MÁSODIK FEJEZET A GYANÚ
MÁSODIK FEJEZET
A GYANÚ
A GYANÚ
A gondviselés körültekintő ereje bizonyára felismerhető a legapróbb dolgokban, most is úgy intézkedett, hogy Görgey Jánosné Jánoki Máriának ugyanakkor szülessék egy kisleánykája, ki a Borbála nevet kapta és most volt hathetes. A derék úrasszony, minthogy elég teje volt, elhatározta, hogy magával viszi ezt a másik babát is és azt is ő fogja szoptatni. Iszen csak nem hagyhatja itt anyátlanul, cselédre bízva. Az akkori emberek még tudatlanok voltak, el se hitték, hogy a parasztdajka fehér tejétől kék vér képződjék az úri csemetében. Így aztán, mihelyt egy kicsit beszélni lehetett Pál sógorral, megegyeztek ebben, s a csecsemő elkerült a toporci kastélyba.
Még meg se látogathatta a búskomor apa, aki hetekig jóformán nem volt észnél s akit váltig ijesztgetett Marjákné, hogy a kis leánykának aligha lesz elegendő tápláléka, mikor híre jött, hogy a Jánosék leánykája, Birike, meghalt. Minthogy késői gyerek volt, amolyan vakarcsféle (Jánoséknak már felnőtt gyerekeik voltak), nem sokba vette az atyafiság a halálesetet. Hiszen az ilyen gyerek még senki. Idegen, ismeretlen. Úgy megy el, hogy itt se volt. Nem nagy teketóriát csináltak belőle a rokonok s mivel hófúvásos téli idő volt, nem is igen mentek el a temetésre, tekintve a rossz utakat. Egészen csendben, noha nyilván mélységes fájdalommal kísérték a szülők kis halottjukat a családi kriptába. Igazán nem történt semmi különös, de mikor aztán pünkösd táján látogatást tett Pál úr Toporcon (csodálatos, már nevetni is tudott a gyermek), sok mindenféle benyomást szedett össze. Kereste a fejletlen arcocskában a Karolina édes vonásait és nem találta. Órákig nézte ebből a szempontból. Szép, kedves volt a gyermek, de mégsem az. Oh, nem az. Néha valami olyasforma csillant meg a szemecskéjében, mintha a Karolina őzikenézéséből volna, de ez hamar kialudt, talán csak képzelődés volt. A picike kövér volt, mint ahogy az angyalokat festik a katolikus templomokban, amorettek játszottak ajkai körül, s mikor János urat meglátta, elkezdett a karjaival repesni, mintha szárnyakat emelgetne, hozzá kéredzkedett, mikor ellenben az apja karjára tette a sógorasszony, sírásra fakadt: félt tőle. Hát hol van itt a gyermeki ösztön? Különös nyugtalanság fogta el, melynek alig bírt nevet adni. Zúgott a feje, s mint a varjúk a ködben, ide-oda kóvályogtak a gondolatai. Összevonta a szemöldjeit, mikor János föl-fölkapta bölcsőjéből a kunkogó gyereket s elkezdte hajsókálni s mindenféle gyermeki szavakkal engesztelni, míg csak ki nem csikarta a napfényes mosolygását. Csodálatos, hogy nem restelli deresedő hajjal, a patvaristák szeme láttára, akik nyilván gúnyolódnak a háta mögött: »Nini, megbolondult az alispán, beállott pesztonkának.«
S ha még a maga gyermeke volna – szőtte tovább képzelete tarka vásznát, úgy, mintha a patvaristák gáncsolásait szőné, de ez a gondolat annyira az övé volt, hogy ekörül szállongtak, mint alkalmatlan legyek, sokfelé járó elméjének összes villanásai.
Miért szereti János annyira ezt a gyereket? Hát természetes az? Egy idegen gyereket? Egy komoly alispán? (Ebbe az időszakban ugyanis még Görgey János volt az alispán.) Aztán a sógorné is imádja. A maguk elhalt leánykáját pedig nem is emlegetik. Meghalt, hát nincs, föl se veszik. Pál úr egypárszor szóba hozta, de alig borult el a homlokuk. Olyanformán veszik, mint amely házban egy kanári pusztult el. János valami olyast mondott, hogy aki még nem érintette lábacskájával a földet, az még nem élt, az még az égben volt, és hát a kis Birike a pólyákban halt meg – még nem volt karonülő. Hja, a karonülő, az már más; az már kisasszony. Ugye, kis mákom, te már kisasszony vagy, no, nevess hát egy kicsit az apádra is.
De Rózsika bizony nem nevetett, viszahajolt morcosan a János feje mögé; nem is csoda, a vadember akkor kezdett vadember lenni, arca sötét volt és fanyar, a külseje teljesen elhanyagolva, szakálla kuszált, haja belógott az arcába – nemcsak a gyerekek ijedhettek meg tőle, hanem a mindkét nembeli felnőttek is.
György úrfi, egy tízéves, csinos, kamasz késmárki diák, szintén hazaszaladt a pünkösdi ünnepekre. Pál úr előfogta, mint alkalmatos matériát az észleleteihez, s messziről környékezte meg.
– Hallod-e nebuló, hát pünkösdkor is kaptok vakációt? Szeretném én tudni, mikor tanultok. Úgy látom, te is csak olyan diák vagy, mint Sváby Pista, hogy arra is hazakéredzkedik a professzoroktól, ha az anyja libát ölt.
– Én olyan diák vagyok, Pali bácsi, aki nem szokott kérni semmit, még vakációt sem.
– Hm, látom, Görgey vagy. Mi akarsz lenni?
– Katona – felelte György úrfi kevélyen.
– Úgy, de a katonának engedelmeskedni kell, atyámfia.
– Hiszen éppen az. Engedelmeskedni tudok, de kérni nem. Akkor jövök haza, amikor meg van engedve.
– Ohó, barátja az erénynek, hányszor voltál itthon az idén?
– Karácsonykor, húsvétkor és most.
– Hát mikor a kishúgod meghalt?
– Akkor nem voltam.
– És miért?
– Mert nem tudtam, hogy meghalt.
– Micsoda? Neked meg se írták?
– Nem.
– Hát mikor, kitől tudtad meg?
– Apám mondta egyszer később, mikor Késmárkon meglátogatott.
– És nagyon búsult az apád, szomorú volt az arca?
– Meglehet.
– Hogyhogy, hát nem láttad?
– Nem néztem az arcára.
– És te nagyon sajnáltad a húgocskádat?
György úrfi elgondolkozott, hogy mintegy magából kihúzza előbb az igazságot, mert arra ki volt nevelve szigorúan, hogy hazug szót soha ki ne ejtsen.
– Nem ismertem – felelte végre teljes határozottsággal.
– De hiszen látnod kellett őt karácsonykor.
– Iszen láttam, de…
– Ennélfogva tudod, milyen volt… Emlékezz csak vissza, no, erőltesd csak meg az eszedet – ösztökélte Görgey Pál.
– Hát semmilyen.
– Micsoda beszéd az? – pattant rá a nagybácsi.
– Úgy értem, Pali bácsi, hogy a kisgyerekek nem olyanok, mint a kismacskák, akik mindjárt tarkák, feketék vagy hamuszínűk és meg lehet ismerni, hogy ki melyik. A lányokat én csak akkor tudom megkülönböztetni, ha már szoknya van rajtuk.
– Eredj, te ásinus. Azt akarod ugye mondani, hogy Borbála éppen olyan volt, mint Rozália? No, ha ez így állna, miről ismerte volna anyád, hogy melyik az övé?
– Hja, őneki könnyű, mert ő tudta, milyen pántlikájú főkötőt adott az egyikre, meg a másikra.
Görgey Pált ki nem elégítette ez az együgyű beszélgetés, de némileg felizgatta és mikor harmadnapra összecsókolta leánykáját, ki édes szuszogással aludt a bölcsőjében s elbúcsúzván testvérétől és sógornéjától, megindult szürke négyesen Görgő felé, elgondolta azt a megható gyöngédséget, azt a jóságot, mellyel iránta viseltettek, csupa vidám beszéddel szórakoztatván őt, elkerülésével minden olyan vonatkozásnak, ami csak távolról érinthetné lelkének sebeit, kialakult benne egy fájdalmas gyanú, mely észrevétlenül gyűlt már benne és most egyszerre életre pattant, hogy hátha az az ő Rozáliája voltaképpen az ő Borbálájuk és Rozália meghalt.
Ah, istenem! Hát lehetséges-e ez? Fölszisszent, de azért keresni kezdte, hogy lehetséges-e.
Nos, miért ne volna lehetséges? János a legnemesebb lelkű ember és a legpéldásabb testvér a világon. Hiszen az idegenekhez is jóságos, úgy nevezi a vidék: »Patronus és pater lutheranorum.« Puha szíve fönséges dolgokat sugall neki. És Mari méltó társa. A nemes poézis megtestesülése. Több egy asszonynál. Mari egy szent.
No, mármost mondjuk, hogy Rozália meghalt, tegyük fel – okoskodott Pál úr magában –, Jánosék kétségbeestek, hogy velem mi lesz, ez a csapás okvetlenül a tébolyba kerget. S amint erről tanakodnának, miképpen értesítsenek róla, elgondolván a következményeket, Marinak vagy Jánosnak egy mentőgondolata támadt s közölte a másikkal, körülbelül ezeket szólva: »Tudod-e, fiam, mit gondoltam, a gyermek meghalt, de Pált kímélni kellene. Ez a kis lélek elköltözött az anyjához, de a Pál lelke, ha most megtudja, úgy költözik el, hogy nem a szerettei után megy, hanem az örök homályba, a zűrzavarba. Hát ne mondjuk meg neki, hogy Rozália meghalt, hanem mondjuk azt, hogy Borbála halt meg. Hisz mit vesztünk mi ezzel? A mi Borbálánk azért élve marad, szerethetjük, láthatjuk, gyönyörködhetünk benne, egyéb se történik, csak az, hogy Rozáliának hívják. Sőt egyszer talán meg is mondhatjuk neki, jöhet olyan nap, hogy visszavehetjük a leányunkat s föl se veszi, hiszen abból a bajból még eddig mindenki meggyógyult. De nézzük, mit nyer ő. Mindent. Enélkül elveszett, elkárhozott, ezzel meg van mentve az életnek, a közügynek, a hazának, visszanyerheti egyensúlyát és még boldog is lehet. Aztán nekünk még két leányunk van, az igaz, hogy már férjnél vannak, de hiszen ez is férjhez fog menni, és ne feledkezz meg arról se, hogy a férjhez ment leányaink gyermekei mihelyt megtanulnak járni, itt fognak szaladgálni a kertünkben; de őneki, Pálnak, nincs senkije.«
Mindezt így állította össze elméjében Pál úr és immár világos lett előtte, miért vették Jánosék olyan félvállról a gyermek halálát (no, mert nem volt az övék) és az is, miért imádják úgy a megmaradt gyereket (mert az öreg szüle rendesen nagyobb bolondja a gyerekinek, mint a fiatal), és világos végre, miért nem hasonlít Karolinához, s miért nem nyilatkozik meg a kicsikében a vérugyanazonosság rejtelmes ösztöne vele szemben…
Ez a különös gyanú úgy fejlődött és nőtt benne, mint egy daganat, eleinte csak feszélyezte, később már fájt, aludni nem hagyta. Két vagy három hét múlva megint átment Toporcra s egy detektív szenvedélyes buzgalmával szaglálózott, megkörnyékezett cselédeket, figyelte a testvérét, sógornéját, a legfurfangosabb módokat eszelte ki, valami bizonyosat megtudni, de a dolog csak egyre homályosabb lett. Voltak percei, amikor mindent meg tudott magyarázni az érem másik oldaláról. Oh, istenem, de bolond vagyok, ezek a szegény jó emberek azért becézgetik a gyereket, hogy e szeretettel az én sebemet gyógyítsák, azért nem emlegetik a kis Borbála halálát, hogy a szomorú témáktól lelkemet eltereljék. Hogy nem csináltak nagy teketóriát? Hát mit tudom én azt, mit éreztek. Hogy nem hasonlít a kicsike Karolinhoz? Hát ugyan hasonlít-e az embrióban levő kis alma a tavalyi nagy almához? De nem fog-e hasonlítani a nyár végén? Nem, nem, az képtelenség, amit gondoltam.
Oh, jaj, hasztalan volt menekülni, e lelket mardosó lidércek csak percekig aludtak a másik oldalukra fordulva, aztán megint föltápászkodtak és kínozták. Próbálta a mások bajába temetni a magáét. Mint főszolgabíró, bejárta a községeit, ami kis ideje maradt, vadászott, néha rogyásig, de nem ért semmit. Közbe az a vágya támadt, hogy valaki előtt megnyissa a lelkét. Hátha az, akivel közli, szembekacagja, lecáfolja s ettől megkönnyebbül. Nem bízott már a saját ítéletében, noha különben sokat adott rá ő maga is, nemcsak mások. De éppen mert eszes megfigyelő volt, tudta, hogy a legokosabb ember lovagolja be magát a legerősebb egy-egy rögeszmébe.
De kivel közölje gyanúját? Marjáknéra gondolt. Marjákné hűséges lélek, ő látta a kis Rozáliát három-négy napig, ő segédkezett a fürösztéseknél, míg el nem vitték. Marjáknét Karolina hozta magával és babonás ösztönnel valahogy úgy érezte, mintha egy köteles formának tenne ezzel eleget s egy homályos, megfoghatatlan fonalon magával Karolinával beszélgetne erről.
Az esküdt, Rolly István, nem volt otthon egy nap s a főszolgabíró egyedül ebédelt. Megszólította a pohárszéknél foglalatoskodó asszonyt.
– Ugyan mondja csak, Marjákné, kihez hasonlít a kis Róza?
– Hát ki máshoz, mint az anyjához? – felelte egyszerűen. – Vagy talán nem?
– Én legalább semmi hasonlatot nem tudok felfedezni – folytatá a főszolgabíró egy sóhajjal.
Marjákné vállat vont.
– Semmit, de semmit – panaszolta Görgey tovább. – Nem furcsa az?
– Furcsa? És miért volna furcsa? Ha van benne valami furcsaság, akkor az bizonyára nem abban az ártatlan kis angyalban van, hanem abban, hogy minden szem másképp lát. Igaz vagy nem igaz?
– Igaz, Marjákné, hiszen nem is említeném, ha nem zavarna az a körülmény, hogy a két kisbaba közül az egyik meghalt. S hozzá sok minden egyéb.
– Valami egyéb? Hm.
– Hát tudja, az embernek sok mindenféle bolondság az eszébe jut, ha álmatlanságban szenved, mint én, s ilyen körülmények között közeli az a gondolat, hogy hátha kicserélődött a leányka.
Mint a kígyó a kövér bogarat röptében, úgy kapta be Marjákné ezt a gondolatot. Mert élt-halt a pletykáért, boldog volt, ha rosszat kipiszkálhatott és terjeszthetett, de olyan ártatlan, jóságos arcot adott neki a gondviselés és olyan mély, őszinte szemeket, s a rossz nyelvét olyan művészettel használta, hogy lehetetlennek látszott őt pletykázáson vagy rosszhiszeműségen érni. Az volt a módszere, sohase állítani, csak kérdezni, mindég kérdezni s a kérdésekbe rejteni be észrevétlenül a fullánkokat.
– Azt mondja a tekintetes úr, hogy kicserélték? (És a szája is nyitva maradt az ámulattól.) Oh, istenem, istenem, hogy a mi kis Rozálink már ott volna a mamájánál. Oh, uram, szent atyám (ájtatosan keresztet vetett magára), ne vígy minket a kísértetbe! Hát hogy kicserélték?
– No, azt én nem állítom – tiltakozott Görgey –, csak úgy eszembe jutott.
– Eszébe jutott? – tűnődött a gazdasszony s egyet csavart az asztalkendőket leszorító présen. – Milyen finom esze is van a tekintetes úrnak, milyen finom esze! Hát mért nem jut nekem eszembe ilyesmi, pedig mennyi esetet hallottam?
Egy Osztroluczky-fiút említett, akit valaha az ősidőkben kicseréltek, úgyszintén hallott egy kicserélt lányról, akinek a nevét elfelejtette, csak annyit jegyezett meg magának, hogy grófkisasszony volt és Kassán laktak a szülei. Sőt hovatovább mind több-több kicserélési história bontakozott ki emlékezetéből, melybe össze volt hordva, mint egy csókafészekbe mindenféle.
– De ezek az esetek mind jól végződtek – jelenté ki. – Valami anyajegy meghozta a kibonyolódást. Az a baj, kérem alássan, hogy a mi kis szentünknek egy akkora anyajegy se volt a fehér testecskéjén, mint a mákszem. Úgylátszik, a hajdani gyerekek csupa anyajegyekkel születtek.
– Már megint együgyűséget beszél.
– Együgyűséget beszélek? – védekezett szelíd szemrehányással. – Persze, persze, én csak egy szegény szűcsnek a tudatlan özvegye vagyok. De hogy is beszélhetnék én okosakat. Mert vagy igaz a dolog, és akkor mit akar tőlem hallani, én nem segíthetek rajta, vagy pedig nem igaz a dolog és akkor mért mondja a tekintetes úr, hogy én beszélek együgyűségeket?
– Hohó, Marjákné! Maga csípős kezd lenni – mondá féltréfásan, de voltaképpen jól esett neki, hogy Marjákné gúnyolni kezdi.
– Uccu ni! Szépen vagyunk. Én vagyok a csípős, én vagyok a harapós. Azért, hogy egy szót se szólok, mert sokkal puhább az én lelkem, mintsem egy rossz lehelet támadhatna benne a toporci uraság ellen.
– Ej! – pattant fel Görgey bosszúsan –, hiszen én is csak úgy képzelem, hogy jóságból történt, ha történt.
– Az hát – kapaszkodott meg Marjákné az ildomos szóban. – Jóságból. Oh, istenem, mi másból? Avagy lehet-e nagyobb jóság a szülői szeretetnél? Jámborabb, tetszetősebb dolog lehet-e isten előtt? És telik-e a toporci uraktól egyéb, mint jóság és tökéletesség? Mennyire hálás lehet az a gyermek, kit gondos szülői kéz a földi javak paradicsomába vezérel. Kivált ha semmi élőnek nem árt vele, ha nem kell elvenni se haddal, se erőszakkal, se uzsorával. Ha csak annyit kell mondani, neveztessék ezentúl Rozáliának. Hát kinek rossz az? Senkinek se rossz, de neki jó, mert ő örökli Görgőt a kastéllyal, a rétekkel, a malmokkal és az erdőkkel.
– Ostobaság! – dünnyögte Görgey félhangon, inkább magához szólva. – Hiszen Görgőt anélkül is a bátyám gyerekei örökölnék, mert Darvasék gyermektelenek.
Marjákné le volt főzve. Behúzta a fejét a válla közé és egy darázs ellen dohogott, amelyik beszabadult az ablakon és körülötte repdesett.
– Hess, te cudar! Az ember azt se tudja miatta, hogy mit beszél. Ez is engem bánt, aki senkit se bántok soha… Hogy anélkül is ők örökölnek, mondja a tekintetes úr? Az bizony igaz lehet. A tekintetes úr jobban tudja. Én azért mondom rosszul, mert én mindent rosszul tudok. Mit tudhatna egy szűcsnek az egyszerű özvegye? Én csak azt tudom, hogy legjobban szeretem, ha minden a valóságos Rozáliának jut. De mit beszélek én valóságos Rozáliáról, mintha volna nem valóságos Rozália is? Ok nélkül semmi se lesz a világon, mindennek oka van, ami történik, mondja tiszteletes Podolinczi úr. Borbála nem lehet ok nélkül Rozália, mert Görgő így vagy úgy, odajutna idővel és jó helyen lenne, ha jobban nem lehetne, de odajutna-e minden esetben Jekelfalva és Lesznice, a Jekelfalussy-birtok? Ezt már megint csak a tekintetes úr tudja és ha akarja, nekem is megmondhatja.
Lopva vetette szelíd, őszinte tekintetét urára s látta, miképpen tántorodik hátra, mint akit láthatatlan ütés ér.
– Takarodjék innen a pokolba! – mordult meg haragosan és az asztalra csapott, mire megindultak a poharak és a tányérok a lecsuszamló abroszon, de megindult Marjákné is, nem ugyan a pokolba, csak a konyhába; a poklot otthagyta Görgeynek.
Új perspektíva nyílt meg előtte. Erre nem gondolt. Új út ez. Nemesember esze nem jár azon. Pedig ez az út mégis megvan, s a Marjákné józan esze egyszeriben ezen kereste a »rejtély« nyitját. De szabad-e Jánosékról ilyen alacsonyságot feltenni? Bizonyára nem. Haszonlesésből Görgey Jánosék nem mennek bele ilyen hazugságba. Belemennek, ha nagy jót tehetnek vele. Úgy ám, de ha az, amivel jót tehetnek, egyszersmind hasznos nekik, elvetik-e pusztán azért, mert hasznos is? Ennyire talán mégse puritánok. Végre is mindenkinek maga felé hajlik a keze és a legjobb családokban is megesik az ilyesmi. Végiggondolt esze az ismerős gazdag famíliákon, ki hogy szerezte a birtokait. Egy kis szépséghiba bizony megakad mindenütt. Talán maga a császár se tiszta. Csel, furfang nem hiányzott a jogcímek közül. Az akvirálás vágya ott van minden jó magyar ember szíve fenekén és akkor ugrik ki, mikor senki nem gondolná. Jó lélekkel bizony még Jánosért se tehetné tűzre a kezét Görgey Pál. Gondolat kergetett gondolatot s az lett az eredmény, hogy Marjákné, ámbár azért közölte vele az esetet, hátha ami kőrakás a szívét nyomja, levesz abból egy-két követ, most ahelyett rágurított egy egész sziklát.
Ebben a fixa ideában tépelődött, soványodott Görgey, belső nyugtalanságban. Gyakran megfordult Toporcon, azt hitte, új benyomások elsöprik a régieket. Mindenfélét megpróbált, még ispiont is tartott a toporci kastélyban; a Marjákné lányát, Zsuzsannát fogadta meg s küldte Rozália mellé pesztonkának, különös titkos utasításokkal ellátva. De se új nyomok nem kerültek napfényre, se nem mosódtak el az eddigiek. Minden állt. Még az idő is mintha állt volna. Csak a szél suhogott Késmárk felett…
Egyszer aztán valami egyéb is suhogott. Hír jött Erdélyből, hogy Thököly Imre betört oda a szultán csapataival, s a lelkes kis ország fejedelemnek kiáltotta ki. Megbizsergett a vér az erekben, megmelegedtek a szívek. Lóra kuruc, lóra! Előkerültek az öreg nyergek a padlásokról s forgott a köszörűkő a kuruc udvarokon, élesítve a rozsdás fringiákat…
Görgey János egypár hirtelen összeszedett nemessel, kiket lándzsás nemeseknek neveztek Szepesben, nyomban elindult. A megyei karoknak és rendeknek csak egy levelet hagyott, melyben lemond az alispánságról, »mivelhogy előbbrevaló dolga jött közbe« (így nevezi a hadba való menetelt, ahelyett, hogy egy nagyzoló frázist vágna ki), s öccsét, Görgey Pált ajánlja utódjául, »mert nehéz keze van, de erős elméje és erősek az idők is«.
Mint már tudjuk, Görgey Pált egyhangúlag választották meg alispánnak. Az új tisztség, a hatalom gyakorlása, elszórakoztatta egy darabig, ez kétségkívül orvosság volt, a megyeházán a zajosabb társasélet sokat tompított a felesége utáni bánatán, az elcserélési fantazmagóriát szintén háttérbe szorította a sok tárgyalás, tanácskozás, a kedélyek izgalma, a politikai élet élénksége, de azért a lelki egyensúlya korántsem jött létre. A szú ott bujkált benne, fúrt, vájt, őrölt, nem pihent. S még a közdolgok is gyakran terelték éppen erre a gondolatait.
Az a körülmény, hogy Görgey János az új erdélyi fejedelem hadaihoz ment, némileg veszélyes ponttá tette a toporci kastélyt. Késmárk fészkelődése immár szemet szúrt Bécsben. Nem lehetetlen, hogy itt toppan valami labanc csorda és mindenekelőtt Görgey Jánoson áll bosszút. A toporci kúria lakói tehát egy percig sincsenek biztonságban.
Ennek az előrelátásnak pedig az lett volna a következménye, hogy az alispán, mint jó rokon, eleve gondoskodjék a család elhelyezéséről valamely megerősített városba, vigye például Lőcsére. Görgey ehelyett egy salamoni ötletet főz ki, hogy bizonyosságot szerezzen Rozáliára nézve.
Elhatározta, elviszi Osgyánba a húgához, Darvasnéhoz. Szépen kitervezte, együtt mentek el Darvasnéval Toporcra, s ott előadván a háborús kilátásokat, azon ürügy alatt, hogy Osgyánban (levén a különben is beteges Darvas minden pártoskodástól távolálló) teljes biztonságban lesz a kisded, holott itt veszedelemben forognék, felszólítják a sógorasszonyt, csomagolja össze a baba holmiját, mert rögtön viszik. Így hirtelen, mintegy ajtóstul rohanva be, lehetetlenné válik valamely átgondolt szerep; kihasad belőle az anya (ha csakugyan ő az), elárulja magát s nem adja oda könnyen. Ha pedig mégis könnyen adja, akkor az a Karolina leánykája.
Úgy is lett, levél útján eligazított a húgával mindent, és a nemzetes asszony, akit bátran lehetne nevezni vitézlőnek is, mert harcias, bátorszavú és szapora cselekedetű egyéniség vala, feljött szüret után Görgőre, s onnan együtt elmentek a lánykáért Toporcra, magukkal vivén Marjáknét is, kit kettős indok vezérelt: részint látni akarta Rozáliát, hogy megtehesse alkalomadtán észrevételeit, érezvén, hogy az ő összehasonlító megjegyzései a háromnapos és a mostani Rozáliát illetőleg, fontos csemege lesznek az úr számára, melybe ő, mint a pampuskákba, tetszés szerint keverhet ilyen vagy amolyan ízű lekvárokat, részint pedig azért ment, hogy Zsuzsijától elbúcsúzzék.
Kedves, napfényes őszi idők jártak, élvezet, öröm volt megtenni ezt az utat, mely gyermekéveire emlékeztette Darvasnét. Hegyen-völgyön, erdők, ligetek, vízesések közt kanyarodik az út a szepesi Kárpátok felé. Öreg várak bámulnak le a hegyekről, a falvak meglapulva, álmodni látszanak a völgyekben. Csak egy-egy malom eleven az ezüstpatak mentén. Legelésző nyáj fehérlik a sziklás domboldalakon, nehéz eltalálni messziről, melyik a birka, melyik a kő.
Örültek a vendégnek Toporcon, hanem rövid ideig tartott, mert Darvasné asszonyom nem sok teketóriát csinált, csakhamar kijelentette, hogy leánynézőbe jöttek, amire rögtön megütődött Görgey Jánosné.
– Menyecske, lelkem Katika, mind a kettő.
– No, márpedig mi mégis leánynézőbe jöttünk, éspedig nem is kérjük, hanem mindjárt visszük is a leányzót.
Mire aztán lassankint kivallogatta Pál úr a szándékát és az okot, a bátorságtalan helyzetet, amiért Osgyánba helyezi el a kicsikét.
– De hiszen a testemmel védeném – szólt a toporci úrnő, ijedt tekintettel méregetve hol az alispánt, hol az osgyáni sógorasszonyt, ha nem tréfálnak-e?
– Hja, lelkem sógorasszony, a maga teste elég testnek, de kőfalnak roppant csekélység.
Darvasné elmosolyodott, mert Mária magas termetű és hatalmas testű takaros asszony volt.
– Szívemhez nőtt, nem bírok tőle megválni, inkább halálomat akarnám – sóhajtá, miközben két forrás buggyant ki a két szeme alul.
Görgey Pál homlokán minden ellenvetésre több-több ránc gyűlt.
– Meg kell lenni, Mariska; az atyai szív aggodalma sugallja.
– Köszönöm azt az atyai szívet. Odaadja a harmadik vármegyébe az egyetlen gyermekét, ahonnan hírt se hall felőle. Oda bezzeg át nem szaladhat, ha vágya támad megcsókolni.
– Csak addig lesz ott, míg a háborús világ tart; megint visszahozzuk Toporcra.
– Hisz éppen az, hogy háború van. Az uram a csatamezőkön, a kisfiam Késmárkon, nincs más vigasztalóm, csak ez a csöppség.
– Mert nem mondja a sógorasszony – jegyzé meg gúnnyal az alispán –, hogy az egyedüli védelmezője. Mit tudna az még vigasztalni, szegényke!
Ezalatt Darvasné a karjaira vette és fölemelte.
– Olyan kövér, akár egy ágyú – mondá –, jó helye volt, kár innen elvinni, de ha az apja így kívánja, nyugodj bele, Mariska. Nálam se fog koplalni.
Visszatette a gyereket a medvebőrre, mely a szoba közepére volt kiterítve. Szép piros baba volt, puha és lusta. A tejtől már el volt választva (e napokban múlt egyéves), gagyogni már tudott, de járni nem. (Hja, a lánygyerekeknek a nyelvük mozdul meg legelőbb, a fiúknak a lábuk.) A kis Róza meg se akarta kísérleni a járást, se a csúszást vagy a négykézláb való kirándulásokat az egyik széktől a másikig, megállt egy helyben, mint egy liliputi udvari dáma és parancsolgatta Zsuzsinak vagy Görgeynének: »Vigyél ide – vigyél oda«.
Most az öreg Marjákné guggolt mellette és kellemeztette magát mindenféle gyerekvidító mondásokkal: »Jaj, a Dráva, Rába, Rábca rákja rágja lábamat«. Ropogott a sok r betű, s Róza nevetett rajta (bizony isten, egyszerre más lett a szoba, megvilágosodott a nevetésétől, és hogy fénylettek a finom szekrények és almáriumok), Marjákné jól tudott beszélni a gyermekek nyelvén.
– Hát emlékszel-e rám, kis galambom? No, ugye nem? Ejnye, te csúnya baba, mindjárt megverlek – s pif-puf, megütögette a medvebőrt. (Ez is tetszett Rózának.) Pedig engem láttál elsőnek ebből a világból, te kis mihaszna rózsabimbó. Az én kezembe voltál a legelőbb, gigom-gágom, kis virágom. Mikor a gólya hozott, én rántottalak ki a csőréből: »Csip-csup gólya, ne vidd ezt a gyereket odább, mert a mienk«. No, nézz meg hát jobban. Én vagyok az öreg Marjákné. Az meg ott az apuska, kis rubintom. Az ám, az édesapuka. No, nézz oda hát, nézz oda!
A baba odapillantott a mutatott irányba, de nem talált semmi feltűnőt és érdekeset a nagybajuszú úron, közömbösen vette le róla a szemeit.
Görgey Pál sóhajtott.
– Katalin – szólítá meg nővérét félénken, aggodalmasan, ami nem volt szokása –, mondd csak, kihez hasonlít ez a gyerek?
Darvasné, aki éppen valami érdekeset akart kérdezni sógornéjától, s most ez a közbeszólás kiverte fejéből, bosszúsan felelt:
– Minden gyerekhez, édes barátom, s minthogy az öregek fiziognómiája a gyermekarcokból képződik, következésképp Róza még egyelőre minden emberhez hasonlít, akinek két szeme, két füle és egy szája van, kivévén hozzád. Te persze azt várod tőlem, hogy hozzád hasonlítsam. Nem, csak éppen hozzád nem hasonlít, de azt jól teszi, mert különben sohase menne férjhez.
Görgey kemény vonásai elkényszeredett mosolyra ferdültek össze.
– Oh, dehogy. Csak azért kérdeztem Katarinka, mert úgy találom – és a fürkésző tekintetét gyorsan átemelte Görgeynére –, hogy tökéletesen a Mariska sógorasszony arca kicsiben.
Kétségen kívül egy előre kiszámított nyomozó megjegyzés volt, de kútba esett, mert amikor mondta, a nyitott ajtón át belépett a Rozália játszótársa, a macska, egy szárnyával vergődő szajkót tartva szájában. A szajkó idétlenül rikácsolta: »Ne félj Mátyás, ne félj Mátyás«. A macska közvetlen maga előtt emberi hangot hallva, meghökkent e csodálatos jelenségre és megállott a gyermek előtt.
– Pipi! – gagyogta Rozália, szuverén hangnyomattal, a szajkó után kapkodva kezecskéivel. – Azt akarom, add ide.
Görgeyné felkiáltott:
– Jaj, az istenért, a Gyuri szajkója!
Nosza hamar, meg kell a macskát fogni. Görgeyné, Marjákné utána vetették magukat.
– Add ide – parancsolta a gyermek a macskának.
De annak esze ágában sem volt kiereszteni zsákmányát, ő csak eldicsekedni jött vele Rozáliának, merő pajtásságból és most látván, hogy el akarják tőle venni, megiramlott, végig a szobákon, mígnem valahol nyitott ablakot talált, kiugrott, és a jámbor madár folytonos önbátorító kiáltásaitól: »Ne félj Mátyás, ne félj Mátyás« (amelyekre Gyuri oly fáradságosan tanította meg a vakációban) sem tántorodva meg, felkúszott a bástyára, ahol végre jól megérdemelt magányban élvezhette a kalitka előtt való hosszas és türelmes leselkedésének gyümölcsét.
Ez a kis dráma egészen felforgatta a hangulatot, melyből az alispán a teljes igazságot remélte kihalászni. Görgeyné nagyasszony roppant patáliát csinált: melyik cseléd hagyta nyitva Gyuri úrfi szobájában a kalitkaajtót, s minthogy a vigyázatlanságnak nem akadt gazdája, lehetőleg mindnyáján kitöltötte lelkének keserűségét. Utoljára annyira belebőszítette magát, hogy önkívületbe esett, ágyba kellett fektetni s mindenféle herbateákat és liktáriumokat itattak vele.
Másnap már hajnalban, hogy a beteg föl se ébredjen s ne essék ártalmára a búcsúzkodás, nagy tapintatosan befogatott Darvasné s gyöngéden elhelyezve dunyhákba, vánkosokba a még alvó Rozáliát, a Zsuzsi pesztonkával együtt megindult Osgyán felé.
Nemsokára az alispán is felkészült Marjáknéval. Marjákné természetesen a kocsis mellett foglalt helyet, de egyszer-másszor hátrahajolt, ha az úr megszólította. Mindenről beszélgethettek, a kocsis csak tótul tudott, Marjákné ellenben hibátlanul beszélt magyarul.
– Mégiscsak különös – említette az alispán, mintegy szemlét tartva a történteken –, hogy egy madár miatt annyira kétségbeesett a sógorném.
– Egy madár miatt? – tette meg a szokott kérdéseit Marjákné. – Azt gondolja a tekintetes úr, hogy a madár miatt? Hm, no, hogy a madár miatt.
Mély hallgatásba burkolózott, sötéten nézte az előbukkanó és eltünedező tájakat, hallgatta a fenyvesek zúgását, még a dohányzást is abbahagyta, órák hosszáig ült így némán, legfeljebb a két fekete szemkarikája mozdult meg, ha a kocsis vagy Marjákné figyelmeztette valamire, hogy: »Nini, mekkora nagy szára van itten a kukoricának«, vagy: »Ejnye, be gyönyörű ürük«, csak a Draveczky-féle malom tájékán szólalt meg újra, mutatva, hogy váltig egy tárgyon töprengett.
– Mondja csak Marjákné, nem vette észre, mikor a kislányról azt mondtam tegnap, hogy a sógornéhoz hasonlít, mennyire elpirult?
– Elpirult? Nem láttam, nem néztem oda. Az az utálatos macska jött közbe. Hát elpirult? (A fejét csóválta s elszörnyülközve hadonászott kezeivel, majdnem kiütötte az ostort a Matyej kocsis kezéből.) No, szépen vagyunk. Hát miért pirult el? Ugyan miért? (S ravasz együgyűséggel hozzátette.) Hát szégyen az vagy mi, egy olyan gyönyörű angyalkához hasonlítani.
Még dohogott valamit, de a kocsikerekek zörgése s a négy szürke kocogása elnyomta szavait.
