfogytak. Szerencsére a gyerekek szaporodtak s a régi mesékhez mindig volt új gyerek.
A komáromi férfivilág az estéket többnyire akkor is társaságokban töltötte, hol egyiknél, hol másiknál folyt a deverna és a kártyajáték. Jókay mióta megházasodott, nem vett részt e mulatságokon, habár gúnyolták rokonai és ismerősei, hogy ő viseli otthon a főkötőt, s hogy Vörösné mellett, ő a vicepesztonka a gyerekeknél. Vörösné ugyanis bizalmas cseléd volt a háznál, a gyerekek gondviselője és játszótársa, ki már, mint leány, előbbről is JókayéknáI szolgált s férjhez ment egy Vörös József nevű hajóslegényhez, aki gyorsan elhalt, úgyhogy a jó Éva megint visszatért a házhoz. Vörösnén kívül még egy cselédet tartottak, aki kijárt a piacra és segédkezett a főzésnél, este pedig együtt pergette a rokkát a tekintetes asszonnyal, ki zsoltárokat énekelgetett néha munkája közben.
Így élt a kis család, semmi baj nem érte, csak az úr betegeskedett néha, különösen ha ügyvédi dolgokban télen falura ment a zötyögős nyihóc kocsikon, azt rendesen megfeküdte. Az első bánat és csapás 1820-ban köszönt be a nyugalmas hajlékba – egy kis koporsó képében. A szomorú apa reszkető kezekkel nyitotta fel a kapcsos bibliát, melynek első lapjára sajátkezűleg írta fel házasságának évét, napját s a gyermekek születését. Az utolsó sorok alá, melyek Lajos születéséről szóltak, most oda kellett jegyeznie a megmásíthatatlan végzetet: »Ezen kedves fiú meghalt december 16., 1820.«
Ennek a szomorú karácsonynak fájó emlékét sokáig őrizték szívükben. Lajoska akkor halt meg, mikor a legkedvesebb volt, harmadik esztendejében. Idővel megadta a hit a gyógyító balzsamot, mert mind a ketten vallásosak voltak (Jókay minden reggel buzgón imádkozott a Szikszaiból), de teljesen mégsem bírták elfelejteni kisfiukat s hogy legalább édesen csengő nevét hallhassák, az 1823. évben született harmadik fiukat, ismét Lajosnak keresztelték, de ez csak egy esztendeig élt.
Sőt midőn 1825-ben, február 18-án (a Jókay gyerekek többnyire e hónapban születtek), ismét egy fiúnak adott életet Jókayné, ezt is Lajosnak akarták keresztelni. Vörösné ifjasszony azzal az örvendetes hírrel szaladgálta be a szomszédokat s fogadta az iskolából uzsonnatáján hazaérkező kilenc éves Esztert, hogy a kis Lajoska visszatért. *
* Vályné följegyzése.
De a harmadnapra összehívott komák és komaasszonyok, illetve keresztszülők, szám szerint tizenhatan, * babonás félelemből lebeszélni próbálták a szülőket a Lajos névről. A rokon Nagy Mártonné asszonyom, ki a keresztelői lakomát készítette a háziasszony képében, szintén tiltakozott a Lajos név ellen, minélfogva februárius 20-án nagytiszteletűt Csepy Mihály uram, Jókay József uram kedvenc hőse Gróf Benyovszky Móric tiszteletére, Móricnak keresztelte a kisdedet, kinek vakító pályafutását kívánjuk kísérni, nyomról nyomra a következő fejezetekben.
** A hiteles anyakönyvi kivonat szerint ezek voltak a keresztszülők: Tek. Konkoly-Thege László úr, tk. Komárom vármegye főbírája, ns. Bonkovics Zsuzsánna, ns. Molnár Mihály, ns. Takó Zsuzsánna, ns. Szabó Lajos h. ügyvéd és táblabíró, Fogthüy Erzsébet, ns. Kalicza János, ns. Czike Klára, ns. Nagy Sámuel, ns. Czike Zsuzsánna, ns. Beöthy Gáspár, Kovács Katalin, öreg Varjú János, Tuba Lidia, ifj. Szarka. János, Töltési Lidia.
