TIZENHETEDIK FEJEZET NAGY MULATSÁG A DRENKI ÖREGEKNÉL
TIZENHETEDIK FEJEZET
NAGY MULATSÁG A DRENKI ÖREGEKNÉL
NAGY MULATSÁG A DRENKI ÖREGEKNÉL
Ez az egész elaboratum ugyan a főispán részére készült (Findzsa asszony adatbeli hozzájárulásával), de kiszakítva belőle pusztán a voglányi járást, Noszty Ferenc is hasznát vehette.
Illő szófogadással mindenben ennek alapján kezdte meg működését járásában, mindenekelőtt Palojtay Istvánt keresvén fel Drenken. Az öregúr ódon kúriában lakott, a falu végén. Különben minden ódon volt körülötte. Öreg faóriások meredeztek égnek a kertben, divatból kiment csézák és bricskák álltak a kocsiszínben, valamennyi a legjobb karban, mert mindent kímélt és soha semmit se változtatott. Még a ruháját is mindig ugyanabból a posztóból vágatta. A cselédei hasonlóan többnyire vén tuskók voltak, egy bérese száz és két tavaszt számlált (arcképe gondolom meg is jelent a Vasárnapi Újságban). Valaha a Simonyi regimentjében szolgált, mint huszár s mutogat is őkelme egy makrapipát, amit a híres versailles-i zsákmányolásból elemelt, mely szerinte valamelyik francia királyé lehetett. (Alighanem a XIV. Lajosé, incselkedett az öreggel Palojtay.) Daru Jóska ebben az időben már semmit se dolgozott, csak pipázott (abból a fent említett tajtékpipából) és nyáron a gyümölcsösre ügyelt, ami nem volt valami fontos feladat, mert a gyümölcsfák is elaggottak és nemhogy gyümölcsöt hoznának, de már virágozni is lusták voltak. Bent a házban is ócska és kedves volt minden, a kályhák, a bútorok és maga az asszony is, jóval öregebb az uránál, minthogy Palojtay az első felesége halála után annak anyját vette el, hogy együtt sirathassák az elköltözöttet. Az anyósa, aki már a nyolcvan körül járt, olyan eleven, fürge volt még most is, mint egy fürj. Egész nap sürgött-forgott, tett-vett, bodros főkötője szinte csillogott a fehérségtől. Keményre vasalt szoknyái vígan suhogtak, az övéhez tűzött kulcsok fiatalosan csörömpöltek. Az egész megyének ő volt a legtiszteltebb matrónája, kinek hírnevét csak emelte csodálatos karrierje, hogy anyósból feleség tudott lenni. Pajzán nyelvek azt beszélik, hogy Károly Albert főherceg látogatása is (amit roppant irigyeltek tőle a mágnáskodó, nagyobb családok), arra a kíváncsiságra vezethető le, hogy ezt a világra szóló anyóst akarta látni őfensége.
Palojtay ezentúl is »mamá«-nak hítta feleségét s példás szeretetben éltek együtt. Bár kétezer hold földjük volt, mégis a kisebb nemesekkel és lateinerekkel barátkoztak, a rangtartó uraknak: Nosztyéknak, Rágányoséknak, Homlódyaknak, Horthoknak fittyet hányva – s innen az óriási népszerűség, mely Palojtayt és Fruzina mamát környezte.
Zimankós idő volt február elsején estefelé, mikor a Noszty Feri kocsija befordult a bontóvári útról Drenknek. Nagy hóbunda takarta a mezőket és az utakat, csak a varjak feketéllettek a csillogó fehérségen és a falvak szélein a disznópörkölési helyek. Noha az új fogaton sok kifogásolni való volt, most mégis nagy kedvteléssel hajtotta Feri, orosz trappereket képzelve élénk fantáziájával a pejkók helyére. Erősen elhatározta magában, hogy az új hivatallal ő maga is új, komoly emberré lesz, de úgy járt, mint a szenvedélyes alkoholista, mikor pálinkás butykost lát, mindjárt visszaesik régi nyavalyájába; amint markában érezte a gyeplőket, keblét legott dzsentri-érzelmek kezdték magasra dagasztani. A cikázó, csengő-bongó szánok, melyek részint megelőzték, részint szembe siklottak, felköltötték benne a rossz démont s azt jártatta mindenek felett eszében, miként tehetne annyi pénzre szert, hogy egy mutatós négyest szerezhessen. Barátok szerzése volt útjának a célja, ezt kívánta tőle a sógor. Nagyon helyes, de aztán így egészítette ki az alapgondolatot: barátokat szerezni, akik zsiráljanak neki. Az eskü emléke, melyet apjának tett, hogy sohase veszi többé igénybe a váltókat, a csengős fogatok zajába fúlt.
Palojtay szűz dohányt vágott a nagy ebédlőben az asztalon, Fruzina mama pedig a befőttes üvegek felett tartott szemlét, mikor az asztal alatt heverésző »Mászlás« nevű híres vizsla morogni kezdett s nyugtalanul hegyezte a füleit. Minthogy Palojtay és felesége egy kicsit nagyot hallottak, a vizsla mindig velök volt s ő jelezte, ha valaki érkezett odakünn.
– Vendég jött – mondá Fruzina mama.
– Mégpedig idegen – jegyezte meg Palojtay –, mert megyebeli úri ember mind tudja, hogy holnap kell jönni.
Hm, biz az finánc is lehet. Be kell takarni a dohánykát. Hamar ráterítettek egy abroszt s azzal a vendég elé siettek volna a vizitszobába, hogy itt ne érje őket; de a jött csinos fiatalember megelőzte őket, hirtelen belépett, zúzmarás bajusszal, kivörösödött fülekkel és orral.
– Kívántam tiszteletemet tenni kedves urambátyámnál és édes asszonynénémnél – szólt magát illedelmesen meghajtva.
– Isten hozott, kedves öcsém – kiáltott fel élénken a gazda –, de ne vedd rossz néven a gyengülő emlékezetemnek, hogy nem tudom, voltaképpen ki vagy.
– Noszty Ferenc, az új szolgabíró vagyok.
Az öregúr meghökkenni látszott egy kicsit.
– Ej no, beste lélek, hát te vagy az, akivel a törvényt pofonütötték?
Fruzina mama közbelépett, eltaszította pajkos dévánsággal az urát a fiatalember elől.
– Eredj, te hóhér! Még bizony nem átallod összeszidni az öcsémet a részeges Kaby miatt.
S ezzel megölelte Ferit és egy atyafiságos csókot cuppantott az orcájára.
– Sokat táncoltam valamikor az apáddal – szólt és szemtől-szembe figyelmesen megnézegette a jöttet. – Éppen ilyen volt valamikor.
– No, ha az apád képét viseled fiú – kacagott fel az öreg úr kedélyesen, mintegy nyitányul, hogy most fog élcet mondani –, akkor viseled az én képemet is, mert ámbár nem szavaztam rá, ez idő szerint apád a képviselőm. Hozd idább hát azt a fizonómiádat, amely voltaképpen az én fizonómiám, hadd csókoljam meg magamat.
S most már ő is összecsókolta az új szolgabírót.
Hanem azért tovább is tettette magát, hogy haragszik, és el is kezdte legottan indokolni.
– Hát nagyon rám ijesztettél fickó, mert tudd meg, hogy magyar dohányt vágtam odabent a másik szobában és minthogy ez tilos cselekedet, ilyenkor fázom a hatósági közegektől. Még a szívem is elállt dobogni.
– Legalább nem kopik addig – felelte Feri. – Egyébiránt én örök hallgatásra kötelezem magamat.
– Nem ér semmit. Ennek csak egy orvoslata vagyon – folytatá az öreg úr –, ha az illető hatósági közeg is beáll bűnrészesnek, vagyis aláveti magát annak a szabálynak, hogy velem együtt szívja ki a felvágott dohányt. Nos, ráállunk?
– Attól függ, kedves bátyámuram, hogy hány pipányit vágott fel?
– Hát egy nehány pipányit.
– Mégis mennyit?
– Lehet vagy kétszáz pipára való.
– Tyűh! Hisz az egy hétig is eltartana.
– Attól függ, hogy milyen pipás vagy.
– Csak egy félórára jöttem, urambátyám, hogy magamat bemutassam.
– Bolond beszéd. Láss a vacsora után, Fruzinka. Nem lehet énnálam, fráter, egy félóra alatt bemutatkozni. Ne nézz engem olyan semmi embernek! Mert én a szolgabírámról mindenáron tudni akarom, hogy iszik, hogy kártyázik és hogy táncol.
– No, hát jól van – hagyta rá Noszty, hetykén belevetve magát egy karszékbe –, hozza hát ide bátyám azt a pipát, hadd gyújtsak rá, aztán holdvilágos este van, elmehetek én éjfélkor is, szívesen teljesítem a kívánságát a vacsoránál. Megpróbáljuk az ivást és egy kicsit kártyázhatunk is.
– Látom, hogy jól nevelt ember vagy, hékás, de ne kezdd a hivatalodat mindjárt sikkasztáson – mert a táncolást már úgy látom, el akarod sinkófázni.
– Hiszen nem vagyok én medve, hogy a bátyámuram mindenképpen meg akar táncoltatni.
– Medve bizony nem vagy, hanem gavallér csak talán vagy és itt annyi szép leány és menyecske lesz a környékről holnap, hogy még a sánta ember lábai is megmozdulnak. Holnap van a Fruzina mama születésnapja, ezt aztán emberül szoktuk megtartani. Aki kabátos ember van a vidéken, az mind itt lesz, hacsak nem ágyban fekvő beteg, azt a csúfságot hát nem teszed az én öregemen, hogy ilyenkor menj el a házból.
– Hát persze, hogy nem megyek.
– No, már ezt szeretem. Jól fogsz mulatni, majd meglátod. Itt lesz a cigány is Bontóvárról. Most küldtem el értük két béres-szekeret és tizenkét bundát, hogy meg ne fagyjanak.
– Hol veszi urambátyám azt a sok bundát?
– Esett juhbőrökből fércelik össze erre az alkalomra a szolgálóink.
Noszty tehát ott maradt éjszakára Palojtayéknál, miközben igyekezett az öreg úr kedvében járni a hasznos útmutató szerint, szidta a zsidókat s szóba hozta a főherceg látogatását, ami kedvenc beszélgetési tárgya volt Palojtaynak.
Ettől rögtön bőbeszédű lett. Elmondta, hogy itt volt ennél az asztalnál s Fruzina mamát arra kérte, hogy magyar ebédet főzzön neki, hát főzött is neki pörköltet, töltött káposztát és túrós csuszát.
– Úgy beszélsz – fortyant fel Palojtayné –, mintha egyéb se lett volna.
– Persze volt egyéb is, egy teljes francia ebéd, de ez most nem tartozik a tárgyhoz. Azt akarom mondani, hogy a pörkölt ízlett neki, a túrós csuszától azonban visszariadt, mikor megkóstolta, »oh Istenem – szólt –, olyan ízű, mint a mosott ruha.« Általában különös emberek ezek a főhercegek. Sohase tudhatni, mi tetszik nekik. Más vér foly az ereikben. Mikor először jelentette be ezelőtt hat esztendővel, hogy a vízi vadászat idejére hozzánk száll, egy csomó anekdotás könyvet hozattam Pestről, Bécsből, hogy az ötleteket megtanulva, tudjam mivel mulattatni. Bevágtam úgyszólván szóról szóra a könyveket s ebédnél vagy vadászat közben próbáltam elmondani egyet-egyet, ha valami apropóra került, de a főherceg hideg maradt, mintha fából volna az arca kifaragva, a legkacagtatóbb történetnél meg nem jelent azon egy fia mosoly sem; hogy él, csak az ásításából és a pillái rezgéséből látszott. Már-már kétségbeestem, hogy olyan kedélytelen és semmivel sem bírom felrázni, midőn véletlenül valami elhalaszthatatlan teendőm jutott eszembe s minthogy rossz a memóriám, nehogy elfelejtsem, kihúzom a ceruzámat és az ing-mandzsettára jegyzem fel: »Mit ír ön?« – kérdezte. Megmagyaráztam neki, hogy rendesen ide szoktam jegyezni egyet-mást. »Pompás gondolat – mondá –, ezt én is megtanulom.« »Iskolás koromban szoktam meg – folytatom –, mert ide jegyeztem ki leckémből a slágvortokat, hogy a tanárokat bolonddá tegyem.« A főherceg édesdeden kacagott fel: »Das ist gut – kiáltott fel – sehr gelungen« – és megint csak kacagott, hogy a ház is rengett és a könnyei potyogtak. Ezzel aztán egyszerre, mintha a fejembe lőtték volna, kitaláltam, mi kell a főhercegnek s sorra előszedtem hajdani diákcsínjeimet és a másokéit, ostoba, sületlen lappáliákat, melyekben mindég a professzorok húzták a rövidebbet és amelyeken senki se nevet már napjainkban. Kifogyhatatlan derültség kísérte ezeket, őfensége fel volt villanyozva, hahotázott, tombolt, hanyatt vágta magát a kanapén s kijelentette, hogy egész életében nem mulatott még ilyen jól és nem talált ilyen kitűnő vadászcimborára. Egy nappal meghosszabbította nálam való időzését s azzal búcsúzott el, hogy megint eljön hozzám, mihelyt teheti. Innen van az én barátságom a főherceggel, édes öcsém. Ne gondold, hogy én valami különös okos vagy szeretetre méltó férfiú vagyok, akit ki akar tüntetni, vagy akibe beleszeretett. Mindössze eltaláltam a gyengéjét. S az ő gyengéje is bizonyos pszichológiai igazságon nyugszik. Neki minden ember, a nagyuraktól és államférfiaktól kezdve az apró emberekig, mindig csak kellemeset mondott és tett, kivévén gyerekkorában a nevelők és professzorok, ezek az ő életét is megkeserítették, ők tehát az egyedüli ellenségei e földön. Minélfogva minden epe, harag és rosszakarat, amely egy emberi szívben szükségképpen megterem, míg nálunk eloszlik ezerfelé, e szegény jámbor főhercegeknél pusztán az ártatlan professzorok nyakába szakad. Azért mulatott jól az én diákcsínjeimen, mint ahogy te mulatsz most az én előadásomon, mert te meg, imposztor, az én gyengémet találtad el.
Vacsora után Fruzina mama mindjárt lefeküdt, bocsánatot kérvén, hogy holnap mozgalmas nap vár rá, a tyúkokkal fekszik le, hogy a kakasokkal kelhessen, a két úr ellenben sokáig beszélgetett a borocska mellett, országos és megyei közügyekről, ahogy ez már szokás magyar anyától született emberek közt, szidták a németet és a zsidót, majd kifogyván a témákból, az örök forráshoz, a kártyához nyúltak, néhány parti pikétre vállalkozván. Palojtay kimelegedett a somlyóitól (Tóth Mihály termése – dicsérte a gazda), ingujjra vetkőzve csinálta a hatvanasokat és kilencveneseket, már szinte az éjfélhez járt közel az idő, mikor valami kopogtatásféle hallatszott az ablakon.
A gazda megrángatta a falon levő zsineget, mely a szomszéd szobában alvó inasának szólt, állítólag a lábára volt kötve a zsineg másik vége, mert az inas, Mucskó Berti, szintén nagyot hallott, túl lévén ő is a nyolcvanon. Nagy lassan előkullogott, ásítozva.
– No, mi a szó? – kérdé nem minden bosszúság nélkül.
– Nézd csak, apuska – mondá a gazda a kártyáit igazítva –, valaki az ablakon kopogtat már harmadízben és nem lehet meglátni, mert jégvirágos az üvegtábla, kinyitni pedig nem akarom, mert ki vagyok melegedve.
– Hát én nézzem meg, ugye? Mert én nem vagyok kimelegedve, ugye?
– Bizonyára te is ki vagy melegedve, apuska, de te nem kártyázol, ráérsz felöltözködni s kimenni, hogy tájékozást szerezhess, hogy ki az és mit akar?
Az inas kicammogott kedvetlenül, dörmögve s elmúlt vagy negyedóra, míg visszatért.
– Ki volt? Mit akar? Csak nem vendég?
– Egy zsidó fiatalember.
– Micsoda? – ugrott fel Palojtay dühösen. – Hol az a korbács? Hát korcsma az én házam? Hát ki vagyok én, hogy éjnek évadján rám merjen kopogtatni? Ejnye, mordizom adta, ez már több az egynél. Hol van? Ereszd le rá a kutyákat a láncról.
– Itt van az előszobában.
– Beeresztetted? Énhozzám? Most, éjjel? Hát meg vagy te veszve, apuska? Hát nem tudod te, hogy én antiszemita vagyok? Korbácsold ki azonnal, te vén szamár.
– Már azt pedig nem teszem – felelte Mucskó nagy flegmával.
– Mit? Nem teszed – s villámok jelentek meg a szemeiben –, amit én parancsolok…
– Az Icik zsidóné fia, azé a szegény özvegyasszonyé, aki a templom mellett lakik, a rozzant házikóban.
– Mit bánom, akárkié. Hogy mer idejönni? Ilyenkor? Hozzám?
– Hát úgy mer, hogy az anyja hirtelen nagyon megbetegedett, talán a halálán van s borostyán-csöppeket jött kérni a tekintetes úrhoz.
– Hm – szólt Palojtay megjuhászodva –, az a beteges, sovány asszony az, ugye, aki némi fűszerrel s nyáron gyümölccsel kereskedik?
– S úgy tartja fenn az apró gyermekeit.
– No, hát adunk neki borostyán-csöppeket. Küldd be azt a süldő zebedeust.
Egy tizenhat-tizenhét éves kamaszt tuszkolt be kisvártatva az apuska, aki vagy a hidegtől vagy a félelemtől reszketve állt meg az ajtónál, összehúzván mellén a kopott zöld női wiklert, melybe be volt burkolva.
– Mi baja az anyádnak? – kérdé Palojtay.
– Görcsei vannak – szólt siránkozó hangon –, már napok óta igen gyenge.
– Ki mondta, hogy borostyán-csöppeket vegyen?
– Ezek szokták fájdalmát enyhíteni, de nekünk nincs, elfogytak.
Palojtay könyvtárszekrényében tartogatta kézi patikáját, onnan vett ki egy kis üveget, amelyből átöntött valami keveset egy üres üvegbe.
– Eredj, siess velök, aztán jó volna, ha egy kis bort itatnál az anyátokkal; van borotok?
– Van otthon. Árulunk azt is.
– Azt igya meg a béka, meg a kutya, amit ti árultok. Hanem egy kis erős tokaji bor kellene a betegnek. No, megállj csak. Mit is csináljunk csak? (Az öregúr a fejét kezdte vakarni.) Hogy az ördög vigye el az anyádat, még utoljára is nekem kell lemennem a pincébe. Nagy hideg van odakünn, apuska, mi?
– Borzasztó hideg van – felelte Mucskó.
– Azért mondod, imposztor, hogy te szeretnél lemenni a pincébe. Nem találtam el, mi? Nix, nix, fráter. Neked már ártanak az ilyen expedíciók, öreg vagy s ha teleszopod magadat, két napig alszol utána, nem lehet hasznodat venni, majd csak magam botorkálok le. Add rám a bekecsemet és keresd elő a kulcsokat, hadd hozzak annak a beteg asszonynak egy pár kortyot. Így, most jól van. Eredj előre, világíts a gyertyával! Te pedig vigyázz, öcsém (ez a szolgabírónak szólt), hogy ez a fickó valamit addig el ne lopjon. Te pedig, Slajmi (ez a zsidófiúnak szólt), eredj közelebb a kályhához és melegedj meg.
Az öregúr csakugyan nem restellt a térdig érő hóban végigmenni az udvaron, a melléképület mögött a sziklába vájt pincébe s felhozni egy kis itcés üveg tokaji eszenciát.
– De nehogy megkóstold útközben, te gazember – figyelmezteté a suhancot, átadva neki az aranyszínű folyadékot –, és nehogy egyszerre találd az anyáddal megitatni, mert menten táncra kerekedik és férjhez megy.
Ha már egyszer lent járt, bizony egy kis altatót a maguk számára is hozott, megtöltött két kis poharat s koccintott a vendégével.
– Miértünk is meghalt a Jézus Krisztus – jegyzé meg kedélyesen, némi felköszöntés gyanánt –, azaz hogy megfeszítették a zsidók.
– Úgy ám, de urambátyámnak ez nem mindig jut eszébe, mert úgy látom, nem olyan nagy antiszemita, mint amilyennek tartják.
– Mit beszélsz? – csodálkozott az öreg. – Hogy én nem vagyok antiszemita? Hát hogyne volnék én antiszemita? Mindig ellenök beszélek a megyegyűléseken. Hiszen majd meg fogod te azt hallani.
– Mi a fityfenét ér, ha aztán olyanokat tesz, mint aminek az imént tanúja voltam?
Palojtay furfangosan mosolygott.
– Nem érted te a csíziót, öcsém. Mert, látod, úgy van az, hogy én alapjában borzasztó antiszemita vagyok, de csak azokra a zsidókra haragszom, akikre én szorulok rá: azokra, akik énrám szorulnak, nem haragszom.
S hogy ím így kivágta magát, erre a dicsőségre még egy-egy kupica tokajit kellett felhajtani Szent János áldásának. Még mikor lefeküdt és a gyertyáját eloltotta is egy szép, cirádás ezüst koppantóval, sokáig hánykolódott elmélkedvén párnái között, hogy milyen bolond ember ez az új szolgabíró, aki még őt se tartja igazi antiszemitának. Hát érdemes a közügyekben fáradozni?
Reggelre nagy nyüzsgés-mozgásra ébredt Noszty Feri. Talpon volt az egész ház. Mozsárdöngetés, habverés zaja, malacvisítás, baromficsipogás hallatszott a konyhai helyiségek tájáról. Az udvaron cselédek lótottak-futottak, mindenféle nyelveken kiabálva, mintha a Babilon-tornyát építenék s valamennyi fölött, mint valami tábornoki parancsszó, uralgott a Fruzina mama hangja; sertést forráztak, távolabb a kamra előtt őzet s nyulakat nyúztak az ambituson. Azután a vendégek kezdtek érkezni a megye távolabbi részéből, csörgő-bongó szánokon, nehézkesen gördülő nagy batárokban. A bemutatkozásoknak nem volt se hossza, se vége. Az urak kártyapartikká alakultak át, az asszonyok pletykázó kompániákká. Odakünn az istállók előtt máglyatüzet gyújtottak meg, hogy a vendégcselédek melegedjenek körülötte. Ebéd után a közeli falvakból is ömlöttek a vendégek, úgyhogy hovatovább szűkebb lett a lakosztály, mivelhogy télen csak az innenső részét lehetett a szobáknak használni. A kúriát a híres utazó Palojtay, István úr öregapja építtette; nagy fantaszta volt s talán Perzsiában is járt, ahol a sah palotájáról vette a burleszk ötletet, de akárhogy volt is, akármiért tette, elég az, hogy a »Paszománt« nevű patakot, mely átszeli a kertet, keresztülvezette a fundamentum-falba illesztett rostozaton a szobák egy részén, úgyhogy keresztülfolyik rajtuk és hűsen tartja őket; nyáron például úri élvezet a patak csörgése mellett szundikálni a díványon vagy csibukozni, azonfelül pisztrángtenyésztést is próbált ott a leleményes ős, hanem bezzeg télen nyirkosak és mohtól zöldek, fölfelé pedig penészesek lévén a falak, nemcsak kifűthetetlenek a szobák, de nem is használhatók. A halála lenne a falak dögletes kipárolgásától, aki most ott töltene egy napot vagy éjszakát. Bízvást eltörülhetné a király a halálos büntetést, ha ilyen börtönei volnának.
Ily viszonyok mellett csak nehány szoba jutott a vendégeknek s amint egyre gyűltek, mindig több-több bútort kellett kivinni. Ágyak, almáriumok apránként kikerültek az udvarra, a hóra. Ilyenkor csak a székeknek van becsületük. S egyetlen professzor lenne most, akire Palojtay bácsi nem mondana élcet, még a főherceg őfensége kedvéért sem, ti. Hatvani professzor uram, aki ismerte azt a bűvös fortélyt, hogyan kell a kicsiny szobákat tetszés szerint egy pillanat alatt megtágítani öblös palotatermekké.
Torzonborz bácsik, öreg matrónák, szép fiatal leányok, délceg fiatal úrfiak fejtőztek ki rendre a különféle bundákból és prémes csurapékból, melyeket halomra hánytak az első szobában. Amennyi csókot és kézcsókot ezektől kapott ma Fruzina mama, jó, hogy át nem lyukadt az arca vagy a keze. Hát még a sok jókívánat!
Rangra ugyan nem volt egyforma a társaság, némelyik négy ficánkoló lovon jött, másik két rossz gebén, volt itt nagy úr, de falusi jegyző is, tanítók leányzói és baronesszek (Mezernyéről a báró Krackner kisasszonyai), de színre nézve egyformák voltak az érkezők: vörösek és fehérek – vagyis vörösre mart a csípős hideg minden orrt és minden arcot s fehérre meszelt minden bajuszt, hajat és szakállt a zúzmara. Csakhogy mikor aztán Fruzina mama nyájas szólamára: »tessék, tessék beljebb kerülni, édes lelkem«, beléptek a bundaszobából a nagy zöld szobába, melyet két vaskos kályha fűtött kívülről, némely haj kiengedett, megfeketedett, némely arc kifehéredett vagy rózsaszínt váltott, másik a sárga színt vette fel, míg ellenben maradtak hajak és szakállak, melyek megtartották a fehér színeiket azontúl is.
Úgyszólván egymás hátán tolongtak a vendégek estefelé, de azért igen jól érezték magukat, kivált a fiatalok; egy almát nem lehetett volna elhajítani, ahogy szokás mondani, de egy gyújtó tekintetet most sokkal észrevétlenebbül lehetett kicserélni. Végre is ki tehet arról, hogy Fruzina néni télen született, éppen abban a hónapban, melyben legkevesebbet beszélnek az asszonyok? A szükség nagy tanítómester és »sok jó ember elfér együtt«, olyanforma pótigazság, mint a hiányos emberi tagok eltüntetésére vagy kidomborítására kitalált vatta és egyéb mesterséges töltelékek. Egy darabig elhiteti, hogy ez mind idom – de alapjában mégis csak vatta. A szobákban beállott szorongás rendesen minden évben megszüli azt az indítványt, ha fagy van odakünn, hogy: »ki a szabadba!«. A vendégek már tudják és magukkal hozzák a fiatalok a korcsolyáikat. A kert alatt ott van a befagyott Mammut-szem (így hívják a tavat), óriás ezüst karika, melyen csodás élvezet siklani, odaállítják a partra a cigányt, s a zene hangjainál foly a mulatság, míg csak be nem sötétedik és megjelenik a hírnök: »tessék vacsorálni jönni.«
Most is úgy volt. A fiatalokat kikergették az öregek. Még a kártyaszoba (pedig az immunis hely) sem védte meg Noszty Ferit.
– Eredj ki, öcsém. Jégre magyar! – dirigálta Palojtay. – Ami kártyaasztal elfér, adjuk át whistező öreg hölgyeknek és uraknak. A ferbli majd csak a vacsora után jön. Addig te még menyasszonyt is találhatsz magadnak!
Hát el is ment az új szolgabíró s meglepte, elkápráztatta a tündéri kép, mely a Mammut-szemen elébe tárult a keresztül-kasul sikamló fiatalság, a strucctollas és virágos női kalapok színpompája, a sehol véget nem érő fehérségben, mint egy illanó, összefolyó és szétszakadozó virágerdő.
Megállt a jégtábla szélén és az összképben gyönyörködött, midőn látja, hogy egy mellette elrohanó hölgy elesett a felkarcolt, szinte porzó tükörlapon.
Odasietett és kezét nyújtotta, hogy fölemelje. »Köszönöm« – mondá a nőcske gépiesen s csak akkor nézett lovagjára, mikor már fölkelt. Összerezzent s egyszerre kék lett az arca. Minden vér elszállt abból, csak a fagy ereje maradt rajta, az pedig kék színt ad a vér nélkül.
Feri is csak most ismerte fel. Tóth Mari volt.
– Nem ütötte meg magát? – kérdé.
– Oh, nem – rebegte és reszketett. – Egy kicsit meglazult a korcsolyaszíj, azért estem el.
– Megengedi, hogy megigazítsam. Noszty Ferenc vagyok az új szolgabíró – mutatta be magát mosolyogva –, akit most sokan szidnak.
De még ki sem mondta egészen s a leány még nem ért rá felelni, mikor mint a villám, két korcsolyázó gavallér termett ott, nyilván bizalmas emberei. Az egyik báró Krackner (a Mezernyén lakó nyugalmazott tábornok fia), már messziről kiabálta:
– Így kell a kis gonosznak! Isten büntetése. Megszökött előlünk.
A másik Sipos István volt, a bontóvári fiatal törvényszéki elnök; csinos ember és nagy stréber. Azonfelül pompás korcsolyázó, aki, mielőtt megállt volna Mari előtt, egy művészi piruettet vágott ki, ami a korcsolya-sportban olyan virtus, mint mikor a legszebb írású hivatalnok kacskaringós manu propriát vagy cirádát kanyarít ki a neve végén pont helyett.
– Maga is látta? – kérdé Tóth Mari.
– Hogyne! Hiszen nem vak az ember, hogy a csillaghullást se vegye észre. Úgy nézem, megoldódott a korcsolyája.
S abban a pillanatban már le is kuporodott, féltérdre ereszkedve és igazgatni kezdte a szíjakat, mire az ehhez készülődő Noszty Ferenc szerényen félreállott.
– Sapristi! – duzzogott a kis báró, kit soványsága miatt »Keszeg báró«-nak neveztek a bakfiskörökben – mindig elszedi ez az ember előlem a legjobb falatokat. Pedig én voltam itt az első egy lóhosszal. Az enyém volna a korcsolyamegigazítás joga.
– Ne haragudj, kis báró – kérlelte kedélyesen az elnök –, inkább vegyük úgy, hogy a te nevedben igazítom fel a Mari kisasszony korcsolyáját.
– Az nem megy.
– Dehogynem. Ha a király nevében igazítom az emberek ügyeit-bajait, miért ne igazíthatnám a korcsolyákat Krackner báró nevében?
– Azért, mert én nem vagyok király.
– De akinek igazítom, az királyné.
– Ugyan, ugyan! Szégyeneljék magukat! Hát nem tudnak valami okosabbról beszélni? – feddette őket Mari. – Bárcsak királyné volnék!
– No, ugyan mit csinálna?
– Nyomban fölmenteném mind a kettőjüket a szolgálattételtől.
Vidáman mosolyogtak az évelődésre, pedig volt benne egy kis komolyság is. A kisasszony olyanformán érezte, hogy az urak gyors megérkezése valami kellemes helyzetből zökkentette ki, de mindez csak zavarosan jelentkezett fejecskéjében. A feltűnő hasonlatosság lepte meg, de még azzal se volt tisztában, hogy valóságos hasonlatosság-e az, vagy csak emlékeztetés a somlyói vadászra. És a hang is, csodálatos, mintha a hang is az lenne. Meglehet, képzelődés, beteges érzékek, homályos álmok űznek vele csalfa játékot. Noszty Ferencnek, az új szolgabírónak mondta magát. A Nosztyak nagy urak, templomok patrónusai. Hatalmas középületek, romban heverő várfalak beszélnek róluk, a köztermekben felfüggesztett ősi arcképek, buzogányos, páncélos lovagok viselik ezt a nevet. S maga ez a Noszty Ferenc, mint a náluk megfordult vendégek elbeszéléseiből tudja, előkelő, finnyás úrfi, volt huszártiszt, a ravasz, hatalmas képviselőnek a fia, mit keresett volna a pápai csizmadiák és mesterlegények közt? Bolondság ilyesmit elképzelni és mégis sokért nem adta volna, ha csak egy percig hagyják még vele beszélni, csak még egyszer nézhette volna meg jól, csak még egy-két szavát hallhatta volna. Mindezek torlódtak össze fejében s szívébe nyilallott ez a vágy, nem bírt tőle szabadulni.
De hasztalan, vége volt, elmúlt, mint a füst, az érdekes idegen eltűnt a sok bámész, tarkabarka úri nép közt s tekintetével nem merte kutatni, nehogy a gavallérok észrevegyék, akik már az imént is szinte bántó módon szorították hátra, mintha bosszankodnának, amiért fölemelte, mintha valami olyanba ütötte volna az orrát, ami az övék.
Ohó, drága uracskák! Még nem vagyunk annyira! Kezét mérgesen ökölre szorította. De ki vette volna azt észre? Hiszen a keze a muffban volt.
A két gavallér közrevette, mindenik egy-egy karját fogva, elvitték onnan, sebesen röpülve tova hármasban, mint a nyíl. Az volt a helyzet, hogy Tóthné a két ifjúra bízta Marit, Mari pedig azzal pajkoskodott, hogy meg akart tőlük szökni, természetesen csak játékból. Egy ilyen megszökésnél esett el az imént – a két »zsandár« megfogta és erőszakkal utaztatta fel és le a nagy jégmezőn. Csak mikor már elfáradtak, hagyták, hogy egy kicsit kifújja magát és hogy ők egy kicsit udvarolhassanak. Mari azonban kedvetlenül felelgetett arra a tömérdek badarságra, amit az aranyifjúság udvarlásnak nevez. Minden jel oda mutatott, hogy most is meg akar szökni, de most már talán nem is egészen játékból.
A két zsandár minden mozdulatát, minden tekintetét leste – a tekintetének pedig nem bírt parancsolni, hogy ne kutasson, valahányszor a tónak a kastélykert mögötti széléhez ért, ahol a vendég urak és hölgyek, parasztmenyecskék, suhancok nézték a festői látványt.
– Keres valakit? – kérdé a gyanakodó Krackner.
– Azt hiszem – felelte gépeisen.
– Hogyan? Maga nem tudja, ha valakit keres, hogy bizonyosan keresi-e?
– A mamát nézem – dadogta zavarral.
– A mamát? Hiszen a mama bent ül a meleg kályha mellett s azt mondotta, hogy semmi szín alatt sem jön ki. Azért bízta ránk magát, hogy őrizzük.
– Akkor legalább mulattassanak!
– Hiszen mulattatnánk mi, de ha nem akar mulatni.
– Az csak annak a jele, hogy nem nagyon találékonyak és hogy én meg már nagyon fáradt vagyok.
– Hahó, van egy ötletem! – kiáltott fel a báró. – Várjanak egy kicsit!
Egy iramodással átröpült a túlsó partra, ahol Krackner báróné üldögélt, egy számára kihozott öreg karszékben, az iringázó leányait tartva szemüggyel.
– Kelj fel mama, add ide a székedet – mondá a bárónőnek.
– Minek az neked? – kérdé a tábornokné, a lornyettjén nézve meg a fiút.
– Kell a karrieremhez – felelte nyeglén a fiatalúr.
– Eredj, te rossz fiú! Mindig áldozatokat kívánsz tőlem!
S ezzel felkelt, Artúr pedig megfogta a karszéket s mint valami pelyhet, hajtotta maga előtt, míg csak oda nem ért Marihoz.
– Üljön bele kisasszony, ha fáradt. Voltunk eddig lovagok, leszünk ezután lovak, tolni fogjuk. Hát nem jó ötlet ez tőlem?
Mari beleilleszkedett a karszékbe, a két udvarló pedig belefogódzott hátul s mint a szánkót szokás, csúsztatta maga előtt, hol lassan, hol sebesen, amint parancsolva volt, biztatva egymást: Gyí, Lámpás, Ráró!
Közben még beszélgetni is lehetett.
– Hallotta-e, hogy nagy főispáni bál lesz a farsangon? – újságolta a bíró.
– Ah! – mondá Tóth Mari unottan.
– Még pedig kettő is – sietett jólértesültségét bizonyítani a báró is –, egy úgynevezett általános bál, melyre meg lesz híva minden jobb család a megyében, tudja, egy afféle »jó kabátok bálja«, a másik pedig egy szűkebb körű, melyre csak az arisztokratikusabb családok kapnak meghívót. Ez lesz az igazi. Sapristi, erre elmegyünk. Lábnak Patikárius Pestről, gyomornak Sacher Bécsből.
– Ott, úgy látszik, olyanok lesznek, akiknek csak lábuk és gyomruk van.
– Hahaha! – kacagott a kis báró. – Maga ma bal lábbal kelt fel, szép kisasszony és sapristi, az epécskéjét rajtunk, az arisztokrácián tölti ki… hahaha. Nagyon kedves.
– A főispánné már meg is érkezett tegnapelőtt – egészíté ki a legfrissebb híreket Sipos István. – Nagy fogadtatás volt a vasútnál.
– Szép asszony? – kérdé a bárócska. – Láttad?
– Átkozottul szép.
– A Nosztyak mind szépek, keskeny lábaik és piciny füleik vannak.
– Úgy? A főispánné tehát Noszty-leány? – kérdé Mari.
– Noszty Vilma.
– Úgy gondolom, egyetlen leány – mondotta Mari, pedig tudta, hogy egy fivére van.
– Dehogy. Egy fivére is van. Az új szolgabíró, Noszty Ferenc.
– Miféle ember?
– Nem valami jó firma – jegyezte meg az elnök.
– Melyikük ismeri?
Egyikük se jelentkezett.
– Pedig itt van a társaságban Palojtayéknál.
– Melyik az? – érdeklődött Krackner.
– Én nem fogom megmutatni. Majd kitalálhatja a keskeny lábáról és a kicsiny füleiről, melyek a Nosztyék tulajdonát képezik.
– Magának nagyon rossz nyelve van, kisasszony.
– Nekem? Miért?
– Mert ezzel körülbelül mindazt elsorolta, amivel még bírnak a Nosztyak.
– Tönkrementek?
– Valami háromszáz holdja van még az öregnek, de tele adóssággal s az is haszonbérbe van adva tizenkét évre.
– Hopp! Tisztelt lovak! – kiáltott fel most Mari élénken. – Álljunk meg – azaz forduljunk jobbra! Ott valami történik.
– Csakugyan, tartsunk arra!
Biz ott csata volt. A Palojtayék vendégei, akiknek nem volt korcsolyájuk, hanem csak nézni jöttek a fiatalságot, apránként megunták magukat, mint a Mátyás hadai a Duna jegén. Ebben a nagy semmittevésben, üres locsogásban valamelyik pajzán menyecske (ha jól tudom, a csintalan Pataky Istvánné) egy hógomolyát gyúrt és megdobta vele a viceispánt, aki fiatal korában udvarolt neki, mire az alispán, mint udvarias, gavallér ember, hasonlóan egy hógolyóval visszadobta a szép asszonyt. Hiszen csak felelni is kell az ilyenre és végre csupa tréfa az egész. A viceispánnét azonban, noha ma van először úri társaságban, mióta Rágányosék mulatsága palotahölggyé avatta, megmarta erre a zöld szemű szörnyeteg s szemet szemért, ha a férjemuram úgy tesz, eb ura fakó, ő sincs fából, nosza hamar ő is gyúrt egy hógalacsint és a daliás Ulrik János főcsendbiztost szemelte ki incselkedési tárgyul. Lett nagy nevetés ezekre a jelképes udvarlásokra s uccu neki, egy bolond százat csinál, az egész társaság elkezdte egymást hólabdákkal paskolni. Mint a ragadós nyavalya, elharapódzott boldogra, boldogtalanra, keresztül-kasul, összevissza röpködtek a hólabdák, mintha fehér galambok szállnának, kergetőznének és egymást kereszteznék a levegőben, valóságos konfettijáték kerekedett ki belőle, ámbár annak akkor még hírét sem hallották Bontó megyében. Sikongatás, panasz, vidámság, kacaj támadt nyomában, a kezük beledermedt, a toalettek megnedvesedtek, némelyiknek a szemébe csapódott a hógalacsin s tele lett még az inggallérja is hópihével, de mindegy, azért ők mégis jól mulattak.
Kisvártatva Marit is odaszállították lovagjai, lecsatolta a korcsolyáját s elvegyült a csintalankodók közé. Szerette volna lerázni a két gavallért, de azok sehogy sem akartak elmaradni s ha egy kicsit odább mentek is, csak azért tették, hogy megdobálják. Ámor ma letette tegzét s más szerszámhoz nyúlt. Innen-onnan is jött egy-egy löveg, mely neki szólt. Egyszer aztán, mikor azt hitte, hogy nem figyelik, ő is kihúzta kezét a nyakán lógó muffból s lehajolt, hogy golyóbist csináljon.
Lopva indította el szemeit megkeresni a fiatal szolgabírót, éppen az alispánnal beszélgetett.
Már-már meglóbázta kezét, mikor az az ötlete támadt, hogy odaállt a kövér Rajcsányiné háta mögé s onnan, védett helyről követi el a rettenetes merényletet.
Feje zúgott, szíve hangosan dobogott, amíg egyre hajtogatta magában: »A macska fél, de én nem félek.« Végre aztán csakugyan elhajította labdáját s rémülten pillantott oda, hogy mi történt. Hát biz az szerencsésen a Noszty Feri mellét érte, talán éppen a szíve táján. Ki hitte volna, hogy olyan jól tud célozni.
Noszty elmosolyodott, leverte mellényéről a havat és tovább folytatta a beszélgetést az alispánnal, mintha semmi se történt volna. Oh, Istenem, milyen borzasztók a férfiak!
Mari aztán úgy elszomorodott ettől, hogy bekísértette magát a két ugrifüles által a házba és ott leült a mamája mellé, megterhelt lelkiismerettel, hogy megint több titka, több bűne van eggyel. Pedig nem tett valami nagyon rosszat. Hiszen a többiek is mind így viháncoltak, bolondoztak. Igaz, hogy ismeretlen embert dobott meg, de hát a többi leányok is elkövettek efféle pajkosságokat. Legfeljebb illetlenség, amit csinált. Sőt az se, mert ezzel vélte megköszönni, hogy az új szolgabíró fölsegítette, mikor leesett. Aztán nem vette észre senki. Ő sem. Nem is hederített rá. Látszik, komoly ember. Pedáns hatósági közeg, szolgabíró, akihez instanciával kell járulni és nem hógolyókkal. De ha látták volna is, hát mi volna benne? A golyó el is tévedhetett. Érhette volna a szolgabírót arra az esetre is, ha valaki másnak van szánva, ha például a viceispánt akarta volna eltalálni.
Ilyen mindenféle mentségeket talált és amint ezek már teljesen megnyugtatták, akkor vette észre, hogy voltaképpen nem mentségeket keresett. Valami mást, amit nem talált meg.
Ezalatt gyorsan lehanyatlott a nap, de mit is ténferegne fent sokáig, mikor úgyis csak a fele napszámját végzi; nem melegít, pusztán világít s azt is csak kedvetlenül.
A gyertyák és lámpák kigyúltak bent, az estével a szél is felkelt és belevegyítette dúdolását a pecsenyék sistergésébe a Palojtay-portán, a vendégek lassanként besereglettek a szobákba s mint ahogy a teremtéskor szétválasztattak bölcsen a vizek a szárazföldtől, Fruzina mama is külön kergette az ifjúságot az öregektől, hogy ne lássák az egymás gyengéit; ezek maradtak pletykázni és disputálni a balra eső szobákban, amazok pedig bevonultak »hogy tetszik«-et játszani jobbra, míg a közbüleső pajtányi ebédlőben nagy tányércsörömpöléssel iregtek-forogtak tatárarcú tenyeres-talpas szolgálók, rakván egymás mellé a terítékeket, ahogy a tekintetes asszony megparancsolta, jó sűrűn.
Feri nem csatlakozott az ifjúsághoz, pedig tudta, hogy Mari köztük van. Tudott az idegeinek parancsolni, hiszen elsőrendű játékos volt. S most jutott élete legérdekfeszítőbb játszmájához. Összes érzékei, tehetségei meghatványozódtak, még a lábujjaival is gondolkozott – ahogy a nagy kártyásokról mondják. A »ferbli« két nagy regulája vezette. Az egyik el nem árulni tudni az arccal, hogy milyen »blatt« van a kézben. A másik elévülhetetlen regula, hogy a ferblit két kártyából kell megjátszani, vagyis addig, míg nincs minden kártya kiosztva. A játék csak odáig ér valamit, a többi már csak bamba szerencse. A két első kártyából, szóval »blind«-re »kóstáltatni« vagy »javítani«, ha az ember sokat akar »behúzni«.
»Javítani« vélt hát a helyzeten, ha visszatartja magát s nem közeledik szembeszökő módon a leányhoz. Sokkal hazárdabb volt, hogysem mindjárt a »zsinór« után nyúljon. A taktika adja meg a győzelmek borsát, savát. A katona is, a játékos is taktikával dolgozik. Ez az igazi, ehhez tartotta magát. A fiatalok közt különben sem voltak ismerősei, úgyhogy egyelőre csak alárendelt szerepet játszhatott volna Mari jelenlétében e rosszul öltözött vidéki majmok és falusi bakfisok közt, kikkel nem lehetett egyébről társalogni, mint jelentéktelen helyi eseményekről: hogy Kracknerék feldőltek a múlt héten a szánkóval és Matild baronesse-nek az a szép kék blúza a csipkedudorokkal tönkrement, úgy, hogy föl sem veheti többé, hogy a szeles Rápoltiné kiejtette tegnap a bölcsőből a kis gyerekét, azért nem jöhetett ma, mert a baba beteg lett és alighanem rámegy a szegény kis lélek.
Feri inkább künn maradt az asszonyok közt, katonahistóriákkal mulattatta Fruzina mamát és környezetét, a »századokat«. A gúnyoros Findzsa asszony nevezte el így, minthogy a háziasszony körül a legidősebb hölgyek, egykori leányismerősei sorakoztak, de ott legyeskedett a dévaj öregúr, Podwolski gróf is, csizmáján hetykén recsegett a talp, mert csikorgósra varratta még most is, s gavallérosan pengett a sarkantyú. A gróf csupa vidámság, csupa derű volt, bár már túl lehetett a hetvenen. Falun akadnak még ilyen életerős öregurak. A feje fehér volt, mint a friss hó, az arca piros, mint a rózsa s a beszéde csintalan, hetykélkedő, nagyzoló, mint valami kvietált huszár őrmesteré olyan helyen, hol elvetheti a sulykot.
– Hát te, öcsém, mért nem hordod el innen az irhádat? – zsörtölődött a gazda Ferivel. – Mit udvarolsz itt a feleségemnek? Mars be a leányokhoz!
– Nem lehet, kedves bátyám. Nem illenék. Hiszen én most voltaképpen nászúton vagyok az új hivatalommal.
– Ördög kell neked, nem hivatal. De ha kellene, se manipulálj elhasznált bélyegekkel.
Ezt a gonosz célzást elértette Kaprinczy Balázsné és fölvette a kesztyűt az érettebb női nem nevében.
– Mi is voltunk nyíló virágok valamikor s komámuram se volt fogatlan farkas, mint most. De ha hervadtak vagyunk is immár, azért ezt bizony nem érdemeltük, mert az elszáradt levendulának is van illata, forgós teremtette és az öreg pemetefű is jó orvosság az olyan krákogó öreg salabakternek, mint a komám.
– Hiszen éppen azért mondom – nevetett Palojtay –, mert Noszty öcsém még nem krákogó salabakter.
– Noszty? – rikkantott bele Podwolski gróf – Hohohó Noszty! Melyik Noszty! Mert annyi Noszty van, mint ahány tarka kutya a világon.
Az öreg gróf roppant örömet tudott mutatni, ha valami új ismerősre bukkant, ami nem csoda, mert ritkán esett meg vele, ismervén már az egész világot. Birtokát még jóformán mint fiatalember vitalitiumba adta s azóta mint vendég vagy utas csavarog a földtekén; egy nap Kairóban van, a jövő héten disznótoron valami magyar faluban, ahonnan a következő nap elutazik Monacóba és felteszi a krupiénél a mindennapi Napóleonját, egyformán fütyürészve s félrecsapott kalappal ballagván haza esténként a Casinóból, akár nyert, akár vesztett.
– Noszty Ferenc vagyok – felelte Feri, elnyelve a bosszúságot, hogy a Nosztyakról oly félvállról szólott.
– Ferenc? Én is Ferenc, te is Ferenc, a császár is Ferenc. Mit tudom én abból, melyik malac ki ökre?
Mindezt szeretetre méltó bonhómiával mondta, testének minden izma és porcikája mozgott, a szemei hamiskásan nevettek, a homloka ragyogott, a szája szélesre szétnyílt és a tömött bajusza szálanként élni és ingerkedni látszott.
Feri elképedve nézett rá, mintha sértené a szó, de enyhíté a kedves ennivaló mórikálás hozzá; gondolkozott, hogy mit feleljen, de nem is kellett, Fruzina mama mondta helyette:
– Palinak, követünknek a fia.
– Szervusz, öcsém, agyagos – kiáltá erre kitörő lelkesedéssel, mind a két kezét barátságosan, bensőségesen megrázva. – Hja, hja – folytatá ezután elábrándozva és a nyelvével csettentve, –, huj, de szép fehér teste volt az anyádnak!
Noszty Ferenc minden vére fejébe tolult, első gondolata az volt, hogy felugrik és arcul üti a tisztes hajú aggastyánt, de az olyan ártatlanul nézett le rá, mint egy gyermek, szép kék szemei szinte ugráltak az örömtől, a hangja csengett-bongott az elevenségtől és a kandallóban is azon mód szerint pittegtek-pattogtak, játszadoztak a tűzszikrák, mintha az ő szavait kísérnék és vele együtt pajkoskodnának.
– És honnan tudja azt maga? – kérdé a fiatalember fojtott, tompa hangon. Olyan sötét, nehéz volt minden szava, mint egy felhő, melyben villám lakik.
Mindenki érezte a helyzet kínos voltát s szorongva, elsápadva várták a kitörést. A fiatalember melle hullámosan emelkedni kezdett, orrcimpái lüktettek. Oly csend lett, mint a kriptában, csak a szívek dobogását lehetett hallani.
– Na! Honnan tudja?
Mindenki érezte a puskaporral telített hangból a készülődő robbanást, csak maga az öregúr nem.
– Hogy honnan? – pattant fel kedélyesen hahotázva, nagy kedvteléssel ringatván magát a csípőin. – No, nézd csak! Hiszen egy hajszál híja vagy annyi se, hogy nem én vagyok az édesapád, ebugatta és ebadta.
A vér lassanként szökött vissza a fejéből, most már megfordítva, halotti sápadtság borította el arcát, s hogy remegő kezeinek munkát adjon, egy cigarettát sodort a jobb kezével, miközben a ballal bajuszát morzsolta, tépegette nagy izgatottan.
Mindenki feléje fordult, mit fog tenni. Az emberek összenéztek, mintha mondanák: Ez mégis roppant tapintatlanság az öregtől. Szegény fiatalember, hogy háborog, hogy küzd magával! Kényes egy helyzetben van.
– No, mit morogsz, hékás? Mért nem szólsz? – piszkálta kedves kötekedéssel Podwolski, a sarkantyúit összeütve.
– Azon gondolkozom – felelte Noszty epés humorral, a szemöldjeit felhúzva –, hogy apagyilkos legyek-e ezentúl, vagy pedig ne legyek gentleman?
Bravó, bravó! Kitört a derültség és a taps mindenünnen. Az egész társaság mintegy lidércnyomástól szabadult. A »századok« összedugták a fejeiket és úgy dicsérték. Szellemesen felelt meg! Kedves fiatalember. Egy püspök se felelhetett volna meg bölcsebben ennek a Podwolskinak, ennek a bolondos öreg gyereknek, akinek minden szabad. Mert ha valami vitézi pózba vágja magát, nevetségessé válik, ha pedig rá se hederít az öreg gróf csacsogásaira, cinikus hírbe keveredik, szóval vagy krakéler lett volna vagy cinikus, így azonban pompásan ütött ki, apagyilkos se lett és megmaradt mégis gentleman. Hiába no, sokat tesz a finom nevelés!
Még Tóthné is odajött, ahol egy gyűrűben vették körül Ferit az öregasszonyok, magyarázva neki a Podwolski csintalan szabadszájúságát. Bizony nagy Isten csodája, hogy még be nem verték eddig a fejét.
– Ha már eddig be nem verték, ezután már könnyebben elkerüli – vélte az öreg Palojtay. – Ne hadd magad, öreg Ferkó!
Nem is hagyta az magát, sőt csak most kezdte megmagyarázni, miképp értette a dolgot.
– Hát úgy történt, hogy az öreg Labikán főispán volt akkoriban, mikor én fiatalember voltam. Felmegyek a megyeházára az előszobájába, hát ott találom azt a tacskót, Noszty Palit, akkor megyei aljegyző volt, és még egy csomó ügyes-bajost. Azt kérdi, mi járatban vagyok. Mondom neki, egy kis beszédem volna a főispánnal. »Most az alispán van bent, meséli, utána majd én jönnék, de szívesen engedem át a helyemet.« Megköszöntem neki és körülbelül így szóltam: »Félek, hogy soká várakoztatnálak, mert azt hiszem, hosszabban veszem igénybe idejét, reménylem, te nem sokáig beszélsz bent?« »Oh, semmi esetre sem« felelte. »Micsoda ügyben mégysz be?« »Bagatell – mondá –, mindössze megkérdezek tőle valamit.« »Akkor hát eredj be előbb te, nekem az kényelmesebb.« Be is ment a lurkó és örömtől sugárzó arccal lépett ki egypár perc múlva. Közvetlen utána a főispán elé járulok és ünnepélyesen megkérem tőle a leánya kezét, természetesen a nagyobbikét, mert a kisebbik tatár hercegnő, a mostani Homlódyné, még a bábuival játszott. A főispán fölszisszent meglepetésében s bosszúsan csóválta a fejét. »Ejnye, ejnye, elkéstél, Ferkó öcsém, éppen most ígértem oda Noszty Palinak a leányomat. Hogy nem tudtál tíz perccel előbb jönni!« Hát tudtam volna biz én, sőt maga Noszty ajánlotta fel, hogy menjek be előbb és ha szót fogadok neki, most akkor az én fiam volna ez a fattyú.
S édes szeretettel, szinte büszkeséggel feledte a szemét deli alakján.
– Nem is volna rossz – jegyzé meg Tóthné asszony, szokása szerint összecsucsorítva száját, ha beszélt –, most már kész szolgabíró fia volna a gróf úrnak.
– Csakhogy ahhoz nyilván még hozzászólt volna a Labikán kisasszony is – kötekedett az öreggel Palojtay –, Noszty Pál különb legény volt ám akkor, mint te.
– Ritka szép ember lehetett – erősítette Tóthné –, megvan az arcképe, gondolom, abból az időből, mikor először választották követnek, mentében, kardosan, kócsagos kalpaggal, mint valami mesebeli király. Ott függ a vizitszobában, vagy tán nem is a vizitszobában. Oh, hogy romlik, mohosodik az ember esze, szomorú az. No, bizony elfelejtettem, hogy hol van felakasztva. Persze, tizennégy szoba, nem győzi az ember észben tartani. És mennyi tömérdek takarítás jár azzal! Oh, Istenem, Istenem, minek is élünk? Talán csak azért, hogy a szekrényeket letörölgessük. De bizony Isten, alighanem a kasznárunk lakásában lóg a kép.
Egyszerre derültebb, világosabb lett a szoba s üdébb a levegője; mintha édes, tavaszi áram lopóznék be az ablakon, pedig hát nem lehet, hisz téli este van s az ablaktáblák be vannak téve, nem a tavasz jött, hanem Tóth Mari szaladt be a mamájához, annak a suhogó szoknyái csinálták azt a langyos, csiklandozó szelet, mely a tavasz bűbájának adja ki magát.
Bár háttal állt Tóthné, tűnődve, hogy hol is van voltaképpen a Noszty-arckép, mégis megérezte a leánya közelgését, legott hátra fordult:
– Mi bajod, báránykám?
– Nekem semmi, hanem a szoknyám kiszakadt a ráncaiból, igazítsa meg, mama. De van-e gombostűje?
– No, az volna szép, ha nem lenne, mikor apádnak ezer részvénye van a csikágói gombostűfabrikában, vagyis talán Davenportban van az a gyár, és ha jól emlékszem, nem gombostűket készít, hanem cérnát.
– Nem tudom, mama.
– No, nem tesz semmit. Hogy is mondta csak boldogult keresztapád olyankor, ha valamit nem tudott? Borzasztó az, hogy most már mindent elfelejtek. Így ni, most már rendben van a ruhád. Föl nem foghatom, hogyan szakadhatott ki. Talán valami szögben. Vagy pedig ráült valaki és te hirtelen fölkeltél. Kétségtelenül vagy az egyik vagy a másik. Ámbátor bizonyosan lehetnek még többféle esetek, csak az eszünkbe nem jutnak. De nini, nem tudod fiam, éppen arról beszéltünk, hogy a Noszty Pál arcképe melyik szobánkban van?
– Amelyikbe visszük, mamácska, mert egy poháron van kifestve.
– Igaz, persze, egy poháron. Hogy is tévedhettem annyira! – sopánkodott egyenesen Ferihez intézve a szót – mindamellett kegyelettel őrizzük atyjaura portréját. Ő valóban csinos ember volt, ámbár nincs szerencsém személyesen ismerni, legalább tudtommal nem, mert nem lehetetlen egyébként, hogy láttam is valahol… de ne szaladj, kérlek. Leányom, Mari – Noszty Ferenc, új szolgabíránk… Ugye már nagy leányom van, szolgabíró úr?
Mari gyöngén elpirult és egyetlen mozdulatra se volt képes, Feri meghajtotta magát.
– Volt már szerencsém találkozni a kisasszonnyal – mondá –, csak azt nem tudtam, hogy a nagyságos asszony leánya.
– Ah, és hol?
– A jégen.
– Szeretem, hogy rám ismert – vette fel a szót Tóth Mari, fojtott, reszketeg hangon –, így legalább meg is köszönhetem, hogy segítségemre volt…
– Miféle segítségedre? – kottyant bele Tóthné.
– Elestem, mama.
– Oh, te szerencsétlen gyermek! És ezt meg sem mondod nekem. Mutasd hamar, hol ütötted meg magadat? Istenem, Istenem.
– Sehol se, mama! Nem fáj semmim.
De Tóthné mégis megrémült és a kezeit kezdte tördelni.
– Mit tudod te azt? Oh, jaj, hogy is küldhettelek egyedül? Mit mondjak az apádnak, ha megtudja?
– Ugyan, ugyan, legyen eszed, édes Tóthném – csillapította Kaprinczyné. – Hiszen hallod, hogy semmije se fáj. Mit akarsz egyebet?
– Hogy semmije se fáj? – vágott közbe Tóthné, aki csökönyös volt, ha valami irányban megindult. – Az semmit se bizonyít, édesem. Hányszor van az, hogy valaki fájdalmat érez, pedig voltaképpen semmije se fáj s az orvos azt mondja: »maga egyszerű hipochonder, menjen haza, ne gondoljon a betegségére többet, mely csak az idegek csalóka játéka.« Nálunk New Yorkban éppen a tőszomszédunkban lakott egy előkelő özvegyasszony, mrs. Schmitt, aki azt érezte, hogy egy béka van a gyomrában és mindennap elájult kétszer-háromszor a béka alkalmatlankodásaitól. Ő maga, Schmitt asszony, azt állította, hogy kis korában itta meg a békát s az ott nőtt meg a gyomrában; valami ilyet állított. De megállj csak, lelkem, mit is mondtam? Most jut eszembe, hogy voltaképpen egér volt a gyomrában és ez megzavar most, mert most már persze, ha agyonütnek se tudom, mit mondott, miképpen került bele az egér – minthogy azt, természetesen, be nem vehette vízben, mint ahogy bevehette volna a kis békát. Nem emlékszel, Marikám, hogy mit mondott? Hogy nem? Eredj, golyhó, tudod te jól, csak nem akarsz rajtam segíteni! Ilyenek ezek a gonosz gyerekek, ha megnőnek, kinevetnek bennünket. Elég az hozzá, bent érezte az egeret és váltig jajveszékelt, hogy mardossa és harapja. A doktor persze nevette az egészet, mert az egérhistóriában egy percig se hitt. Alkalmasint nem mrs. Schmitt, hanem az egér miatt, mert az egér szívesebben húzódik meg egy hombárban, vagy egy ócska padlásszobában, mint a mrs. Schmitt gyomrában, bármennyire előkelő és tiszteletre méltó hely légyen az különben, mert a lady egy tábornoknak volt az özvegye. A doktor ennélfogva egy egeret fogatott valahol s úgy tett, mintha belőle űzné ki, valamely hókusz-pókuszokkal, pedig az ő mandzsettája alul szaladt ki a kis egérke a kellő pillanatban, amiben aztán meg is nyugodott az asszony és semmiféle marást vagy harapást nem érzett belső részeiben ezentúl.
– Jó, jó – jegyezte meg Fruzina mama –, de mi köze ennek a Mari eleséséhez, kedves Tóthné?
– Éppen ez az – végezte be Tóthné –, hogyha lehetnek fájdalmak, amelyekhez nincsenek betegségi okok, viszont lehetnek betegségi okok, amelyekhez nincsenek fájdalmak. Ma már annyi mindenféle betegség van, hogy megbolondul bele az ember, ha rájok gondol.
– Nem csodálom – elegyedik közbe Palojtay –, hogy annyi a képzelt betegség, mikor ezeknek olyan jó termőföldjük van, mint a szülők fantáziája. Ne hallgass anyádra, Mari húgom, sőt menekülj, mert még látleletet talál követelni a megütött helyekről s erre magam is vállalkoznám…
Mint a héja, hirtelen lecsapott rá Fruzina mama.
– Ejnye, Pista! Mikor nő be már a fejed lágya? Hogy nem szégyenled magad megpirítani azt a szegény gyermeket az ízetlen, durva ötleteiddel.
Palojtay erre a szájára ütött, behúzta a fejét engedelmesen a vállai közé s látván, hogy Tóth Mari fut el onnan, mint az elriasztott őzike, egy fürge mozdulattal áthajolt a felesége feje fölött a tükör alatti márványasztalhoz, melyben egy cserépben kinyílt kamélia piroslott, egy bimbó s egy rózsa kandikáltak ki a húsos levelek közül (a figyelmes Podwolski hozta Fruzina mamának), nosza leszakította nagyhamar a rózsát és intett a szemöldjeivel Nosztynak:
– Szaladj csak utána, kérlek és add át nevemben, engeszteld ki, én magam most már nem merek a szeme elé kerülni.
