XIV. FEJEZET VICE-ISPÁNY URAM NAGY TISZTESSÉGBEN
XIV. FEJEZET
VICE-ISPÁNY URAM NAGY TISZTESSÉGBEN
VICE-ISPÁNY URAM NAGY TISZTESSÉGBEN
Nehéz ezekkel a kis portékákkal boldogulni. Még a szerelmük is annyi mindenféle szeszélybe van beburkolva, hogy szinte mesterség kihámozni. Az igaz, hogy édes mesterség. És talán a természet akarja úgy, hogy egy kis fáradságba kerüljön a gyümölcs megszerzése. Ott van például a dió, maga is szereti, ha felnyitják, és mégis két héjat, két páncélt vesz föl magára, egy zöldet és egy keményet, csontosat, pedig ez az utóbbi már úgy is nő meg, kétfelé osztott kagylónak, tehát akarja, hogy felnyissák, és mégse enged, szét kell feszegetni, sőt a feszegetésnek se mindig enged, össze kell néha törni. Ilyen bohó gyümölcs a dió.
De hát még a szerelem? Az jár még csak sok parádéval. S éppen a parádéja a legnagyobb poézis. A házasság aztán többé-kevésbé mind egyforma próza, de az összeboronálása, az mind különböző és változatos. Egy utazás Tündérországban, tele elbűvölő stációkkal; eső ha esik, permeteg csak; felhő ha támad, bárányfelhő csak; fergeteg ha jő, egy bánatos sóhaj lezúgja; köd és homály ha keletkezik, egy vidám mosoly elkergeti.
Hát igen, volt még elég »jelenet«, míg végre odajutott a dolog, hogy a Búzavirágból bevallott menyasszony lett.
A császár Kolowrat grófot bízta meg a kelengye megrendelésével és ezekben az időkben gyakorta emlegette környezetének, féltréfásan ugyan, de mégis sopánkodó hangon, mikor a kiadásokból valamit le akart faragni:
– Gondolják meg, hogy két leányt kell az idén férjhez adnom.
Mária Lujza főhercegnő férjhezmenetele tavaszra volt határozva. Áprilisban kíséri el fényes küldöttség és személyzet világverő vőlegényéhez Franciaországba. Akli ellenben kisürgette a maga esküvőjét március elsejére.
Zajos és fényes volt az idei farsang az udvarnál. Két téma volt: Mária Lujza bemutatása és nyomban utána az elbúcsúzás a leendő francia császárnétól… A fösvény Ferenc nem szerette az ilyen költséges dolgokat, de Ludovika császárné nem engedett: »Meg kell lenni.« Mit mondana a világ? Egy Habsburg-leányt nem szedtek fel a szeméten, hogy csak úgy észrevétlenül küldjék el, mint egy gouvernantot.
– Nem szedték fel a szeméten – sóhajtott fel Ferenc keserűen –, de odadobják a politika kedvéért a szemétre. S ehhez a szomorú látványhoz minek csináljak még illuminációt is?
Végre is abban állapodtak meg – mindig az asszony győz az ilyenben –, hogy legyenek meg az ünnepélyek, de csak szűk családi körben; mindössze az uralkodóház legbizalmasabb oszlopai hívassanak meg. A császár azt gondolta, hogy így sokkal olcsóbb. A magas arisztokrácia pedig azt gondolta, hogy így sokkal előkelőbb – s törte magát meghívó után.
A szétküldött »billétek« közül, mint mindig, most is csak kevés ment Magyarországra. A magyarok közül csak éppen a nagy oligarchákat hítták meg, az Esterházyakat, Pálffyakat, Batthyányakat, Nádasdyakat, az aranygyapjasokat és a titkos tanácsosok közül vagy négyet. Erdélyből a gubernátort. Horvátországból a bánt. Akkor még nagy dolog volt udvari bálon lenni.
Annál nagyobb feltűnést okozott az eset, hogy a meghívók szétküldésekor a császár a következő nevet diktálta föl a a főudvarmester listájára:
– Stephanus Ráthonyi, Nagyszőllős
A főudvarmester tiszteletteljes kérdést tett.
– Az udvari bálra parancsolja őt felséged meghívatni?
– Igen.
– Nincs szerencsém ismerni ezt az urat.
– Igyekezzék vele megismerkedni és el ne felejtse őt nekem a bál folyamán bemutatni.
A főudvarmester alázatosan meghajtotta magát.
– És milyen címet írjak a meghívóra?
– Írja, hogy »spectabilis«.
A főudvarmester egy szót se szólt többet a császár jelenlétében, de annál inkább csóválta a fejét annak távollétében, tán egy óráig is csóválta, hogy így elrontotta őfelsége a listája szépségét ezzel a plebejus névvel, fűnek-fának elbeszélte, nagy csodálkozással, égre emelt szemekkel, sopánkodván, hogy ugyan honnan jutnak a császár eszébe az ilyen nevek… Sőt a felséges asszonynak is felhozta alkalmas pillanatban panaszképp, hátha az segíthetne még a dolgon, de a császárné közömbösen vette az egészet.
Lőn tehát, hogy tekintetes, nemes és vitézlő Ráthonyi István uram, Ns. Ugocsa vármegye alispánja megkapta a meghívót a legszűkebb körű udvari bálra Bécsbe, ami nagy port vert az egész környéken, mert soha még egyszerű nemest nem ért ekkora nagy tisztesség.
A főispán, báró Perényi, akinek az ősei nem egy király asztalánál törülték meg a szájukat s nem egy király az övékénél, felette csodálkozék, hogy ő nem kapott meghívót. Vagy ha már nem kapott, miért kapott akkor a másodalispán? Hát elment az esze a ceremóniacsináló hoppmesternek?
Még rejtélyesebbé tette a meghívást a szomszédos Károlyi grófok mellőzése, sőt a párdányi grófot, Butlert is kifeledték, aki pedig grata persona az udvarnál. Mért éppen Ráthonyit? Hiszen az igaz, hogy nagybirtokú nemesúr, derék ember, de csak a második vicispán. És az is csak Ugocska megyében, amelyik non coronat. Mit akarhatnak vele? Nem érti ezt az ember. Végre is megnyugodtak abban a magyarázatban, hogy bizonyosan meg akarják daloltatni, mert meg kell adni, hogy ritka gyönyörűen, betyáros zamattal tudja a magyar nótákat elfújni a kvarterka mellett.
Magát Ráthonyit is feszélyezte az eset, de azért csak mégis nyakába vette a bécsi utat, s a bál estéjén felöltvén ezüstgombos, fekete posztó atilláját és asztrakánprémes mentéjét, melyet a megyegyűléseken viselt, megjelent a legfenségesebb udvarnál, hol is úgy vette ki magát egyszerűségében a sok egyenruhás, díszruhás alak mellett, a gyémántok, smaragdok ragyogásának és a bársonyok, selymek suhogásának közepette, mint egy közönséges kakas a pávák, papagájok, struccok, aranyfácánok, pelikánok és gyöngytyúkok között.
A főudvarmester, aki már vadászott rá, legott felismerte, nem is kellett kérdezősködnie, s vitte egyenesen a császár elé. Ráthonyi szerénykedett, szabódott, hogy ő azt nem kívánja, de a főhoppmester kijelentette kategorikusan, hogy erre parancsa van.
A császár az imént lépvén ki a belső termekből, a szokásos cerclet tartotta, megosztván a nehéz fejedelmi munkát felséges nejével. Sorba megszólították kegyes leereszkedéssel a karéjban álló előkelő hölgyeket és urakat, a császárné a jobbról esőket, a császár a baloldalt.
Ráthonyit a félkör közepére állította a főudvarmester, mondván:
– Itt álljon, domine spectabilis, mígnem ő »legszentebb felsége« megszólítani kegyeskedik, ami bizonyára megtörténend.
Míg Ráthonyi tűkön állt (jobb szeretett volna ő most otthon csibukozni a zsölléjében), a főudvarmester azalatt a császárhoz furakodék, jelentvén halkan, hogy ama bizonyos Ráthonyi István, Nagyszőllősről, ott az a csinos, zömök ember, a hórihorgas Waldstein Fridrik gróf mellett.
A császár jóváhagyólag intett a szemhunyorításával, majd háborítlanul végzé tovább a feladatát, örömrózsákat ültetvén útjában az arcokra, azonképpen a felséges asszony is, míg végre utolsónak Ráthonyit szólította meg a császár.
– Milyen volt az idén a termés Ugocsában?
– Bizony gyenge volt, felséges uram.
A főudvarmesteri bölcsesség akképpen cirkalmazta ki ezt a formaságot, hogy a kör közepén a felséges asszony, felséges férjével találkozván, a cercle véget ér, a császár karját nyújtja a császárnénak, egy sétát tesznek körös-körül a termekben, míg végre a nagy táncteremben megtekintvén a táncolókat, visszavonulnak lakosztályaikba.
Minden ki van itt mérve és számítva, a hang nyájassága, a mosoly, a szó, a fejbiccenés, a leereszkedés fokozata, ennek annyi, másiknak csak félannyi. Hanem persze előre nem látott dolgok is történnek. Az olyanok, hogy a császárné hajából kiesik egy fehér rózsa.
Waldstein Fridrik gróf lehajlik érte és átnyújtja hódolattal.
– Ah, szegény kis rózsám, el akart engem hagyni – szólt a császárné. – Köszönöm, kedves Waldstein.
Azzal átvette a rózsát és szórakozottan játszott vele, himbálta a levegőben, miközben néhány kérdést intézett Prága előhaladása felől.
– Ott is olyan hideg van?
– Igen, felség.
– Az emberek azonban ennek dacára boldogok, nemde?
– Egy részök, felség, de sokan vannak olyanok is, akiknek nincsen kenyerök.
– Miért nem esznek zsemlyét? – szólt a felséges asszony, felhőket parancsolva szép homlokára.
S ezzel szinte gépszerűleg lépett odább, rezedaszín brokát selyem szoknyája nagy suhogással húzódván utána, otthagyta Waldsteint, mivelhogy ez éppen egy egész adag a kegyből, s egy embernek csak egy adag jár. Tovább ment. Azaz tovább ment volna, de íme, a revierje végéhez jutott. A legközelebbi ember (ez volt Ráthonyi) már a császár területén van, ő beszélget vele.
A császárné türelmetlenül tekintett urára, mert most már a karnyújtás és a továbbmenetel következik a program szerint, de a császár még nem készült el emberével s megpillantván várakozó nejét, hozzája fordult s bevonta őt is a beszélgetésbe.
– Íme, kedvelt hívünk, Ráthonyi – szólt –, akit én olyan messziről felfárasztottam.
– Nagy kegy rám nézve – hajtotta meg magát Ráthonyi.
– Örülök – mondá szinte egyszerre a császárné.
– Akié amaz Akli nevű falu – tette hozzá magyarázólag a császár.
– Ah, igen, tudom már – mondá a császárné mohón, mint akinek hirtelen láng gyúl a fejében. – Mi most nagyon rászorultunk önre.
– El kell hinnem – felelte szerényen Ráthonyi –, ha fölséged mondja, de némává tesz a csodálkozás, hogy a föld leghatalmasabb császárnéja és császára egyik utolsó szolgájukra miben szorulhatnának rá. Mesének is hihetetlen.
– Nemde az ön birtoka Akli község? – kérdé a császár.
– Igenis, egy kis magyar falucska Halmi mellett.
– Azt óhajtanánk öntől megszerezni. Átengedné-e nekünk?
– E perctől fogva a fölségedé – szólt nemes egyszerűséggel Ráthonyi.
– Ohó, carissime, az nem úgy megy. Clara pacta boni amici. Ellensége vagyok a bizonytalan helyzeteknek és az utólagos áraknak. Én kevésre becsülhetném, ön sokra, szóval, nem volnánk egymással megelégedve. Azért tehát előre szeretném tudni, mit kíván érte tőlünk.
Ráthonyi egyet rántott a félrecsúszott mentéje ezüstös láncán, aztán egyszerűen, minden pátosz nélkül szólt, mintha a legtermészetesebb dolgot mondaná:
– Adom örök áron azért a rózsáért, melyet a felséges asszony a balkezében tart.
A felséges asszony önkéntelenül elmosolyodott (nagyon bájos volt így), még talán el is pirult egy kicsit, de semmi esetre sem haragudott meg.
– Ah, uram – szólt nyájasan, félénken Ráthonyihoz, miközben bizonytalanul nézett a császárra –, hová gondol ön, hiszen ez a rózsa nem ér meg egy falut…
A császár, bár halkan, de mohón, türelmetlenül vágott közbe:
– Add oda, Ludovika!
És még a szemöldjeivel is intett neki.
A császárné átnyújtotta kegyes mosollyal a rózsát, mely még az imént a hajában volt. Ráthonyi mélyen meghajolva átvette és az atilla zsinórja alá tűzte a mellén. Halk moraj, hullámzás támadt körös-körül, a nagy »jelenet« híre szétfutott a teremben hercegek, hercegnők között, a diplomaták is erről beszéltek. Volt, aki sopánkodott, hogy a spanyol etikett immár erről a helyről is száműzetett. Volt, akinek tetszett, hogy a császárné ilyen egyszerű, kedélyes és természetes a legszerényebb alattvalóival szemben is, mint akármely más földi asszony. De vajon ki lehet az az ismeretlen ember? Az epidémiák gyorsaságával tört ki és terjedett a kíváncsiság láza. Kapós ember lett a főudvarmester, az egyedüli, aki tudott felőle. Zászlósurak, udvari potentátok siettek magukat bemutatni az egyszerű falusi nemesnek. Próbálták is kivenni belőle szépszerivel, miről beszélgetett a felségekkel, de Ráthonyi zárkózott maradt.
– Egy kis üzletet kötöttünk együtt.
Mindez olyan különös és titokzatos volt, hogy egy sajátszerű nimbusz vette körül az alakját azon az estén.
De hát ennek az estének hamar vége lett. Éjfélkor kioltják a gyertyákat a lakájok, s a bál csak bál, még ha a Burgban van is, eltűnik, mint egy szép álom – s nem marad meg utána más valóság, csak egy pár foszlány a ruha-fodrokról, egy-egy leszakadt pántlika vagy csipkedarab, egy csomó elhullott hajtű vagy kapocs, egy-két elvesztett félkesztyű bámulatosan kis kezecskékről, és néhány megszerzett hörg- és tüdőhurut.
Ráthonyi hazament a »Matschacker-Hof«-ba, ahol szállva volt és mire kialudta a mámort, neki se maradt meg egyebe a tündérestéből, csak az elfonnyadt rózsája. Tegnap még egy császárné hajában volt, megérdemelte volna, hogy legalább egy pohár vízbe tegyék éjszakára, de Ráthonyi erről is megfeledkezett. Reggel végre ügyet vetett rá, egy »kopertát« hajtogatott össze egy szelet papirosból, abba tette a rózsát, ráírván a papírra, mint rendszerető emberhez illik, pro memoria: »Akli falu«. Ha hazaér, gondosan elzárja a családi leveles ládába, hol az utódok mindenkor megtalálhatják – az egykori falujokat.
Alig hogy »megfölöstökölt« az étkező »szálában«, már kereste Nostitz udvari tanácsos, a császári magánjavak direktora, az Akli község átruházásáról szóló okmányt hozva aláírás végett. Nyájas, előzékeny öreg úr volt az udvari tanácsos, édeskés, mint a szirup, és okos, mint a kígyó, elmondta a császár üzenetét, melyet ekképpen formulázott:
»Őfelségét a császárnét annyira meghatotta az ugocsai vice-comes gavalléros viselkedése, hogy a császár őfelsége a világért sem akarta egyelőre annak a zamatját és szépségét akár elrontani, akár meggyengíteni valamely közbelépés által. (Az nem is volna rendjén – szólt közbe Ráthonyi.) Őfelsége mindazáltal érzi, hogy a dolog nem maradhat sokáig annyiban, s igyekezni fog azt illendő módon viszonozni.«
Ráthonyi mosolyogva jegyzé meg, hogy ő már megkapta a falu árát és eléggé meg van jutalmazva az elfogadás kegyes ténye által. Aláírván tehát az okmányt, miután még aznap körültekintett egy kicsit a roppant városban, másnap reggel hazapályázott Nagyszőllősre.
A bál után is csak úgy röpültek a napok egymás után, mint annak előtte, de Aklinak úgy tetszett, hogy csigamódra csúsznak, kínosan, alig észrevehetően. A napok még ahogy úgy; nappal elmehetett az intézetbe, együtt lehetett Ilonával, kivált mióta a császár felszabadította a személye körüli szolgálattól s kinevezte őt a császári családi levéltár és könyvtár egyik főhivatalnokának, mióta tehát komoly dolga volt, azóta ráért nem dolgozni, hanem ott legyeskedni sülve-főve a szép menyasszony körül, összeveszve és kibékülve vele napjában négyszer, de az éjszakák, amikor a szerelmes ember nem tud aludni, csak mindig őróla gondolkozni, azok a rózsaszín éjszakák de hosszúk, de hosszúk! Mivelhogy a mennyország előszobája türelmetlenséggel van kikövezve.
Még csak hét nap hiányzott az esküvőig a bál után, addig is mindig történt valami, ezek már többnyire eseménygazdag napok, a »nagy dolog« előízével. Meghozza a posta otthonról a keresztelő-levelet, szállást keres az ember, ez is nagy élvezet, elviszi magával a menyasszonyt is, megmutatni a jövendő fészket, a menyasszony irul-pirul, mikor ahhoz a kérdéshez jutnak, hogy melyik lesz a hálószoba. Aztán berakják a bútorokat, azt is meg kell nézni napjában néhányszor. Leveleket kell írni a rokonoknak, násznagyot, vőfélyt kell keresni stb.
No, ezzel az utóbbival nem sok dolga volt Aklinak. Rokonait rég elfeledte, azok őt még régebben, csak az édesanyja élt Halmiban, egy özvegy tímárné, akinek esze ágában sincs ilyen nagy útra kelni. Násznagy, vőfély szinte nem kellett. El volt határozva, hogy az esküvő egész csendben lesz a Mária-Stiegen templomban, Kolowrat gróf lesz az egyik tanú, a fiatal Kovács György a másik. A templom persze előreláthatólag megtelik közönséggel, mert ott lesznek Akli ismerősei, az udvari emberek, akik a császár fogadott leánya iránt érdeklődnek, bizonyosan megjelenik madame Szilvássy is, az Ilona barátnői, a növendékek és egy csomó szájtátó népség, mely elmaradhatatlan az esküvőkről.
Lakomáról utána szó sincs (mégis csak csúf fösvénység a császártól), a boldog pár reggel tízkor megesküszik, otthon úti ruhát vált s legott elutazik a császár möllersdorfi majorjába, ahol az udvar tehenészete van, ott ebéddel várja őket a császári szakács, aki két hétre van oda küldve a rendelkezésükre.
Szegényes volt a menyegzői program, sőt sivár, de mint a matt szöveten annál jobban kitündöklik a piros selyem másli, ennek a programnak is volt egy mozzanata, mely Bécs legpompásabb esküvőit is fölülmúlja fényben. A jegyespár ugyanis közvetlen a templomba indulás előtt megmutatja magát mennyegzői díszben a Burgban, a császár és a császárné audiencián fogadja, jelen lesz Mária Lujza főhercegnő is, aki menyasszony lévén, kíváncsi az ilyesmire. Emberi természet örök törvénye. Mindenki a legközelebbi stáció iránt érdeklődik. Öreg asszony szívesen jár temetésekre, eljegyzett leány menyasszonyokat nézeget.
Ezzel az előleges ceremóniával tehát maga az udvar is némi szerepet visz az Akli esküvőjénél, ami nagy szenzáció a lojális birodalmi városban. Az utcákat és a templomot el fogja lepni a közönség, rossz élceket és szójátékokat fognak gyártani a kávéházakban és a sörözőhelyeken az elmés bécsiek. Magának a császárnak is gyengéje volt az ilyen hatásos szcénák rendezése, melyek a nép fantáziáját csiklandozzák. Csak a fa rügyezik ki magától, de a népek szívéből a szeretetet harapófogókkal kell kihúzni, s a legjobb harapófogók az ilyen színes mutatványai a leereszkedésnek és a jó szívnek. Kétszer-háromszor is benyitott az utolsó napokban a kabinetirodájába, ahol az Akli-címer készült nagy titokban. (Insignis Nobilis Familiae Akli »de Akli«). A pajzson egy kétfejű kanári madár zöld mezőben, az egyik kanárifej csőrében egy töviság, a másik csőrben egy arany karikagyűrű. A címer Kolowrat gróf ötlete volt, célzás a Napóleon-versre, jelezve annak kétértelműségét és kettős következményeit a tövisággal és a jegygyűrűvel.
A császár meg volt elégedve a találó gondolattal, de az udvari heraldikusoknak nem igen tetszett, csipkedték is egy kicsit Kolowratot a természetellenes kétfejű kanári miatt, kivált a főhercegek, akik bíbelődnek az ilyesmivel.
– Ej, ugyan hol vette az ördöngős Kolowrat a csodálatos tojást, melyből ez a szörnyszárnyas támadt?
– A tojás normális volt – mentegetőzött a gróf –, de tényleg én követtem el a hibát: puszta meggondolatlanságból a kétfejű sas alá tettem, hogy az költse ki.
Szóval az udvart is élénken foglalkoztatta az Akli házassága. Az egyszerű alattvalók abban szórakoznak, hogy a magok kicsi, egyhangú dolgaik közé beviszik szórakozásul a világeseményeket is. Nekik csinálja Napóleon a csudákat. A hatalmasok megfordítva teszik. Ők a kis dolgok után futnak, hogy a megrázó nagy események fölé, melyek közt életük lefolyik, ezeket emeljék. Egy elveszett tartomány feletti keserűséget egy megnyert pikét-játszma feledteti el egy percre. Egy idegen számára inszcení~rozott boldogság elfödi valamiképpen a boldogtalanságot, melybe a saját gyermeküket taszítják.
A császár nagy kedvteléssel merült el e bohóságba, figyelme mindenre kiterjedt. Egy udvari kurirt menesztett Nagyszőllősre Ráthonyihoz, aki a vaskorona-rend harmadik osztályú keresztjét vitte és egy rózsafa-szekrényt valamely ajándékkal.
Egész Nagyszőllős lázban volt, Ráthonyi István viceispán uram nem minden elfogódás nélkül nyitotta ki a ládát, körülállva azt szent áhítattal a megyei tisztikar és a családtagok. Azt hitték, az Aladin mesebeli kincsei vannak benn felhalmozva, de milyen nagy volt a meglepetésük, mikor végre a tömérdek selyempapiros közül, amibe be volt göngyölgetve, kihámozódott a Ferenc császár carrarai márványból faragott mellszobra.
Az esküvő reggelén őfelsége még tán korábban kelt, mint a vőlegény. Megtekintette a Ludovika császárné ajándékát, egy láda ezüstöt, melyen már rajta volt az Akli-címer, a különös kanári. Mária Lujza egy gyönyörű faragványú csontlegyezőt fog adni a menyasszonynak. A császár azután a maga ajándékait sürgette meg a kabinetirodában, az aláírandó okmányokat. Türelmetlenül nézegette az óráját, míg végre behozták, és aláírta.
– No, most már jöhetnének.
Bement a királyné lakosztályába és szokása szerint közölte vele éjjeli álmát, amit a királyné is rendszerint viszonzott. (Mert akkoriban még álmodtak az emberek.) Úgymond, megjelent előtte a megboldogult Kovács ezredes és így szólt hozzá: »A másvilágról jövök, hogy fölségednek gyermekem iránti jóságát megköszönjem.»
»Úgy, és mi újság a másvilágon?» – kérdé ő.
»Semmi különös – felelte az ezredes –, csak annyit jelenthetek fölségednek, hogy az Isten elrendelte ma délután, miszerint fölséged további életfolyamatjáról új lapot nyissanak a végzet könyvében.»
S ezzel az ezredes eltűnt, eloszlott, mint a pára.
E csodálatos álomról beszéltek, miközben a császár azt is felemlítette, hogy az álom után nyomban fölébredt és többet nem tudott elaludni, álmatlansága azonban ez egyszer nem maradt gyümölcstelen a hazára nézve, mert egy új uniformis-gombot fundált ki, amit a Splényi-ezred egyenruháján kíván legelsőbben bemutatni, s még ma hozzáfog a kivitelhez udvari ötvösével. Ezekről beszéltek, s a felséges asszony bizonyos megelégedéssel és büszkeséggel pihenteté szemeit a hosszúkás koponyán, melyben az említett gomb eszméje forr, midőn a kamarás jelenté, hogy a vőlegény és menyasszony immár a kék teremben vannak, kegyes kihallgattatást kérve őfelségeiktől.
– Menjünk, Ludovika és te is, Lujza – szólt a császár élénken –, és legyetek, kérlek, nyájasak irántuk. Hiszen minden ember egyformán az Isten alkotása.
– Oh, természetesen – felelte a császárné.
A felségek beléptek és szemben találták kéz kezet fogva a jegyespárt, hófehér ruhában a menyasszonyt, fehér koszorúval, alakja mint a liliomé, sőt az arca is olyan tiszta, olyan fehér.
– Nini, a Burg »fehér asszonya» – menyasszony korából! – jegyzé meg vidáman a császár.
A felségek belépvén térdre ereszkedtek a jegyesek.
– Keljenek fel! – inté a császár. – Nemsokára az Isten előtt fognak térdepelni, egész alázatosságuk legyen most az övé.
– De szép ő, mamám – súgta a főhercegnő a mostohaanyjának.
A császárné közelebb szólítá a menyasszonyt, aki láthatólag elfogódva, remegve, hosszú uszályos ruhájában akadozva közeledett a felséges asszonyhoz és előre nyújtott kezét megcsókolta.
– A császár őfelsége igen jó szívvel viseltetik ön iránt, gyermekem, és én is kívánom, hogy boldog legyen.
Aztán megnézegette figyelmesen, kegyes jósággal, szelídséggel.
– Igen csinos asszonyka lesz – folytatá –, csak aztán…
Ilona piros lett, mint a rózsa.
– Csak aztán jól viselje magát, legyen jó keresztény és hű feleség. Jöjjön, jöjjön csak ide!
Egy asztalkához szólította, ahol a láda állt kinyitva, csillogó, gazdag ezüstneművel.
– Ezzel óhajtom megsegíteni a háztartásban.
– Fölséged igen jó hozzám – rebegte a menyasszony és egyszerre előtörtek a könnyei.
– Még megint sír? – szólt közbe a császár bágyadtan, sajnálkozón. (Nem szeretett könnyeket látni.) – Akli, én magának adtam őt, de nem szeretném valaha hallani, hogy ő sír. Ehhez tartsa magát, Akli, gonosz csont!
A császárné pedig felette csodálkozék, hogy miért fakad sírva éppen az ezüst látásán, mikor ő inkább örömet várt ettől.
Mária Lujza kedves mosollyal nyújtotta át a maga ajándékát, a legyezőt.
– Papa megengedte, hogy én is emlékében maradhassak e csekélység által, mert reménylem, hogy néha a kezébe veszi.
– Mint szent ereklyét fogom őrizni holtomig – felelte szaggatott hangon, és a szívéhez szorította.
– Sajnos – szólt most a császár, ravaszkodó szerénységgel és sajnálkozással –, én csak jó kívánatokkal jöhetek. Nekem nincsenek sem ezüstjeim, sem csecsebecséim, nekem csak papirosaim vannak, én hát a nemességgel ajándékozom meg önt, Akli, itt van a nemeslevele és itt az új Akli-címer. Csakhogy most már, ha inszurrekció lesz, carissime –, tette hozzá tréfásan –, ön is tartozik fölkelni.
– Bármely percben szívesen ontom a véremet fölségedért.
– Jó, jó, amice. De hogy a vérét onthassa, ahhoz az kell, hogy vére legyen. Hogy pedig vére legyen, ahhoz az szükséges, hogy mindig legyen egy kis pecsenyéje és egy pohár jó bora, s azért aztán mégis csak lehetővé kellett tennem, hogy az a famózus Akli nevű falu donációképpen…
– Oh, felséges uram – mondá meghatva Akli és az ő szeméből is kiszivárgott egy csöpp könny –, ez már túlságos, ez már sok, hiszen én a falut csak azért óhajtottam, hogy az Ilona az enyém legyen.
– Akkor éppen meg vagyunk fordítva, carissime, mert én meg azért adom a falut – szólt a császár –, mivel ő az öné, respektíve az ő hozománya gyanánt adom. (S ezzel elkezdte olvasni a kezében levő donációs levél szövegéből: Ad Dominam de Nikolaus Akli de eadem.) No, csak semmi szó és hálálkodás. Ön úgyse kap most semmit. Azaz, hogy egy tanácsot mégis kap. Ne írjon többé verseket. És még egyet. Ne felejtse itt az okmányait, mert meg találom bánni a dolgot.
Akli átvette a leveleket, de egy szót se bírt mondani a nagy lelki felindulásban.
A császár felhasználta ezt a pillanatot, elmenekült a térdreborulása és a kézcsókja elől, s elsuhanván a meglepett menyasszony mellett, megcsípte kedélyesen az állacskáját:
– Nos, nem félünk, kicsike, mi?… Hát csak szeresse ezt a gonosz embert, és ha rossz talál lenni, ne felejtse, hogy az öreg császár itt lakik a Burgban. Pá, kedvesem. Most már menjenek! Sok szerencsét!
S hirtelen léptekkel eltűnt a jobb oldali ajtón, karjaira fűzve egyik oldalról a császárnét, másikról a leányát.
