TIZENHARMADIK FEJEZET MELYBEN LEIRATIK, MILYEN FINOMAN MULAT A KISVÁROSI POLGÁRSÁG, HA ÚGY ESIK A SORA
TIZENHARMADIK FEJEZET
MELYBEN LEIRATIK, MILYEN FINOMAN MULAT A KISVÁROSI POLGÁRSÁG, HA ÚGY ESIK A SORA
MELYBEN LEIRATIK, MILYEN FINOMAN MULAT A KISVÁROSI POLGÁRSÁG, HA ÚGY ESIK A SORA
Feri előtt most már tisztán mutatkozott a tényállás. Mindent kitalált. Nagy segítségére volt a kép, melyet Máli néni festett meg Tóth Mari jelleméről. Mégse bolondság a pszichológia. Biztos kulcs némely zárhoz.
Íme, hogy világosodik meg a látóhatár! Az mondatott, a leányt a kishitűség emészti, hogy a vagyonáért kapkodnak utána, senkinek se hisz, a tükrének se. Hiába mondja anyja: »hiszen gyönyörű vagy, kis virágszálam.« Ejh, ugyan melyik anya nem tartja szépnek a rút magzatját? Hiába állítja ugyanezt a környezete: ámítás, vigasztalás, gyöngédség, hízelgés. A tükör is ezt mondja. A tükör nem hazug. De hazug a szem, mely a tükörbe tekint. Hiszen talán a varangyos béka is szépnek látná magát?
E gondolatok közt vergődik lelke, itt a szüreti magányban is, ahol érdekes esemény készülődik. Ez a szüreti mulatság a Findura szőlőjében. Bizonyosan hallott róla beszélni, nevezetes eset itt a hegyen. Ott lesznek a környék összes szobaleányai és a mesteremberlányok, szóval közönséges társaság. Az ördög súg neki egy gondolatot. Az ördög jó cimborája a tépelődőknek. Az ördög hozzáoson és körülbelül ilyeneket mondhat: Tudod mit, te Mari, ez volna ám jó alkalom, hogy a marcangoló kételyeidet eloszlasd, könnyen eldőlhetne most a dolog. Mutatok én neked egy föllebbezési fórumot, amelyik ítélni fog a te szemed, az anyád szeme, a környezeted bókjai, a tükröd incselkedései és a te skrupulusaid fölött. Könnyű és kézenfekvő dolog, valóságos Kolumbus tojása, amellett úri tréfa és egy csöppet sem veszedelmes, mert téged ott senki sem ismer. Vedd fel a szobaleányod gúnyáját és eredj arra a mesterbálra, állj be a táncosnők sorába, ott éppen csak annyid van, amennyit a természet adott, ott csak azt ítélhetik meg, azért aztán meglátod, mit érsz, petrezselymet árulsz-e vagy lépesmézet? Méresd meg végre, mit nyomnál a mázsán pénzed nélkül…
Biz ez így volt egészen s Tóth Mari e percben valóban ott állt meghúzódva a táncosnők nagy csapatjában, remegve, lázban, hányattatva a visszatetszés szorongó érzései és a helyzet újdonságának ingere között, míg a szobaleánya, Klára hátramaradva úgy tett, mintha arra sétálván, pillanatnyira megállt volna az istenadta nép ártatlan mulatozásait nézni. Az igazat megvallva, jobb szeretett volna most a saját ruháiban lenni a kisasszony helyén, de hát a drágalátos angyal kedvéért meghozta az áldozatot. Csak már vinnék is a táncba szegénykét! De még eddig nem akadt senki. Istenem, de nagy marhák az emberek.
Kevély testtartással riszálta magát, csipkés napernyőjét kacéran feszíté a nap felé. Némi kárpótlás a táncért. Mert hiába, szép dolog, ha az ember előkelőnek érzi magát. Hátha még a lornyettet is elhozták volna! Szinte úgy rémlett neki már így is, mintha más vér pezsegne ereiben. Élvezte a mesterasszonyok reá tapadó irigy tekintetét. Szerencse, hogy ő nem látott be a koponyájokba, mert bizony oda az a megfigyelés nyomódott be, hogy íme egy szakácsné, akinek az úrnője nyilván nincsen otthon, minélfogva beleszabadult a garderobe-jába.
– Uccu ni, uccu ni! Ki jön itt, ki jön itt? Répási bácsi jön itt. Vivát, vivát!
Vidám kurjongatások fogadják mindenfelől. A kis hordót gurítja elől Pali inas, utána lépked egy szenátor komolyságával ő maga, az oldalánál pedig egy puskás ember.
Némelyek a hordót veszik pártfogásba, hogy csapra üssék, mások az öreghez sietnek. Köztük Katka is, a Répási szikraszemű szép leánya, akinek átadja a sült foglyokat. Sokan a délceg fiatal vadászt méregetik kíváncsian, míg egyszer csak annak is akad ismerőse.
– Hopp, hopp! Itt vagyok! – kiált feléje Brozik, a vendéglős; hozzá rohan és viszi egyenesen a leányaihoz. – Karolinka, Tinka, hol vagytok? Táncost hoztam, az ebugatta. No, az derék, hogy mégis eljött.
Répásiné asszonyom (a legnagyobb nyelvű asszony Pápán) megorrolja Brozik uramnak ezt az eljárását s odaszól az urának:
– Miféle szerzetet csípett fel kigyelmed megint?
Mire felelte Répási János kenetteljesen:
– Asszony, azt én teneked meg nem mondhatom.
– És ugyan miért? – pattant fel a kardos asszonyság haragosan.
– Mert nem tudom.
– Hát mért nem kérdezte meg tőle, mikor idehozta?
– Mert tudd meg, oktalan teremtés, hogy Répási János nem lévén a szószaporítás embere, nem elegyedik a haszontalan részletek szemelgető morzsolgatásaiba.
Ezzel aztán leült Répási egy hosszú asztalhoz, mely tele volt rakva félig üres palackokkal, poharakkal, kancsókkal, valamint üres tálakkal, melyeken állati csontok fehérlettek, szóval a déli lakoma romjait mutatta az asztal, melynél mindössze néhány öreg mester kvaterkázott, Répásiné asszonyom ellenben nem pihent meg ezzel, sőt csak most ereszté meg nyelvét kedvére, az öreg asszonyok felé fordulva:
– Nem bánom én, akárki legyen, ha mindjárt valamelyik álruhába öltözött Esterházy is, de ami szemtelenség, az mégis szemtelenség. Hogy jut ahhoz Brozik uram, hogy viszi a maga leányaihoz, mint valami megtalált pecsérkegombát! Ha már az urammal jön ide, no ugye, azt hozta volna magával az illedelem, hogy nekem vagy az én Katámnak mutassák be, de nem, ide karikázik a csámpás lábaival és viszi a gyönyörű kisasszonyainak: »Karolinka, Tinka, egy táncost hoztam nektek.« Hogy ki nem ég a szeme! Hiszen nem azért mondom, mintha egy és más, az én Katámnak kellene. Minden ujjára három van. Nem hogy táncos, valóságos kérő. De nem adom ki a házból, hadd élje még egy kicsinyt világát, úgyis csak addig a mienk, míg velünk van. Ember legyen, aki kiemeli a fészekből, azt mondom. Válogathatok, ráérek. Egyetlen leány, mindene van. Szép ember jön, engem ugyan el nem kápráztat, hiszen Kata is szép, nemes ember jön, no, hát Kata is nemes, Répási de eadem, ügyes ember jön, ügyes a leányom is, gazdag ember jelentkezik, ejh, hiszen elég vagyona van a Katának, nem szükség magát eladnia, okos ember kéri, Kata is okos, hanem igen is, ha valami becsületes, erényes fickó akad, hát nem bánom, vigye Isten hírével…
Ezalatt Noszty felakasztotta puskáját egy diófára s egy pár szót váltott a Brozik-leányokkal, kik édeskésen vigyorogtak a szemeibe.
– Táncoltak-e sokat?
– Csurom víz az ingem – selypíté Karolinka.
– De szeretném látni – tréfálkozott Noszty.
– No, nézze meg az ember, mindjárt illetlenségen kezdi.
– Láttam önt az este – panaszkodott a másik leány –, de maga rám sem nézett.
– Nagyon el voltam álmosodva.
– Meg van a puska töltve? – kérdezte a vendéglős, a fegyver finom damaszt csövét vizsgálgatva.
– Az egyik csöve.
– Jó volna kilőni – vélte Brozik úr –, az ilyesmi élénkíti a mulatságot, ez az én véleményem.
– Hát lője ki!
Brozik leakasztotta és sokáig nézegetvén azt, célzott vele erre felé, arra felé, ijesztgette a közellevőket, azután megkérdezte a vadásztól:
– Mit kell meghúzni, hogy elsüljön?
Noszty megmutatta neki, mire elsült a fegyver s nagy sikoltozás, ijedelem támadt, kivált az idősebb asszonyok közt, kik szintén több asztalt ültek körül. Csakhogy itt nem bor volt a cilinderüvegekben, hanem kávé, melyet otthonról hoztak s víz gyanánt hörpengettek. A kannák citromos vízzel voltak megtöltve, azokból merítettek a gavallérok a táncosnőiknek s apró bögrékben szaladoztak vele. A mulatság folyt, de már lankadtan. Majd estefelé élénkül fel újra. Most délután lusták az emberek. Nagyobb része emészt a fák alatt, némelyek el is aludtak a gyepen és mélyen hortyognak, ami furcsán olvad bele a muzsikaszóba, mintha a brúgónak lenne még egy mellékhangja. Alig tíz-húsz pár ropja még folytonosan a csárdást. Egyik-másik legény kidől, de viszont sorba állnak a pihentek s hop-hop, húzzad Rupi, hajrá Rupi, ha elszakad az a húr, megfizeti ez az úr… Délelőtt még sok mindenféle inger volt. Egy-egy szerelmes párocska, ha megunta a táncot, szüretelni ment s a venyigék között bujkálva, míg a szőlőszemeket csipegették egyenkint a lelógó fürtökről, sok egyéb édességhez is alkalom nyílt. De most már le van tarolva a szőlő, nincs azon még egres se; Kóta Béni, a hetyke székálló-legény, ki a táncosnője, Macskás Terka kívánságára, hogy egy kis szőlőt ehetnék, felkutatta tőkéről-tőkére az egész kibérelt területet, utoljára se talált egyebet, csak egy sündisznót a barázdán, amit csintalan jókedvvel odahajított a táncoló párok közé. Bezzeg lett riadalom, sikoltozás, rémület. A jámbor sündisznó véletlenül éppen a kackiás Szüts Mihályné finom habvállára pottyant és megszurkálta. (Úgy kell neki, minek hagyja nyitva a testét.) Összeesett, elájult, úgy kellett fellocsolni. Volt nagy gabalyodás, vidámság, nevetés, a kedélyes tréfából kisarjadzó.
Aranyat ér az effajta fűszer ilyenkor, midőn már a fáradtság jelentkezik, kivált a férfinépnél. Keresztbe áll a legények szeme, mert sokat ittak, csúnyák, mint az ördögök, hajuk belóg a homlokukba, a bajuszuk lekonyul. Egyébkor sem csinosak, kevés bennök a daliás elem, szépek csak az úrfiak és a parasztlegények, kiket a legédesebb, legegészségesebb anya szoptat, a föld; a gyalu, fűrész, bicskia, olló, varrótű mostoha szüle, ki keservesen táplál, kajlákra hajlítja lábaikat, görbére a hátukat s valami elkényszeredett, kelletlen árnyalatot lop be az arcvonásaikba. Hanem a leányféle, az szépen megterem a műhelyek környékén is, mint ahogy a muskátli virít a cserépben vagy a kocsikenőcsös skatulyában is, de az akác nem. A leányok itt is takarosak, tessék csak körülnézni, egyik szebb, mint a másik és ők nincsenek is még kifáradva, csak a frizuráik és a toalettjeik mentek tönkre. A szoknya kiszakadt ráncaiból, a fodrok megtépve, cafatokban lógnak le, de hisz éppen ez a szép, mert ez jelzi a kapós leányt – a fehér ingváll piszkos a sok izzadt tenyértől, némelyik leányon ki is van égetve, mert a gavallér, ki nem fér a bőrébe s égő szivarral táncolja a mártogatóst, táncosnője vállára hajlítván fejét, hogy a női nyak illatától megmámorosodjék, akaratlanul, de sokszor selymaságból is odanyomja a szivar tüzes végét; fölszisszen a leány a fájdalomra s beáll a gyors beavatkozás szüksége, az oltás – ami nem kis gyönyörűség a tenyérnek, mert hát biz az becsúszik ilyenkor tilos helyekre is, ráfogván, hogy a tűz odább harapózott – szóval alaposan kell eloltani. El is alszik aztán a terjedő tűzszikra az ingvállon, vagy a kacabájon, csak kormosszélű lyuk marad utána, de kigyúl ahelyett az arcokon és a szemekben.
Hát bizony nem uralkodik valami nagy gyöngédség vagy finom modor. De hát kinek mi köze hozzá, mikor a leányok meg vannak vele elégedve és így is boldogok? Anyáik, nagyanyáik mind így mentek férjhez – nem lehet hát az rossz szokás. A táncos legény nem megy a leányok csoportjához, mint az uraknál, hogy meghajtsa magát a kiszemelt előtt, hanem csak a félszemével kacsint vagy a meggörbített ujjával int öt-hat lépésről. Ha aztán a jelre több leány rezdül meg és habozás támad, fennhéjázó móddal jelöli meg az igazit…
– Te gyere ide, te kis kancsal…
Vagy ahol előkelőbb a levegő (aminő például itt, a Findura szőlőjében), ott per »maga« vagy »kegyed« megy ilyenkor a megjelölés. »Maga kis dundi« (ami iparos nyelven kövéret jelent) vagy »maga, maga nagy szöszke«.
Régóta állt már a »piacon« Tóth Mari is, mert piac az a szó szoros értelmében, ahol csak a »portéka« van kirakva. Az eladók. Ezek fölött tartanak szemlét a legények s sokszor fumigative int egyik-másik a kezével, hogy egy se tetszik neki. A menyecskének semmi helye a piacon. Aki menyecskével akar táncolni, azt valahol másünnen kell előkeríteni s ez, mint a birka az úsztatóba, csak nagy húzódva engedi magát elcipeltetni a tánc helyére, még ha úgy kopogna is a szeme egy-két forduló után. Úgy kívánja azt az illedelem, hát így csinálják.
Mari szerényen vonult meg valahol a harmadik sorban, meg se látszott kis finom arca a sok mindenféle gurgulyafej közt. Egy-egy leányt kihúztak az integetések vagy a kacsintások mellőle is jobbról-balról, de neki nem akadt szerencséje. Ami nem csoda, mert igaz ugyan, hogy a szép arc nagy segítség az ilyenben, meg a szép termet (ámbár azt nem látni a harmadik sorban), de vannak hathatósabb emeltyűk is, ilyen a nexus a mesterfamíliák és az ismeretség a legények közt; ahol leány van a háznál, ott rendesen vannak legényalkalmazottak a műhelyben, akiknek úgyszólván kötelességük megforgatni a gazda leányait.
Mari kisasszony különben már megbánta merész kíváncsiságát, szeretne túl lenni a kalandon, megunta a dangubalást, * talán restellte is a szobaleánya előtt, édes örömest ott hagyta volna a »kirakatbeli« helyet, de az nem volt könnyű, mert a háta mögötti sorok úgyszólván elzárták útját. Éppen mikor a visszavonulás módozatán töprengett a hamupipőke, egyszerre csak a sor előtt terem a vadász s félreérthetetlenül feléje int kezével.
Dangubalásnak nevezik, mikor a hajó sokáig vár a kikötőben.
Tóth Mari észre sem veszi; a bal szomszédnéja, egy tömzsi vénleány löki oldalba:
– Magát hívja az az úr, nem látja?
Egész teste megremeg, minden vér arcába szökken s elhomályosul előtte a természet, míg valami jóleső melegség fut erein. Hát mégis?
Az előző sorok megnyílnak előtte (mert rend van elöl) s mintegy öntudatlanul tántorog ki az ifjúhoz, akire még csak most vet egy bátortalan tekintetet. Úgy rémlik neki, mintha ismerné valahonnan, mintha már látta volna valamikor a vadászt, aki gyöngéden fogja meg a kezét (pedig nagy bolondság, mert még elárulja, hogy nem mesterlegény). De Mari nem vesz ilyet észre, nem lát, nem tud már semmit, átveszi fölötte az uralmat a zeneütem; meglendíti piciny lábát s azok szárnyakká válnak azon nyomban; száll, száll, ismeretlen világokon át. Pedig ez még csak a lassú, a lépegetés költészete. Kellemmel teljes, előkelő mozgás, de már ki-kicsillan belőle a szilajság gyulladozó szikrája. Táncos a párját elereszti persze csak azért, hogy aztán elfogja, negédesen illegeti, hajlongatja magát előtte, Mari egy kicsit járatlan a csárdás zamatos fortélyaiban (hiszen Amerikában nem tanulhatta ki), nem tud elosonni kacérkodó incselkedéssel s elvegyülni idegen párok közé s mikor már-már megfogná legyeskedő kedvében a táncosa, kisiklani karmai közül a pillangó illanásával, csalafinta kanyarodással, pedig csak úgy szép a fogdosó, ha nehézséggel jár. Ezúttal ugyan nem virtus; ott fogja el, úgy fogja el, ahogy akarja, mint a pihegő madárkát. A Rupi rárántja a frisset. No, most kell megnézni. Most jön a kopogós. Ejh, de tudja. Majd átkapja a Mari derekát két kézzel, föl-fölemelgeti, le-leeresztgeti filigrán táncosnéját, mintha piskótát mártogatna édes tejben. Harmatozik immár a homloka s lóbálódzik hajában a sárga rózsa… jaj, már le is esett.
Lehajlik érte Noszty hirtelen, de csak azt a kezét fejti le a leány derekáról, amelyikkel fölveszi.
A leány is leveszi a vadász válláról az övét s a rózsa után nyúl.
– Nekem adhatná – mondja a vadász.
– Minek az magának? – feleli az vissza (Most hallják először egymás hangját.)
– Hát csak. Eltenném magamnak.
– Úgy sincs már meg a szára – ellenkezik a leány csendesen.
– Hiszen éppen azért, mert nem veheti már hasznát.
– No, ugyan maga meg nagy hasznát veszi – évődik Tóth Mari.
– Ideadja?
Mari vállat vont, mire Noszty Feri az inge hasadékán át a keblébe csúsztatta a rózsát, de előbb megcsókolta.
Kigyúlt erre a leány, mint a láng, röstelkezni látszott, úgy érezte, hogy egy kicsit tovább ment egy ismeretlen, alantas állású ifjúval, de ez csak egy pillanatig tartott, hiszen nem is ő van itt voltaképpen, hanem a szobaleánya, Kovács Klári és ami a rózsát illeti…
– Hiszen nem az enyém – fejezte be a gondolatát hangosan.
– Hogy nem a magáé? – csodálkozott Feri ravaszul –, hiszen erről a fejről esett le, vagy talán ez a fej se a magáé?
Mari az ajkaiba harapott és nagy zavarba jött, hogy most majdnem elárulta magát a fennhangon való gondolkozással, lesütötte a fejét és mosolyogva mondá:
– A fej ugyan az enyém, de úgy érzem, mintha nem az enyém lenne, mert egy kissé elszédült a táncban.
Feri erre rögtön abbahagyta a táncot és az álldogáló táncosnék sorához vezette.
– Pihenjen meg egy kicsit, de még talán jobb volna, ha leülne valahol, talán ott az asztalnál, ha helyet szorítanának. Nincs ott valami ismerőse?
– Nincs, nincs – felelte kedvetlenül, mert egy csöppet sem volt még elfáradva és csak zavarában, kifogásnak rántotta elő a fejszédülést; szeretett volna még táncolni.
– Hogyan, senkit se ismer? Tehát nem pápai a kisasszony?
– Sem pápai nem vagyok – mondá halkan –, sem kisasszony.
Noszty ijedten látszott fölszisszenni:
– Oh Istenem! Hát már férjnél van?
– Nem úgy értem – felelte szégyenlősen, miközben a kendőjével legyezte magát.
– Hanem?
– Úgy, hogy én csak szegény szobaleány vagyok, egyszerű cseléd.
Ez a fölfedezés láthatólag elkedvetleníté Nosztyt; hozzátartozott ez a szerepéhez, melybe apránként kezdett belejönni. Úgy tett, mintha egyszerre nagyon elhidegült volna, elbocsátotta a Mari kezét.
– Nem gondoltam volna – mormogta csendesen.
A leány kíváncsisága föl volt már ezzel piszkálva.
– Hát mit gondolt?
– Tudom is én? Mit gondol a seregély, ha valahol egy szép szőlőfürtöt lát? Csak nem hiszi talán, hogy ez akkor azt mérlegeli, a gróf tőkéjén nőtt-e az vagy egy közönséges zsellérén?
– Hanem megeszi, ugye? – felelte rá Mari hirtelen. – No, köszönöm. Maga engem meg akart enni.
– Miért ne? Hiszen megenni való.
– Ugyan menjen! Talán mézeskalácsos, hogy olyan pazarul bánik a mézes szavakkal?
Noszty kitért a felelet elől, vagy nem hallotta a megjegyzést, mert megfordult és körültekintett a tarkabarka mulatozók csoportjain.
– Sehol se látok valami ülőhelyet – mentegette magát bosszúsan –, s nekem sincs itten ismerősöm.
– Alkalmasint maga se idevalósi.
– Én csak átutazó vagyok, de megálljon, látok valamit…
Noszty észrevette a pónit, a Répási uram hordóját, ott állt kipányvázva a gyepen, az ördög se törődött már vele – hát bizonyosan üres.
Otthagyta tehát Marit és fölkereste a szabót, hogy engedje át a pónit egy a fáradtságtól kimerült leánynak ülőhelyül.
– Hm – dünnyögte Répási –, a hordó is kimerült, a leány is kimerült, hát összeillenek.
– Elvihetem?
Répási uram felhajtott egy pohár bort s nagy lendülettel felelte:
– Egy kősziklát láték idejövet, mely kettérepedt, hogy helyet engedjen egy vadrózsának, mely nem tudott a kő alól kinőni; Répási János se bugyborékolhat kegyetlenebbül, midőn egy rózsabimbó számára az elhelyezés mivoltja helyeztetik tárgyalás alapjául, és mikor Répási Jánosnak meg sem kell repednie emiatt.
Feri hát odagurította a hordót a leányok csoportjához és megkínálta Marit a leüléssel.
– Tessék, édes lelkem, üljön le. – Ez a lelkem megszólítás is most már stílszerű volt a vallomás óta. (De 'iszen érti magát a gyerek.)
Az ülőke elhozatala olyan nagyszerűen gavalléros tettnek tűnt itt fel, mint mikor herceg Montrose bíborköpönyegét teríté le a sárba, hogy egy hölgy száraz lábbal léphessen ki a kocsiból a csónakjához. Az általános figyelem Noszty és Mari felé fordult. A bámulat megaranyozta Nosztyt. Ejnye, de csinos fiú! De ugyan hova tette a szemét? Az irigység nyilazni kezdte Marit. Ki lehet? Honnan jött? Ki ismeri?
– Furcsa puska – ereszté ki fullánkját Répásiné. – Úgy áll rajta a ruha, mintha vasvillával hányta volna rá valamelyik béresünk.
(Ezzel azt is jelezte az ifjúság előtt, hogy béreseik vannak odahaza és pedig többen.)
– Úgy mórikálja magát, mint valami úri kisasszony – vélte Komádi Józsefné asszonyom, a csinos fűszeresné, a bencésekkel átellenben.
– Pedig csak szobacicus – világosította fel Erzsi, a hajadon húga –, mert éppen mellettük táncoltam, mikor azt mondta a vadásznak, hogy ő csak cseléd.
– Ejnye, a szemtelen! – pattant fel Csömör Andrásné, kinek már meglehetősen félre állt a kontya, mert tisztelője a boritalnak. – Hogy mer ide tolakodni, rangbeli perszónák közé? Nem hordóra kellene ültetni az ilyet, hanem kalodába.
– Nono, nem cseléd az – csillapította Kevély Istvánné a megbotránkozókat. – Nem látják kegyelmetek, hogy milyen harmatos fehér keze van; nekem is ilyen volt, mikor még kisasszony voltam (a kántor leánya volt S.-Vásárhelyről), aztán milyen gyémántos arany karperec csillámlik a kézcsuklóján.
– Persze. Tudjuk – gúnyolódott Somrói Veronika, a vénleány, aki ugyancsak ki volt festve és jól tudta, hogy mit ér a látszat. – Bizonyosan a kegyelmed ura csinálta.
(Kevély István uram ugyanis rézműves volt.)
Úgy Noszty, mint Mari, semmit sem sejtettek e fenekedésekről. Noszty leültetvén a kisasszonyt, elvegyült a tömegek közé. Érezte, hogy a Voglányban kifőzött terv jobban sikerült, mint remélte és most már fejlődésképes, de nem szabad rohamosabban érlelni. Egy kis időt hagyott Marinak, míg lelke fölszívja a beadott mérgeket.
Már szinte megijedt, hogy többet adott be belőlük, mint kellene. Csak egy kávéskanállal egyszerre – így diktálja az okosság. – Azért hagyta ott egyedül.
Marinak úgy tetszett az elmúlt negyedóra, mint egy szép, kedves álom, melyből még kár volt fölébredni. Okolta magát, amiért elriasztotta a táncosát, azzal a vallomásával, hogy szobaleány. »Mindegy – sugdosta a hiúsága –, tetszettél neki, az bizonyos, nyilván beléd szeretne, ha volna rá alkalom, s ha nem lennél cseléd, hanem valami mesterleány.«
Hisz az is vagyok – felelgette önmagának –, pékmester leánya vagyok, csakhogy a kifli-királyé, királykisasszony…
Bolondság, bolondság – fűzte odább a gondolatait, miközben visszaigazgatta azokat az engedetlen hajszálakat, melyek kirázódtak tánc közben a fonatból és az égő arca körül repkedtek, amint magára hajtotta a szelet csipkekendőjével. – Kétségtelenül hibáztam és ha a mamáék megtudják, nagy patália lesz belőle… Jaj, Istenem, csak meg ne tudnák! És ha már elkövettem a hóbortot, legalább mulattam volna, de elrontottam a mulatságomat a vallomással. Ez volt tőlem a második ostobaság. Azt értem el vele, hogy most itt hagyott a gavallérom faképnél. Ejh, mindegy. Hiszen a voltaképpeni cél mégis el van érve. Egy legénynek megakadt rajtam a szeme, hát mégis szép vagyok valakinek…
S egy kedves, szelíd mosoly osont el ajkain.
Aztán nem is az utolsó legény szeme akadt meg rajta, hanem a legcsinosabbé valamennyi között. Két dióbarna szem, finom, vékony bajusz fölött. Megint elkezdte fejét törni, hogy honnan olyan ismerős neki a fiatalember. S e végből ismét fölkereste a tekintete. Oh, csakis evégből. Hopp, megvan, eszébe villant. A Vörösmarty »Szép Ilonká«-jának illusztrációiban szakasztott ilyen a vadász, akiből aztán Mátyás király hámlik ki.
Noha kitalálta, mégis önkéntelenül is figyelemmel kísérte a vadászt. Röstelkedve érte magát ezen a hóbortos érdeklődésen, fülig pirult, de (s ez a gyanús) azon nyomban megtalálta a mentséget, amivel a belső kisbíró száját bedugta. Ejh, ugyan mi van abban? Hiszen ki érdekelje az idegen tömegből, ha éppen az az egy ember nem, akinek megtetszett? E sokaságból kétségkívül leginkább ő áll hozzá legközelebb… azaz csak állt. Ámbár ki tudja? Hiszen miért ne jöhetne még vissza?
Tehát már várta. Várta anélkül, hogy tudná, hogy várja. Feri hidegen, közömbösen őgyelgett, majd itt, majd ott tűnt fel, beszélt egy kicsit Brozikkal, majd Répásival, ezzel az utóbbival koccintott is, miközben odajött a Répási-leány, a szikraszemű, megösmerkedett vele s egy darabig beszélgettek, nevetgéltek. De micsoda kedvetlenítő nyugtalanság lepte meg Tóth Marit ezalatt, szeretett volna már hazamenni, de nem volt ereje fölkelni a hordócskáról.
Próbálta elterelni gondolatait a vadászról, de nem egészen sikerült, majdnem akaratlanul is rátévedt a tekintete s kísérte mindenüvé, látta, amint elválik a Répási-leánytól (no, hála Istennek), megkönnyebbszik, érezte; most egyenesen a leányok sora elé állt a vadász szemlét tartani, hogy táncosnét válasszon közülük, sokáig nézett ide, oda, bizonytalanul, habozva, aztán mintha nem talált volna senkit, eleresztette a jobb kezét, mellyel inteni szokás és elment a sor előtt, kezeit hátra téve. Így ment el Mari mellett is, lassan, gondolatokba mélyedve, anélkül, hogy észrevette volna, csak mikor már áthaladt, fordult meg, s mintha csak történetesen esnék, hátra szólt:
– No, kipihente már magát?
A Mari szíve elkezdett hevesebben dobogni, de ezt magának se merte bevallani.
– Körülbelül – felelte.
– Nem táncolnánk még egy kicsit? – kérdé nevetve.
– Nem bánom – mondá a leány fojtott hangon és felemelkedett ülőhelyéről.
A hordóra rögtön leült Süvegjártó Ágnes. Noszty elkezdett táncolni, de alig perdített egyet-kettőt Tóth Marin, mikor a selyma Guba Pali fölhajította duhaj kedvvel a Kolotnoki Jóska selyempántlikás kalapját a diófára s az ott maradt lógva fent a gallyak között. Kolotnoki fölmászott a kalapjáért s ha már egyszer ott volt a magasban, az a gavalléros gondolata támadt, hogy miután a banda éppen a fa árnyékában állva muzsikált, leereszt a Rupi hegedűjébe egy ezüst forintost. A forintos azonban a prímás orrára esett, úgy, hogy abból legott megeredt a vér. Látván a saját vérét folyni a kabátján (ámbár a cigány szereti a pirosat), ezúttal rémülten ejté el hegedűjét, valóságos halálordítást hallatva, mely csak fokozódott azáltal, hogy a szerencsétlen hegedű éppen egy kőre esett és megrepedt, amely körülmény folytán stradiváriusszá lépett elő. Nagy galamuta támadt ebből; Rupi jajveszékelésbe tört ki drága hegedűje miatt, a banda többi tagjai, látván vezérük katasztrófáját, keresztbe tették vonóikat, a brácsás vízért szaladt, lemosni a Rupi arcát.
– No, mi az? – riadtak fel a táncosok. – Hát miért nem muzsikáltok, hékás?
Rupi még mindig kiabált, átkozódott cigány nyelven, mire a többiek is nekibátorodának:
– Nem urák ezsek – mondá a flótás és kezdte a flótáját a szarvasbőrtokjába csúsztatni.
– Reselt figét ezseknek, nem muzsikát – vélte a cimbalmos –, szúrják le elíbb a hegedí árát!
Nosza odaugráltak a rendezők a sztrájkolókhoz, észretéríteni igyekezvén az elkeseredett Rupit, hogy így, amúgy, hiszen Kolotnoki jót akart, pénzt hagyított le, ki tehet arról, hogy rossz helyre esett, hiszen a pénznek nincsen esze (pedig dehogy nincs). Rupi váltig csökönyös maradt, míg végre tömérdek huzavona, fenyegetés, gorombáskodás, könyörgés után sikerült őt megnyugtatni tíz forintnyi kárpótlás ünnepélyes ígéretével, ami nem is volt túlzott összeg, ha meggondoljuk, hogy az utolsó stradiváriuszok egyikének összetörését volt hivatva fedezni.
Míg az alkudozások tartottak, a sokáig húzódó szünet bő alkalmat nyújtott a csevegésre, azokról a bizonyos csacsiságokról, melyek semmiképp se alkalmasak a följegyzésre.
– Még nem is kérdeztem, hogy hívják? – kérdé Noszty.
– Találja ki!
– Juliskának?
– Nem.
– Hát hogy?
– Klárának.
– Klára szép név, de hát a vezetékneve?
– Minek azt tudni? – vélte Tóth Mari. – Ne legyen olyan kíváncsi.
– Arra gondoltam, hogy ha talán egyszer kedvem jönne levelet írni.
– Nekem? – szólt a leány ijedten. – Oh, hiszen az lehetetlen.
– És ugyan miért volna lehetetlen? A posta elviszi akárhova.
Mari habozott egy percig a felelettel, miközben fülig pirult.
– Az asszonyom sohase engedne meg ilyen levelezést.
– Különös asszonyság lehet – jegyezte meg Noszty vidáman –, csak nem valami apáca fejedelemasszony?
– Nem, nem, de mégis…
– Egyszerűen ne mutassa neki a levelet.
Mari nem felelt, de Noszty örömét találta őt ebben a kérdésben megkínozni, sarokba szorítani.
– No, ne okoskodjék hát, Klárika, mondja meg a címét kérem – rimánkodó, lágy hangon ismételgette –, mondja meg, ne keserítsen meg, hiszen olyan szomorú még gondolatnak is, hogy sohase lássam többet… de persze maga nem bánja…
– Hát mit tehessek? – rebegte bizonytalanul, nagy zavarral.
– Mondja meg a címét és a többit bízza rám – suttogta a vadász mámorosan.
Tóth Mari megrázta a szép fejét tagadólag s álmatag tekintetét lesütötte.
– Nem mondhatom meg, éppen azért, hogy ne írhasson… nem akarom.
– De hiszen nem mutatná meg az asszonyának.
– Meg kellene mutatnom – felelte akadozva –, mert tudja meg az igazat, mert, de ne nevessen ki kérem, nem tudok olvasni.
– Oh, szegény kicsikém! Szegény kicsikém!
Jó szerencse, e pillanatban megszólal a zene, mozgásba jöttek megint a lábak és megpihenhettek a nyelvek. Mari szabadabban lélegzett, Noszty azonban a boldogtalan szerelmest adta, dacosan szegte le fejét s elfordította táncosnéjától. És mintha keserű érzései annyira kicsordultak volna, hogy a lábába is jutott, vad szilajsággal járta a táncot. Ahol ni, Brozik uram is beugrott s éppen Répásiné asszonyommal (mintha elefánt táncolna a tehénnel), mindkettőjükről csorgott a verejték, a Brozik nagy tokája ide-oda rengett, míg a Répásiné pufók arca szinte már a kékbe játszott a fölhevüléstől.
– Talán már elég is lesz – lihegte. – Öregek vagyunk már, szomszéd.
– Többet ér egy negyedórai napfény télen, mint egy egész napfényes hét nyáron. Ez az én véleményem, szomszédasszony lelkem.
Széles jókedvben, ott rezegtette magát és méltó terhét közvetlen Noszty mellett, miközben barátságosan ütött rá a vállára:
– Sose halunk meg, vadász uram.
Noszty dühösen fordult meg, hogy megfenyítse, aki vele komázni mer, de meglátván Brozikot s eszébe jutván, hogy hol van, egy mély sóhajjal felelte:
– Bárcsak már meghaltunk volna!
– Hát mi a baj, haj, haj, hopp?
– Nem akar a rózsám szeretni – nyögte ki keserű panaszát a vadász, mire úgy látszik, megesett a táncosnéja szíve, önkéntelenül hozzásimult, szinte hozzátapadt.
Delejes áram futott erein keresztül s szenvedélyesen magához szorította – pedig ez már nem is tartozott a szerephez.
– Nem tud olvasni? – suttogta lázasan. – Hát a szemekből se tud?
– Nem próbáltam – lihegte a leány ábrándosan. – Jaj, agyonszorít!
Legott elbocsátotta a derekát, aztán már csak előtte cifrázta, szép, formás mozdulatokkal, daliásan, mind a két kezét a csípőjére téve. Addig-addig iregtek-forogtak, míg egyszer csak odaértek a cigány elé.
Feri egy bankót csúsztatott titokban a prímás tenyerébe s parancsoló mozdulattal kiálta rá:
– Ácsi more! Ez jön most.
S dalolni kezdte, táncosnéjára szegezve izzó tekintetét (nem volt ebben semmi mesterkélt többé):
Nézz rózsám a szemembe,
Mit olvasol belőle?
Mari eleinte puszta szónak vette s inkább lesütötte a szemeit, semhogy bele mert volna velök nézni a vadászéba, fáklya a fáklyától gyúlik, jaj, dehogy nézne oda, hanem a legény nem engedte, s addig ismételte a dal első sorát, mindig csak azt húzta a cigány is, hogy feltűnő jelenetté kezdett fajulni – akkor már mégiscsak célszerűbb, ha belenéz.
Rávetette búzavirágszín szemeit, csak egy villanásra találkozott a négy szem, csak annyi ideig, amennyiig a nyíl egy falevelet áthasít (de talán az is sok volt), aztán lehunyta, mintha megperzselődtek volna, rájok húzódott pihentetőül a selyemrojtos szemhéj.
Mit olvasol belőle?
Ugye azt mondja,
Ugye azt mondja…
Dalolta Noszty tovább, miközben megfogta a Mari kezét:
– No, hát mondja már, hogy mit mond, mit olvasott ki?
– Azt, hogy maga bolondot űz belőlem – felelte a leány tündöklő mosollyal, amely elárulta, hogy maga se hiszi, amit mondott.
A párkák keze azonban sohasem pihen egészen, váltig új szálak fonódnak le a guzsalyaikról. Kolotnoki Józsi nagyon zokon vette a flótás mondását, hogy ők nem urak s hangulatot kezdett csinálni a rendezők közt amellett, hogy ezt meg kell torolni, a flótás szemtelenkedett velök, ezt nem viheti el szárazon, meg kell a flótást verni, hogy lepedőben vigyék haza, ezt kívánja az iparos ifjúság becsülete. Ebbe bele is nyugodtak a többi rendezők, mert a becsület egyugyanazon koszttal táplálkozik, eltérő vélemények csak arra nézve voltak, hogy most lasnakolják-e el a flótást, vagy csak a szüreti mulatság legvégén? Sőt volt egy harmadik indítvány is, a fiatal Broziké, melyben szintén bennfoglaltatott az elagyabugyálás, de úgymond, előbb be kellene bizonyítani, hogy urak vagyunk, ez pedig akként volna keresztülvihető célszerűen és olcsón, ha valahogy egy négyest lehetne összehozni, mert a négyes okvetlenül imponálna a bandának s nagyra nevelné a mulatság tekintélyét a külvilágban is, ha híre menne a városban, hogy négyest is táncoltak a szüreten.
Úgy ám, négyest, de ki tud négyest táncolni? Nagy dolog az! Arra sincsen módja a szegény mesterlegénynek, hogy a fejét megrakná műveltséggel, nem hogy különböző ismeretek jussanak még a lábaiba is. Hiszen gyönyörű volna egy négyes, nagy eset volna, szó sincs róla. Findura bácsi holtig kevélyen emlegethetné, hogy valamikor négyest táncoltak ebben a szőlőben, de azért mégse tanácsos buga fővel neki ugrani, mert hátha valami világraszóló felsülésbe vagy nevetségbe lyukad ki a dolog, hanem egy kis elsődleges tapogatódzás nem árthat, hogy ki tud, ki nem tud s hány pár állna ki a döntő percben?
A fiatal Brozik bízatott meg ezzel, mire sorba vette a fiatalságot s így jutott el Nosztyhoz is, megszólítván őt illő módon:
– Szokott kegyed négyest táncolni?
– Csak nem akar engem táncosnénak? – kérdé nevetve.
– Szeretnék egy négyest rendezni, ha elég vállalkozó akad.
Noszty a táncosnéjához fordult.
– Akarna velem egy négyest táncolni?
– Miért ne? – felelte Mari odaadón.
Úgy látszik, több helyütt is szerencsével járt a kis beesett szemű Brozik, mire hirtelen nagy nyüzsgés-mozgás támadt, mint a futótűz terjedt el a hír, hogy négyes készül, ami csodálatosan fölajzotta az idegeket és emelte az önérzeteket. Mindenki nagyobbnak, előkelőbbnek érezte magát egy fokkal, kivévén azok a leányok, akik nem tudtak négyest táncolni s marcangoló lelkiismeretfurdalással mélyedtek el múltjukban előforduló olyan mozzanatokba, melyek lehetővé tették volna a finom tánc elsajátítását.
A rendezők lázasan futkároztak ide-oda a nagy esemény küszöbén. Ezer és egy kérdés merült most fel (nem olyan könnyű ez, ahogy látszik). Megtanácskozandó, miképp történjék a megszólítás: Urak, hölgyek vagy pedig: Férfiak és nők? Természetesen urak, hölgyek. De az egyes figurák egymásutánjával és elnevezésével sem volt egészen tisztában Brozik úr, hiába tanulta a mészárosságot Bécsben. Ezeket bizony magával Rupival kellett megbeszélni, evégből fölfüggesztették a táncot s újólag kisöpörték és kiegyengették a tánchelyet.
Noszty ezalatt elbocsátván táncosnéját, hogy a négyeshez majd visszatér, fölkereste idősb Brozik uramat, hogy valami ennivalót kerítsen tőle, mert a gyomor is megköveteli a magáét – kivált olyan sovány ebéd és annyi testmozgás után. Hanem iszen egyéb se kellett, csak jeleznie, hogy éhes.
Ha eddig senki se törte magát őt észrevenni, vele megismerkedni, míg semmire se volt szüksége, most bezzeg tízen is rohantak az élelemmel rakott kosaraikhoz, fölséges hideg pecsenyék: malacok, ludak, foglyok, nyulak, torták, fánkok és nyalánkságok kerültek ki a sustorgó zsíros papirosok közül.
– Ide, ide, öcsém uram. Ebből tessék, kedves öcsém! Ne vesse meg a mienket. Tiszteljen meg minket is.
Ha nem álltak is egészen jó lábon a finom előkelő tónussal, de a magyar vendégszeretet a maga teljességében duzzadozott. Tartaléknak eldugott pókhálós palackok kerestettek elő ugyancsak a kosarakból vagy a krispinek és köpeny zsebeiből, zöldesbe játszó aranyszín nedveikkel, melyek a városi pincékből öreg korukban származtak vissza a hegyre, melytől eredtek. Egymásra licitáltak a jó emberek. Ebből egyék, ez a jó! Mi az a poharában? Ugyan öntse ki azt a lőrét! Eh, ne hallgasson azokra, kóstolja meg az úr az enyimet!
Így kínálgatták fölváltva, azt se tudta már, mit egyék, mit igyék, a sok szívességtől, a veszprémi püspök se dúskál annyi jóban, le is telepedett az asztalhoz nagy kényelmesen, de még jól se lakott, már a cigány a négyes akkordjait kezdte jelezni, a párok immár sorakoztak kétfelől és a rendezők harsányan kiáltoztak.
– Urak, hölgyek! Kezdődik a négyes! Ide, ide a sorba! Ej no, gyűljenek már, kutya mérges teremtette.
Noszty is felugrott, sietett megkeresni a táncosnéját. Körülnézett a leányok hullámzó során, de sehol sem látta Tóth Marit, hanem ahelyett megpillantotta Bligit, a dogot, amint ott somfordált a leánypiac túlsó szélén. Aha, a Bligi kiszabadult és idejött. No, ahol a Bligi van, ott kell lenni közel az úrnőjének is.
Abba az irányba indult egyenest és most már meg is pillantotta Tóth Marit, felismerte az aranyszínű hajkoronáról, ámbár háttal állt, egy csenevész barackfa levelei által részben elfedve, egy másik leánnyal beszélgetett, aki széles karimájú, lilapántlikás szalmakalapot viselt, mely csak az állát engedte láttatni messziről. Úgy látszik, élénken folyt közöttük a beszéd. Vajon kivel barátkozott meg?
Most egyszerre fölvetette fejét az idegen nő s Noszty lábai megdermedtek, arcát halaványság lepte el. Az, akivel Tóth Mari beszélgetett, Velkovics Rozália volt, az ő egykori menyasszonya Trencsénből.
Velkovics Rozália! Álom-e vagy valóság? Talán csak hallucináció, kísértet, mely a saját lelkiismeretéből kél ki? Hiszen mit keresne itt Velkovics Rozália? És hogyan eredhetne beszélgetésbe éppen Tóth Marival? Annyi véletlen nem fér egy kosárba!… És mégis ő az, testestől-lelkestől, minden mozdulata rávall, ő szokta hol leszegni, hol fölhajítani fejét, mint a kényes paripa, a kezét is úgy lóbázza, nem minden kellem nélkül, sőt a lencse is ott van a balszeme alatt. Jaj, csak valahogy meg ne látta volna, mert akkor minden elveszett.
Egy másodperc alatt kellett átgondolnia és mérlegelni mindent. Szent Isten, milyen szerencse és szerencsétlenség egyszerre!
Világos volt, hogy futnia kell innen, nehogy meglássa, ha meg nem látta eddig. De mit szól ehhez Mari, ki tán már várja e pillanatban táncosát? A táncos nem lesz elő, az már bizonyos. Nagy szégyen, hogy megszökött, de legalább mégsem romlik el minden, mert egyet-mást meg lehet később magyarázni, de ha kisül, hogy ki ő, hitvány partivadászattá durvul a mai bájos kaland.
Pedig ez a játék már nem megy babba, nemcsak Mari hozományáról van már szó (hiszen még elég pénzes leány akad az országban), hanem az ő szívéről is, mely nyugtalanul dobog és hánykolódik.
Önkénytelenül megfordult s mindenekelőtt belevetette magát a hullámzó embertömegbe, hogy észrevétlenül a puskájáig jusson s minél előbb elhagyja ezt a veszedelmes helyet, de amint az asztalokhoz lopta magát, hol a puskája és tarisznyája volt felakasztva, a Répási uram háta mögötti szilvafán, felette kockáztatott vállalatnak látszott a tárgyak leakasztása, mert a körülülők alkalmasint észreveszik, Brozik és Répási tartóztatni fogják, a rendezők, akik most hajkurásszák össze héjaszemekkel a négyes-táncolókat, előreláthatólag közbelépnek, hogy ne menjen; ebből jelenet keletkezik vagy legalább szóbeszéd és ráterelheti a Rozália figyelmét… Jó lesz vigyázni! Inkább a puska vesszen, mint a remény.
Noszty tehát arra határozta magát, hogy ott hagyja vadászkészségét s mögéje kerülvén nagy ügyesen a ponyvákból készített szüreti sátornak, észrevétlenül leereszkedett a hegy legalján elhúzódó árokba, melyet a hegyről leszakadó vizek vájtak ki ott századok óta. Az árokban egy csöpp víz se volt s minthogy kétrét meghajolva mendegélt benne egy darabig, teljesen láthatatlanná lett.
Csak messze, túl a láttávolon lépett ki onnan, hogy a völgy pázsitján kanyargó gyalogúton a város felé tartson. Előlről a pápai templom kettős tornya integetett feléje komoran, hátulról a négyes egyre bágyadozó zenéje csiklandozta. Éppen a chaine anglaise figuránál tartottak most. Milyen jó volna ott lenni, a Mari puha kezét fogva, édes vallomásokat, apró szikrákat csalni ki belőle. Ki tudja, mi minden történhetnék még?
A nádason innen, a tocsogóknál, vadludak csapatja rebbent fel, a kukoricásokból nyulak ugráltak ki szemtelen vakmerőséggel. Mert ilyen az élet. Mikor puskája van az embernek, kerüli a vad, mikor meg nincs puskája, ott ténfereg a lába alatt.
Igaz, nem valami nagyon érdekelte most a vad, jobban izgatta az a rejtély: hogy toppant ide Velkovics Rozália? A pokol lökte-e ki magából vagy az ég küldte, hogy egyetlen húzással elrontsa mindazt, amit az ördög épített?
De hátha mégsem volt Velkovics Rozália? – Hátha csak hasonlított hozzá és most őt csak egy képzeletbeli fantom, egy üres árnyék kergeti a paradicsomból?
