TIZENÖTÖDIK FEJEZET MIKOR A LEÁNYOK A GYERTYÁT ELOLTJÁK
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
MIKOR A LEÁNYOK A GYERTYÁT ELOLTJÁK
MIKOR A LEÁNYOK A GYERTYÁT ELOLTJÁK
Ennyi mindenféle mellékeseményt fiadzott a pápai iparos ifjúság híres somlyói szürete, mely egy nappal előbb zajlott le az általános szüretnél. Tóthéknál természetesen egyetlen szó sem esett róla, a fiatalok hallgattak a kalandjokról, de különben is volt ott most elég anyag a beszélgetésre. Bugri apó azonban estére mégis meghozta a hírt, a csőszök mind jól informált emberek, hogy az istentelen Patkó hír szerint itt járt ma a hegyen s a Findura szőlőjében táncoló pápai asszonyok és leányok füleiből mind kiszedte az arany fülbevalókat (lehetett vagy félvéka egy rakáson), aztán odébbállt. A nagyasszony a konyhában szedte fel ezt az újságot s halálra rémült képpel jött be jelenteni a vacsoránál ülő társaságnak. A két leány jelentősen nézett össze, de szerencsére senki sem vette őket észre, mert a Velkovicsné sikoltása foglalta el a főfigyelmet, melynek kapcsán kijelentette hogy ő egy világért se marad akkor itt éjszakára, fogasson be a sógor és vitesse Pápára a fogadóba, ahol a rendőrség van. Ezt a nézetet Velkovics polgármester úr is osztotta, mert ő ugyan nem fél az ördögtől sem, de nem szereti az éjjeli jeleneteket, ha álmában háborgatják, márpedig, ha Patkó itt tartózkodik a hegyen, akkor okvetlenül ellátogat ide, lévén a Tóth Mihály nábobi híre nagy csalétek.
– Nem volna egy csöpp ép esze, nagyon lenézném – fejezte ki magát –, ha ide el nem látogatna.
Némi bátorság csak Rózánál nyilvánult.
– Ugyan, ne nyugtalankodjék papa, hiszen elég sokan vagyunk, hogy egy ember ne tudjon velünk elbánni. Itt van a bácsi, a kocsisa, a vincellérje és végre itt vannak a puskák – neki pedig nincs is puskája.
– Hát én nem vagyok itt? – sértődött meg az apai méltóság Velkovicsban. – Hát én kutya vagyok? Engem nem is említesz, mi? (Szemrehányólag tekintett a kezeit tördelő Velkovicsnéra.) A saját gyermekem és nem is említ. Mit várjon az ember a világtól, Zsuzsánna?
– Bocsásson meg, apuska, de úgy vettem a dolgot, hogy magát aludni hagyjuk.
– Úgy? Hm. Jó. De honnan veszed, hogy Patkó egyedül van? Miért ne lehetne itt az egész bandája? És hogy puskája sincs Patkónak?
– Mert tudom… azaz csak gondolom – javította ki magát Róza.
– Oh, te macska! Hogy képzeled te Patkót? Bizonyosan parazollal puska helyett. No persze.
A szegény Mari ezalatt remegve ült székén s úgy dobogott a szíve, mint a kis madáré, ha a héja szárnycsattogását hallja.
Velkovicsékat e riasztó hírre ugyancsak nem lehetett volna ott tartani éjjelre, ha a tornyosuló felhők miatt be nem áll a szuroksötétség, úgy hogy még talán a bagoly se látott ez este s azonfelül a házigazda is igyekezett őket más véleményre téríteni.
– Először is Pápára menni nagy megszeppenésre mutatna. Pedig mit szólna ahhoz a világ, hogy a trencséni polgármester megijedt? Hát ki áll már helyt, ha egy ilyen előkelő hatósági közeg is elbújik? (Hm, ebben van valami igaz, – dünnyögte Velkovics György.) Másodszor hibás dolog azt hinni, hogy Pápán rendőrség van, vagy hogyha van, ott legyen, ahol veszedelemben forogna. Harmadszor úgy áll a dolog, hogy ha Patkó csakugyan itt van a hegyen és ma hozzánk akar betörni, akkor bizonyosan szemmel tartja a házat, következésképp mindent megtud, azt is észreveszi, hogy a városba szöktök előle, sőt azt fogja gondolni, a mi féltett kincseinket is magatokkal viszitek, minélfogva útközben fog megtámadni és kifosztani. Márpedig itthon a falak közt mégis könnyebb a védekezés, mint a nyílt úton, ahol bokorból, csalitból egy-kettőre lepuffantanak benneteket. Azért hát szó sincs róla, hogy eleresszelek…
– Hiszen csak úgy értem, lelkem sógor – vágott közbe Velkovicsné asszony aggódó hangon –, hogy nappalra mindig idejönnénk és csak az éjszakákat töltenők a városban.
– De Zsuzsánna! Hát nem hallottad, hogy lepuffantanának az úton?
– Ellenben nézzük csak – folytatta Tóth Mihály –, mi vár ránk itthon? Valószínű, hogy Patkó ránk se gondol és ide nem jön, annál kevésbé, mert azt hallja, hogy vendégek vannak, meg azért, mert tudja, hogy egy szőlőbeli nyaralóban nincsen értékes holmi és hogy a jómódú ember se hord magával degesz tárcát szüretre. De tegyük fel, hogy betör, nos, hát itt hagyja a foga fehérét. Az én jó Lankaszteremmel magam elbánok három-négy emberrel, a kocsisom huszár volt, bátor ember, Bugri apó hűséges, mint egy vén kutya s azonfelül itt van a Bligi is. Majd akkor nézzétek meg Bligit, mit tud, ha a gazdáit bántják.
– És teringette, itt vagyok én is – verte a mellét Velkovics, a sok biztató szótól átmelegedve. – Hanem csak akkor költsetek fel, ha nagy baj van, mert izé… mert nem szeretek ölni.
Még sokáig tárgyalták ezt a témát, Krisztina asszony pompás puncsot készített, ami igen jólesett, mert megindulván künn az eső, a szoba levegője hűvös lett és minél tovább hányták-vetették a Patkó ottlétét, annál többet vesztett félelmetes voltából, utoljára már csak nevettek rajta, hanem azért Krisztina asszony mégis eltűnt egy félórára és gyertyával járván a pincében Klárival, ott egy helyen elásták a használatban levő ezüstöt, Tóth Mihály pedig arra való tekintettel, hogy Mari nagyon halovány, megnyugtatása végett elküldte Bugri apót a Potornyayék szőlőjébe (a negyedik szomszéd innen), hol villát építettek a kőművesek, ezekből fölfogadott borsos áron hármat. S ellátván őket puskákkal, egész éjjel ott strázsáltak fegyveresen a ház körül, minélfogva úgy aludt Velkovics uram a kiállott utazás fáradalmaitól eltörődve és a beszedett italoktól elringatva, mint a tej, sőt mindenki nyugodtan aludt, csak Mari nem, ki egész éjjel ide-oda hánykolódott az ágyban; Róza vele hálván egy szobában, többször hallotta sóhajtani, de úgy tett, mintha semmit se venne észre.
Minden egyéb tekintetben nyugodalmas volt az éjszaka, melynek semmi története nincs, hacsak a Velkovics úr különös álmát nem vesszük, melyet bizonyos transzcendentális ködbe burkolva beszélt el a reggelinél. Ugyanis a szécsényi határban kóborolt álmában Miska sógorával. Ürgét öntöttek a Forgách-féle birtokon, mint annyiszor hajdanta, fiú korukban. A harmadik kalap víznél, mert kalapban hordták a vizet (amit, úgymond, éppenséggel föl nem foghat, mivel szalmakalapja volt), ürge helyett Patkó, a híres haramia ugrott ki átázottan a lyukból és rákiáltván Velkovicsra: »pénzedet vagy életedet«, egyenesen ráemelte a pisztolyt, elcsattantotta a kakast és most jön már a csodálatos, mert a pisztoly nem sült el (persze, nedves is lehetett a puskapor), szóval a kakas nem teljesítette a pisztolybeli kakasok kötelességét, hanem az igazi eleven kakasokét – elkukorékolta magát. Velkovics fölébredt erre s polgármesteri becsületére állítja, így ébren, teljes öntudatnál is hallotta még a kísérteties kukorékolást, mintha a föld alól hangzanék.
Voltak, akik csodálkozának; Kipeczkiné, a szakácsné, aki a tejesszilkét hozta, még keresztet is vetett magára, csak Tóthné kacagott fel jókedvűen.
– No, az bizony az én kakasom volt, amit két tyúkkal együtt tegnap vettem egy somlyóvásárhelyi asszonytól tyúklevesekre, s baromfiól hiányában abba a szobába zártam, a vén ládába, ahol maga hált s nagy örömömben, mikor délután megjöttek, elfelejtettem onnan kivenni.
Az ebből származott derültséggel kezdődvén a nap, annak verőfényében oszladozni kezdett a tegnap esti ijedtség; különben is hangos lett már az egész hegy a szüretelők dalától, jókedvű kurjongatásaitól és barátságosan nyájas az égnek szálló füstoszlopoktól, melyek a szőlőkben kigyúló tüzektől származtak. Ekhós szekerek csikorogtak a meredek utakon. Minden vidékről összegyűlt malacbandák kóboroltak borháztól-borházhoz, cincogtatva hegedűiket. Pajkos gyerekek lármája verte föl, ami még a csendből megmaradt, addig is, míg a must elkészül, sárkányokat eregetve, melyek ott röpködtek a somlyói sólymok útjain. Tegnap, tegnapelőtt még egy-egy hírlap volt lenge testük, a gondolatszabadság futárja mindenik s ma már a gyerekek madzagján fetrengtek és kínlódtak a szellők játékában.
A hegy benépesedése teljesen helyreállította a közbátorságot. Tóthné kiásta az ezüstjét, sőt ami még megmaradt a Patkó-legendából, annak is a végére járt Tóth Mihály, aki bement Pápára délelőtt holmi csemegéket beszerezni a vendégei számára. Kíváncsian várták, mégpedig vegyes érzelmekkel, milyen híreket hoz.
– Mit hallottál Patkóról? – rohanta meg Velkovics.
– Mindent.
– Vagyis?
– Ott hált a »Griff«-ben. Magam is betértem egy pohár sörre, beszéltem a vendéglőssel.
– És?
– Azt beszélte, hogy csakugyan ott volt az iparos ifjúság szüretén tegnap, aztán meghált a »Griff«-ben.
– Természetesen elfogták?
– Nem biz azt, elment reggel, elutazott.
– Hogyan? Hát nem fogták el? Soha ilyen gyámoltalanságot! – kiáltott fel Velkovics.
– Nem lehetett elfogni – jegyezte meg Tóth Mihály nagy flegmával.
– Nem lehetett? – szörnyűködött Velkovics. – No, azt szeretném én látni. Hát ugyan mért ne lehetett volna?
– Egyszerűen azért, mert nem Patkó volt.
– Hát ki volt? – kiálták erre egyszerre hárman is, csalódottan.
Csak a Mari kisasszony szemein látszott úgy, mintha valami fénycsík futna rajtok keresztül.
– Nevetségesek vagytok a kíváncsiságtokkal – vélte Tóth uram. – Nem volt Patkó, punktum, egy közönséges utas volt, utazgató diák vagy ilyesmi, szóval nem érdekes eset ezentúl.
De így, de úgy – faggatták a gazdát, legkiváltképpen Velkovics Róza –, mégiscsak érdekes volna tudni, ki lehetett s miért jutott abba a hírbe, hogy Patkó. Akarva, nem akarva, el kellett tehát mondania mindent, amit hallott. Teljesíté is aztán azzal a dörmögéssel: »Jaj, kedves húgocskám, ha téged minden ember érdekel, aki nem Patkó, akkor aztán a te kíváncsiságod nagyobb a tengernél és biz azon hajók is járhatnának.«
Föl se vette Róza a bácsi gúnyolódását, ahelyett megcirógatta szépen a borostás szakállát, amire az nyomban beszédessé lett.
– Hogy, azt mondják, ott volt a szüreten, ahol senki se ismerte és valami ismeretlen szép leányba bolondult bele.
Jó, hogy most senki se figyelt Marira, aki oly piros lett, mint a láng, egész a homloka hegyéig.
– Egyszer csak, így beszélik, éppen valami táncra volt foglalkozva fruskájával – folytatá Tóth uram, míg Mari egészen a tányérja fölé hajlott, mintha a csirkecsontokkal foglalkoznék s oda se figyelne, pedig mohón nyelt el minden szót, a szent igét se különben –, keresi a táncosát, hát nincs sehol, de nem lett volna semmi, hiszen nem ritkaság az elugrott táncos, aki kiábrándul a leányzójából…
Mari összerezzent. Az anyja odaszólt:
– Mi bajod, szívecském?
– Megijedtem mama, hogy egy csont akadt meg a nyeldeklőmben.
– Vigyázz, fiam, mert tudok eseteket…
De az esetekbe bele nem bonyolódhatott, mert mindenki a gazdára figyelt, aki következőleg folytatta:
– Van olyan is, aki megmámorosodik s egyszerűen ezért marad el. De itt az volt az eset, hogy az elszökött táncos a puskáját és a vadásztarisznyáját, pedig hallom, mind a kettő értékes volt, otthagyta. Ez volt a fogantyú aztán a fantáziák élesztéséhez és ahhoz az ötlethez, hogy az ismeretlen nem lehetett más, mint Patkó barátunk. Este azonban befagyott a dolog, mert az ismeretlen »spéci«, aki, hirtelen eszébe jutván valamely elvégzendő dolga, azzal az elhatározással szaladt be a városba, hogy még visszatér, kiküldte a vendéglő szolgáját a puskájáért, meghált a »Griff«-ben s ma reggel annak módja és rendje szerint kifizetvén számláját, Isten hírével elutazott.
– Nem tudja a bácsi, hogy hívták?
– Valami Fitos vagy Mikos néven jegyezte be magát a vendéglapra, és hogy igen csinos, kellemetes fiatalember volt…
– Hát aztán mit tud még a bácsi, hogy van tovább?
– Nincsen tovább.
– Kár – mondta Velkovics –, legalább fölkavarta egy kicsit a mi vérünket. Kár az egész Patkóért, hogy így összezsugorodott az eset.
– Mindjárt gondoltam, hogy pletyka lesz – botránkozott meg Velkovicsné. – Nem hiába mondom, hogy az Isten rosszul teremtette az embert, ki kellett volna mérnie a szavakat, mint a búzakalászba a szemeket, hogy ennyi és annyi jut egy-egy emberi nyelv számára, például egymilliárd szó, ha ezeket ledarálta az utolsóig, megdermedne a nyelv és meg nem mozdulna többé, akkor aztán jobban meggondolnák az emberek, hogy mit beszélnek s nem pazarolnák a szókészletüket üres, valótlan fecsegésre.
– Oh, szegény Zsuzsannám, akkor te már régen néma lennél – szavalta Velkovics úr nagy pátosszal.
– Látod, ez az! Ez a haszontalan szófecsérlés – kerekedett felül Zsuzsánna asszony bámulatos nyelvfürgeséggel.
Tóthné eközben a hozott csomagokon jártatván tekintetét, lesújtó fölfedezést tett.
– Ember, te elfelejtettél élesztőt hozni!
Mire Tóth úr a homlokára ütött és mindenféle mentegetődzéssel igyekezett enyhíteni a felesége bosszúságát, melybe teljesen belefúlt a Patkó-legenda földerítésének érdeme. A nap fő eseménye az lett, hogy nem hozott élesztőt s most már se kenyeret nem lehet sütni, se kalácsot a kávéhoz, hacsak valaki be nem szalad délután a városba.
Pedig bizony hozott Tóth uram elég élesztőt. Az anyag, melyet elbeszélésével a leányfejekbe kevert, a legtitkosabb gondolataik közé, ott forrt, ott bugyborékolt és előrelátható volt, hogy bizalmas közlésekre fog vezetni. Róza most már többet tudott, mintsem érdemes lett volna tovább titkolózni. Hiszen már látott, csak még nem jól. Igaz, hogy még csak botorkált, de már ott volt a kényes területen. Azonfelül Róza érdemeket is szerzett, hiszen készséges szövetségese lett Marinak és végre magáról az esetről is lehullt a rettenet ruhája. A borzalmas, csúf Patkó eloszlott a levegőben, mint a köd s maradt megint a csinos vadász.
A két leányszívnek okvetlenül meg kellett nyílnia egymás előtt, mikor esténként levetkeztek fehér függönyös hálószobájukban, eloltották a gyertyát és nem jött álom a szemeikre. A nappali embert betakarja mosolygós, nyugodt, vagy gőgös betanult szerepével és arcával a sötét fátyol, az éj, melyet gyöngén átfest az ablakon beszűrődő holdvilág bágyadt fénye, s mint héjából a csiga, kijön a külső emberből a belső ember és elbeszélget magával… Hát bizony csak éppen a helyes szót kell akkor eltalálni a másik léleknek a másik ágyban s két titkos világnak a nyíló kapuja csikordul meg.
– Alszol már, Mari?
– Nem, még nem.
– Arról gondolkozom, hogy ki lehetett az a te táncosod. Van valami különös, valami titokzatos a dologban. Nekem legalább úgy látszik. Nem gondolod?
– De, de – hagyja rá Mari s magára húzza a paplant, hogy csak a szája, meg a szeme maradt takaratlan –, noha kisült, hogy nem az volt, akinek mondták, de hogy is lehetett volna az?
– Hogyan? Te tehát nem hitted Patkónak?
– Soha! – felelte elhirtelenkedve. – Hiszen az lehetetlenség! Csak rá kell nézni.
– Vagyis azt akarod mondani, hogy becsületes kinézése volt?
– Valóban az volt.
– Hm. Szőke volt vagy barna?
– Barna – úgy gondolom.
– Ej, csak gondolod? Az ilyesmit minden leány tudja minden táncosáról és rendszerint csak azokat nem akarja tudni, akik különösen megbűvölték. Ez gyanús tünet. Erről ismerni meg a szerelmet.
Az ágynemű sustorgott odaát, jele, hogy Mari nyugtalanul mozdult meg erre a szóra.
– Talán nem minden leány egyforma – jegyezte meg fojtott hangon.
– Na, na! Ebben a tekintetben mind egy bordában szőtték.
– Vagyis, hogy te olyan vagy.
– Természetesen, szívecském. Nekem is van egy olyan alakom, akinek az arca éjjel-nappal megjelenik előttem, örökké látom és mégis örökké szomjazom, hogy bárcsak láthatnám.
– És nem tudod, milyen? – kérdé Mari.
– Tudom, de valami megbénít, mikor másnak akarnám elmondani. Mintha azzal, hogy nem szólok róla, magamnak tartanám.
– No, látod!
– Semmit se látok, mert előtted, tudd meg, nincs titkom. Kivált mióta azt hiszem, hogy te is titkolsz valakit. Az én alakom csinos fiú, nagy fekete szeme van, mint a bogár. Nos, a te táncosodnak milyen szeme volt?
– Fekete szeme.
– Az én alakomnak keskeny képe van, szép homloka, sűrű szöghaja.
– Ennek is az volt – sóhajtá Mari.
– Ugyan eredj! Te csak rámondod.
– De igazán olyan volt. Úgy írtad le, mintha csak ismernéd.
– No, látod, hogy tudod s előttem mégis eltitkoltad volna – hányta szemére Róza.
Addig-addig csevegtek a két alakról, hogy egy-egy áruló szó a Mari ajkairól is kicsúszott; szerelemben a sötétség érleli az őszinteséget.
– Ah, Istenem, Mari, úgy látszik nekem, tetszik neked.
– Azt én nem mondtam.
– Ne is tagadd, édesem.
– Nos, ha éppen akarod, hát bevallom, de el ne mondd, kérlek, senkinek.
– Isten mentsen attól, rólam biztos lehetsz, hiszen cseréltünk; titokért titok.
– Aztán látod, úgyis csak olyan az egész, mint a permeteg eső – sóhajtott fel Mari. – Elmúlt, mielőtt megkezdődött, köd, semmi.
– Csak egyet nem értek, Mari lelkem, miként akadhatott meg a szemed valakin éppen azokban a rétegekben, ahol tegnap voltál. Még ha legalább Patkó lett volna, Patkót még értettem, Patkó végre is legény lehet a talpán és az igen gyakran előfordult, kivált a regényekben, hogy az úri leány beleszeret egy délceg brigantiba. Még a szép juhászbojtárt is körüllengi némi költészet, de egy mesterlegénybe beleszeretni, az mégis shoking.
– Ejh, a tied talán valami princ vagy mi?
– Az enyim huszár hadnagy – felelte Róza egy sóhajjal.
– Az enyim is egészen olyan, mint egy civilruhába öltözött huszár hadnagy, de lehetne álruhás gróf is.
– Látnád az enyimnek a termetét, olyan, mint a szarvasé.
– Akár a hajlékony nádszál, olyan az enyimé.
– Hát még a szép vékony bajusza.
– Talán olyan, mint a hőscincéré?
– Kikérem a sértő megjegyzéseket. A legszebb bajusz az ármádiában, fölfelé kunkorodó.
– Nem különb az enyimnél.
– Az a hamis mosolygása, ha incselkedik.
– És az a szelíd nézése, ha mosolyog.
– Az enyimnek a származása előkelő, majd csaknem arisztokrata.
– Az enyim meg abból az arisztokráciából származik, mely nem a királyoktól ered, hanem az Istentől. Ez a természet arisztokráciája. A királyok arisztokratái közt van tömpe orrú, púpos, csenevész ember, a természet arisztokráciáját ellenben az erő és a szépség teszi.
– De hát ahol együtt fordul elő mind a kettő?
– Mindegy, mégse cserélnék veled.
– Van is neked ízlésed! Tudod is te megítélni.
Így licitáltak egymásra, néha átcsapva némely személyeskedő, csípős megjegyzésekre is, amelyekből nyilván harag lett volna, ha a nagy versengési buzgalomban olyan jó tulajdonságokat is föl nem hoznak a kegyeltjeik mellett, kifogyván a jelentékenyekből, amelyeken okvetlenül nevetni kellett, mint pl. hogy a Róza hadnagya olyan szépen tud fütyülni, mint egy rigó és a Mari vadásza úgy tud pettyegtetni az ujjaival, mint az ostorpattogtatás, a szivarja füstjét pedig az orrán keresztül bocsátja ki.
– Aha! Most kezdelek már megérteni, hogy téged a füstölt orr vonz. No, ilyesmiből én nem kérek, hahaha.
Lassankint azonban a derültséggel megszaggatott versengésbe belevegyül egy-egy ásítás is. Majmuna álomtündér, bár lomha léptekkel, de teljes bizonyossággal közeledik és betapasztja mézes ujjaival a szemhéjaikat. Pedig ez egyszer módjában lenne nem becsukni, amint tiszte hozza, a szemeiket, esetleg ki is nyithatná, ha akarná; mert tündér lévén, mindenről tud, megsúghatná hát nekik igen könnyen… Oh, leányok, leányok, ne bolondozzatok, egymás hegyibe hordva ifjaitok magasztalását, melyik a különb köztük, még össze találnátok zördülni efölött, mikor pedig hiábavaló feleselés az egész, mert egyugyanazon emberről beszéltek mind a ketten…
De Majmuna a maga dolgához tartja magát, elaltatja a két leányt, elküldi mind a kettőt folytatni az álmok országában, aminek az eleje ébren történt s mikor reggel fölkelnek és a napsugár betódul az ablakon, egymásra mosolyognak szemérmesen, mint akik már mindent tudnak.
Mégis, bár ezentúl elég érdekes beszélgetni valójuk lett volna, Mari feltűnően kereste a magányt. Még Rózát is kerülte, órákig előgyelgett egyedül a szőlőben, töprengve, ábrándozva, lesve az égen úszó felhőket, vajon hova mennek, minek mennek, ki küldi őket? Hát a madarak mi indokból szállnak keresztül-kasul a légi utakon, céljuk van-e vagy csak úgy találomra röpködnek? És ha jobbra száll az egyik, balra a másik, találkoznak-e még valamikor és ha találkoznak, ráösmernek-e egymásra? Honnan tudja a kakukk, hány évet él az illető, aki megkérdezte és hátha két ember kérdezi egyszerre, hogyan felel nekik? Mit érezhet a méh, mikor a rózsa kelyhében hempereg? Ilyenféle problémákon törte a fejét, mert bizonyos rokonságban voltak legbensőbb, legtitkosabb tépelődéseivel, melyek akörül forogtak, nem volt-e konokság, oktalan gőg, köd elöl, köd hátul, elzárni az utat a vadász elől, hogy közeledhessék? Bizony csúf kegyetlenség volt. Pedig hogy rimánkodott a szegény vadász – kétségtelen az egyedüli lény, aki azért szerette, mert tetszett neki, a testi alakja tetszett.
A világ kerekéből ugyancsak ki nem esett volna egyetlen küllő sem, ha megengedi neki, hogy legalább valamely álnévre vagy betűjegyre írhasson neki. Milyen mulatságos lett volna olvasni a leveleit s felelni azokra. Ha más egyebet nem veszünk is, de már magáért a mulatságért kár.
Hogy ezek a kérdések bolygatják Marit, csak Róza vette észre, aki már keresztülment ezen a betegségen s minden szimptomáját ismeri. Az se kerülte ki figyelmét egy-két nap múlva, hogy sokat sugdos Klárával s mert Klári előtte való nap bent volt a városban, könnyű kitalálni, hogy egyúttal bizonyos nyomozásokat végzett a »Griff«-beli pincéreknél. Vajon mit süthetett ki? Kíváncsi volt, de Mari elzárkózott. Ez ismét új titok. S minden diót külön kell feltörni.
Mi, akik mindent tudunk, amit akarunk, elárulhatjuk, a hűséges Klári csakugyan tudakozódott a »Griff«-ben, de csak annyit tudott meg, hogy a vadász egy-egy forint borravalót adott a pincéreknek, mikor elment. Ugyancsak akkor egy katonatiszt is ott volt szállva, aki ismerte a vadászt, mert beszélgettek együtt, csakhogy az a katonatiszt is elutazott harmadnapra, Isten tudja, hova.
Mindez nyilván megint bő tápot adott a Mari fantáziájának. Hogyan? Egy-egy forint borravalót adott a szolgáknak, hisz az akkor úr. És a katonatiszttel beszélgetett! Talán barátja is volt. De ha úr, mit keresett volna az iparosok szüretjén? Köd az egész végig, köd és köd. Ki nem igazodik ebből a káptalan sem. Ha csak az a kis húsdarab nem, amelyiknek több ereje és biztosabb ítélete van ilyenben a káptalannál.
Csak az öregek nem sejtettek semmit, mindamellett feltűnt nekik, hogy Mari búslakodó s arcába valami fájdalmas vonás lopta be magát. Összerezzen, ha hozzá szólnak, mintha álmából költenék fel. Szemeiből édesbús melankólia tükröződik, nem nevet, nem hancúrozik, nem ugrál odakünn, mint azelőtt, hogy az egész ház víg volt a rezgésétől, hanem elvonul valahová és órákig elmereng a nagy semmin, elringatja lelkét a falevelek zizegésén. Hisz a falevelek is bizonyosan panaszkodnak, őszi szél sóhajában. Csak azt nem tudni, hogy miről.
Az öregek szintén panaszkodnak, beszélik egymás közt:
– Mariska megváltozott. Valami baja van. Se nem iszik, se nem eszik, csak örökké gondolkozik.
Különösen Tóthné faggatja váltig:
– Min gondolkozol annyit? Nem jó az, papnak való az, aki a prédikációkon töri a fejét, de mi szükség neked gondolkodnod, mikor itt vagyunk mi, a szüleid. Nem vagy beteg? Nem kívánsz valamit?
– Nem, nem. Igazán nincsen semmi bajom.
A dologhoz végre, mint legfelsőbb fórum, Tóth úr is hozzászólt:
– Rosszul van fűtve a gép, ez az egész… a gépen fordul meg minden. A somlyói levegő nem jó neki, tehát nincs jó étvágya s mert nincsen jó étvágya, tehát nincs jó kedve sem. A gépet jól kell fűteni, ez az egész, igaz-e Gyurka?
– Meglehet – nevetett Velkovics –, ti ördöngös amerikaiak többnyire eltaláljátok a dolgot, de ez, ha igaz, egyszersmind azt is jelenti, hogy a gépet olyan helyre kell vinni, ahol jól fűtik, vagyis hazaviszed Marit Rekettyésre, nekünk pedig útilaput kötsz a talpunkra.
– Hohó! Ez ellen tiltakozom, mert ha arra kerülne is a sor, szerencsémnek tartanám, ha itt hagyhatnám nektek a szakácsnét, meg a pincét, meg az éléstárt.
Sor nem került rá. Tóthék most is itt töltötték rokonaik társaságában a vénasszonyok nyarát, úgy, mint máskor, csak az őszi esőzések beálltával utaztak haza. Mari azonban otthon is szomorú maradt, úgyhogy Tóthné asszonyom nagy sopánkodással panaszkodott fűnek-fának, a doktornak, az ispánnénak, a jegyzőnének, a papnénak, a doktornénak és mindenkinek, akivel szóba állott, hogy Mari nagy változáson ment át, az a szilaj, akaratos gyermek most olyan szelíd, jó, mint egy bárány (félek, hogy ez valami rosszat jelent) és hogy olyan szomorú, mint egy szent és olyan halovány, mint egy liliom.
A doktor azt mondta, hogy a szomorúság ellen nem tud medicinát, a jóság ellen pedig kár volna receptet írni; az ispánné, aki babonás asszonyság volt, abban találta a dolog nyitját, hogy a kisasszony nyilván megijedt valamely látománytól s el kellene búcsúra vinni Szent-Malárdra, ahol a csodakútból igyék kilenc olyan gyűszűből, melynek mindenike más-más szűz leány ujján volt. (Jaj, lelkem – pirongatta meg Tóth uram a feleségét, mikor ezzel előhozakodott –, hol a pokolba vegyek én ilyen gyűszűt és még hozzá kilencet!) A jegyzőné ráolvasást ajánlott, a legvalószínűbb volt a doktorné gyanúja, hogy szemtől jött Marira a baj s legjobb lesz szárított levendulával megfüstölni, mígnem a tiszteletesné, Kerekes Dánielné asszonyom csak ennyit mondott magyarán:
– Már az pedig úgy szokott lenni ilyen időtájt és aki ellopta az orcája pirosságát, instálom, majd meg tetszik látni, vissza is hozza azt. Az efféle tolvajt nem szükséges körözni.
