62. MK – MAUKS ILONÁNAK [Budapest, 1873. május 28. után]
62.
MK – MAUKS ILONÁNAK
[Budapest, 1873. május 28. után]
MK – MAUKS ILONÁNAK
[Budapest, 1873. május 28. után]
Kedves Ilonám!
Telegramját csak ma kaptam, mivel – amint utolsó levelemből különben is értesült – a Pannoniából elmentem lakni a Zöldfa utcába »12 szám alatt«. A Pannónia-i lakás, azon okból, mert folytonosan ostromolva van az ember ismerősök által, nem lett volna nekünk alkalmas, ideiglenes lakásnak legjobb a margitszigeti hotel.
Miután telegramjában választ sürget 16-ikán írt levelére, melyben, mellesleg legyen mondva, semmit sem írt – ebből azt kell kikombinálnom, hogy maga körülményes értesítést kíván a körülményekről.
Hát a dolgok úgy állnak, hogy Székáccsal beszéltem: az azt mondta, hogy semmi sem lehet a dologból, mert szülei beleegyezés ugyan nem szükséges a házassághoz, de akkor szükséges a háromszori kihirdetés: éspedig nemcsak itt Pesten, hanem annak ott, az anyaegyházakban is meg kell történnie.
Erre azt mondtam, »hogy ehhez az eszközhöz lehetetlen nyúlnom«. Székács aztán előhozta a másik módot, hogy hozzunk dispenzációt az alispántól, de ahhoz szükséges a szülei beleegyezés. Erre azt mondtam, hogy ehhez az eszközhöz »még lehetetlenebb nyúlnom«.
Pedig már nincs több mód.
Beláttam a lehetetlenséget, és végképp lemondtam magáról. Szidtam az egész vallást, az egyházjogot, fenyegettem Székácsot, hogy áttérünk a zsidó vallásra; erre azt mondta: »Tessék! Minden vallásban ezek a kellékei a házasságnak«.
Eszerint adieu, Ilona – gondoltam magamban. Mégis szomorú dolog, hogy én igazgatom a sorsot novelláimban. Ilonka nem lesz az Aladáré. Mégis kár volt feleségül nem venni legalább elméletben.
Midőn ebbeli bánatomban elkeseredett humorral felcsaptam gavallérnak, s már par force szerelmes akartam lenni valakibe, hogy magát elfeledjen, végre kétnapi bujdosás után itt a »gyönyörök városában« sikerült egy olyan arcra akadnom, aki megtetszett: annak az arcnak pedig volt már kívülem egy másik imádója, egy kis professzor, Dr. Wagner, hát természetesen ezzel is megismerkedtem a többi közt egyszer úgy közönyösen fel is említettem a regényes szerelmek megölőjét, az ostoba egyházi szokásokat: mire ő felhozta, hogy biz az szigorú dolog, neki is van egy kenyeres pajtása, a dunaföldvári pap, aki tavaly összeadott egy ilyen párt, mi miatt most egészen kifelé áll a szekere rúdja.
Természetesen, hogy megfogódzkodtam ebben az eszmében, per tu pajtásságot kötöttem Wagnerrel, elmondtam neki a dolgomat őszintén, s kértem, kísérjen el Földvárra. Megtette. A pap fain ember, s én egészen jól számítottam, hogy aki már egyszer megtesz valami hibát, annak mindegy, ha kétszer teszi is meg, egy a fizetség. A pap megígérte, annyival inkább, mert ki van nevezve Csabára tanárnak, s nem törődik a papsággal, de funkciója már csak 12-ig tart. Tizenkettedikén megszűnik pap lenni, s 12-én már Csabán kell lennie.
Mikor már ez szépen meg volt csinálva, akkor kapom a maga levelét 26-ról, hogy 28-án feljöhetne ugyan Baloghynéval, de nem jön fel, mert be akarja várni még a majálist, hanem feljön 15-én, mikor már hiába is jön fel.
(Hát miért nem jöhetett Baloghynéval? Ezt soha, de sohasem fogom bírni megérteni.)
Most tehát másodszor kellett magáról lemondani, mert utóbbi levelem az volt. Mikor azt írtam, meg voltam győződve róla, hogy sohasem lesz az enyém, de nem akartam elvenni a reményt, hogy könnyebben tűrje, s lassanként szokjon ahhoz, aminek egyikünk sem oka, hogy egymáséi nem lehetünk.
De meg aztán maga levelében jónak látta, holmi ceremoniális föltételeket említeni – amiknek én nem látom helyét.
Ahhoz igenis van indokolt joga, hogy azt kívánja, miszerint a házasság érvényes legyen. Ezen kívánatának teljesítése kötelességem, még ha nem kívánja is: de a többi apróságokra nézve nagyon furcsa, ha önönmaga is akadályokat gördít; ilyen például templomba[n] esküdni. Hát minek az a cifraság? Mikor ez egészen mindegy az érvényességre nézve. Mért nem kötötte már azt is ki, hogy az eskettető pap okvetlenül vereshajú legyen? Elvártam volna magától, Pöhölykém, hogy mikor ilyen fontos dologról szó vagyon, erről is említést tesz.
Egyszóval nem akart lejönni. Én azt értem. De ha lejönni akart volna, és komolyan csak az lett volna célja, hogy az enyém legyen, akkor nem kereste volna az olyan aprólékosságot. És lejött volna Baloghynéval. No de nem csodálom én azt. Nem is tréfa az, amit maga feláldozott ennek a szerelemnek, s amit feláldozni akart. Sohasem felejtem el. S életemnek bármily hányatott is ez a korszaka, mégis fénypontja lesz örökké, s a maga szerelme bearanyoz mindent, ami sötét és ami szomorú.
Tehát korántsem neheztelek habozásáért, sőt vártam azt, s amennyire ösmerem, meg voltam róla győződve. Még így is bámulatomat bírja kedves, szeretett Mimikém. Le nem írhatom végtelen hálámat azért a nagy szeretetért, mellyel elhalmozott. Megleli a jutalmát, higgye meg, ha nem is az én viszontszerelmemmel, mely el nem érhette, hanem másban. Aki olyan önfeláldozóan tud szeretni, mint maga, az még fájdalmában is boldog.
Le nem írhatom, amit érzek. Ha maga látná azt a fényt, azt a csodálatos ragyogást, amelybe[n] lelkem előtt áll, elszédülne az agya és a szeme kápráznék tőle.
Most van az az idő, amikor bátran merem leírni, hogy soha, sem ezelőtt, sem ezután nem szerettem úgy senkit, mint magát; <amit Bérczy Mari iránt éreztem, az csak szimpátia volt ehhez képest.>
Azonban miután megígértem a levél elején, hogy mindent megírok, meg kell említenem, hogy azóta megint új kombinációk merültek fel.
Nevezetesen találkoztam K. E. barátommal, aki felszentelt lutheránus pap (parókia nélkül).
Szörnyű gyámoltalan, félénk fickó. Ígértem neki 100 Ft-ot, ha összeeskedtet diszpenzáció és kihirdetés nélkül. Persze, hogy nem teszi meg.
Azonban van egy módja, és ez a kényszerítés. Ha például elmegyünk szállására, s én azt mondom neki tanúimmal:
– Uram, eskessen össze, mert különben erőszakhoz nyúlok (mutatok valami fegyvert). Akkor ő megesket a szobájába[n], és kiállítja a bizonyítványt. A házasság így is érvényes. Csakhogy rámnézve kellemetlen következményű lehet, ha szülei megbolygatni kívánnák. Felbontani ugyan nem lehet többé, de az erőszakoskodásért a törvény értelmében megbüntetnek. De K., amilyen ember, lármát csapna, s kiszaladna a szobából.
Ez a terv tehát igen desperatus, és csak végső eszköz. Azonban tegnap este megvigasztalt D. úr, aki Béla útján tudta meg a dolgot, és tartott nekem először egy nagy prédikációt, az arcképét is meg kellett mutatni, azt mondta rá: ejnye, hogy az ördög vigye el, hiszen maga engem rá akar szedni, hiszen ez már valami koros menyecske.
Tehát először tartott prédikációt, ékes szavakkal figyelmeztetett a nagy veszedelemre, a sok kellemetlenségre, amit okozok magamnak, aztán arra a poézisre, hogy szülői áldás nélkül semmire se megy az ember. Kinevetett, hogy mindenből regényt akarok csinálni, és érzékenyen kért, hogy válasszam a rendes utat, ajánlkozott közbenjárónak is, hogy ír ő a maga szüleinek levelet, és hogy addig nem nyugszik, míg beleegyezésüket meg nem nyeri, becsületszavát adja, hogy egy hét alatt mindent elvégez.
Erre én azt feleltem:
Tekintetes Úr! Én tudom azokat a kellemetlenségeket jól. Esküszöm önnek, hogy annyira szeretem Ilonkát, mint csak leírni lehet. Elismerem, hogy az bolondság, hogy őrültség, amit csinálni akarok, míg ellenben másképp rendes, okszerű dolog lenne, tudom, hogy az veszélyekkel, bajjal jár, tudom (mert főképp ezzel akart rám hatni), hogy az Ilonkát boldogtalanná fogja tenni, hogy azért ő sokat szenved, és fog is, ha feleségem lesz – de arra is esküszöm, hogy ha még milliószor is jobban szeretném, hogyha még milliószor nagyobb veszélyeknek mennék elébe, inkább lássam meghalni őt szenvedésekben, s inkább haljak meg én is, minthogy valaha nem egyetlenegy kérő szót ejtenék érte apjának, hanem hogy valaha valakinek még csak megengedjem is, hogy ejtsen. Még őt magát is meggyűlölném, ha annyira lealázná magát, hogy értem valaha egy szót szóljon. Ő érzi ezt, és ő maga nem gondol erre…
Ez a válasz egész szívemből fakadt: vegye azt, kérem, maga is visszavonhatatlan, ünnepélyes eskünek, melyet soha, míg istent hiszek s míg becsület lesz bennem, meg nem másíthatok.
Mert ha tudom azokat nagyon szeretni, akik engem szeretnek, irtóztatón tudom gyűlölni, akik megsértettek.
Látva ezeket D. úr, nem szólt többet erről a tárgyról, hanem soha meg nem hálálható jószívűségével egy igen tűrhető utat jelölt ki.
És ez az:
Hogy mi ketten folyamodunk diszpenzációért itt, Pesten, két tanúval megjelenünk a polgármesternél, kik kinyilatkoztatják (szükséges, hogy családi viszonyainkat a két tanú ismerje), hogy semmiféle rokonságban nem állunk (mert ez a fő), ehhez én becsatolom az anyám beleegyezését házasságomba, s szükség esetén mimagunk is letesszük az esküt, hogy tudtunkkal rokonok nem vagyunk. A polgármester erre megírja a diszpenzációt, s akkor aztán egész rendesen templomban megy végbe a dolog. Ha a körülmények kedveznek, egypár óra alatt egészen kifogástalan feleség és férj vagyunk.
Hanem az mindenekfelett szükséges, hogy maga lejöjjön, mert anélkül semmit sem lehet csinálni.
Tanúnak, akik ismernek, jó lesz akár Hubay J., akár Némethy Berta, akár Vithalm Gusztáv. Más nincs, aki családi viszonyainkat ismerje.
D. megígérte, hogy közbenjár a polgármesternél, s nekem is sikerült kitudnom, hogy a diszpenzációt megnyerjük, ami nagyon pompás dolog lenne, mert akkor egészen törvényesen menne az ügy, s semmi okunk sem lenne egy percig is titkolódzani.
Sokat nem írhatok, mert nincs időm, és mert érzem, hogy mindent úgysem bírnék megírni.
Ön tudja, mit csináljon! Én nem tehetem azt, hogy egy: kétes kimenetelű terv számára, melyben annyit kockáztat, megnyerni igyekezzem. Tudok szerelmemnek annyira parancsolni, hogy azt nem teszem. Ha meg volnék a terv biztos sikeréről győződve, az más lenne, esdve könyörögnék, hogy jöjjön – de így nem volt más mód, mint megírni, mennyiben lehetetlen és mennyiben lehetséges a terv sikere, minden attól függ, hogy maga is ott legyen, az a fájdalom, hogy még akkor is csak – függ.
Tehát most két választása van: vagy eljönni Budára és megpróbálni a szerencsét (én reménylem, de csak reménylem, hogy könnyen fog menni, s nem lesz kénytelen tovább lenni Kováchéknál egy napnál), vagy pedig abbahagyni viszonyunkat, mint céltalant – mert ha így lehetetlen egymásé lenni, akkor csakugyan céltalan, miután énnekem nem kell a szülei beleegyezése, s ha ők akarnák, valószínű hogy én nem akarnám, csak azért, hogy akaratuk ne teljesedjen.
Én nem mondom, hogy mit válasszon.
Amit akar.
Ha azt választja, hogy eljön, úgy várom 9-től 15-éig. Arról gondoskodtam, hogy anyám beleegyezése itt legyen akkorára, már haza is küldtem aláírás végett, ha jön, jóval előbb telegrafirozza meg jövetelét, mert sok intézkedni valóm lesz az esetben. Ha nem jár nagy veszéllyel, keresztlevelét hozza el, de ha nagy veszéllyel jár, akkor hagyja: [jún.] 4-én csakugyan elmegyek Szklabonyára két napra, este a terembe[n] leszek, ha lesz a majálisnak folytatása, magával feltűnőleg keveset fogok társalogni, hogy a viszony elmúlását sejtessük, legjobb lesz, ha maga mindjárt 7-én vagy 8-án jöhetne, s akkor egyszerre utaznánk, mint véletlenül összekerült utasok a hajón.
Este ér Budára, reggel átjön Pestre, vizitet teszünk a polgármesternél, ki otthon fogad el, s kérjük a diszpenzációt: legfeljebb az a kellemetlenség lesz, hogy meg kell előtte esküdni, hogy rokonok nem vagyunk. A diszpenzációt, ha megírja, azzal nyomban átmegyünk Székácshoz, és az összeád a templomba[n], úgy hogy egy óra alatt teljesen elvégezhető minden.
Egyszóval én bízom a sorsban, és saját furfangosságomban: lehetetlen, hogy mindent keresztül ne tudjak vinni.
Addig is azonban hozzon a majálisra egy albát a nevével aláírva egy ív papíron (a név az első lapon alul legyen), a folyamodást az ön és az én nevemben tetejébe írom a diszpenzáció végett.
Azon dolgokba, hogy maga a szüleivel ki akar békülni, belenyugszom, tehet amit akar, én mindenben támogatni fogom, de azt ne kívánja, hogy én is kibéküljek Nelkával és az apjával, azt nem teszem meg. Elkísérem magát, mihelyt parancsolni fogja Szklabonyára, anyámhoz, s onnan elmehet Gyarmatra meglátogatni őket, de én nem látogatom meg. Hanem az édesanyját azt szeretem és tisztelni fogom.
M. K.
