372. MK – ÖZV. RUDNAYNÉ VERES SZILÁRDÁNAK [Horpács, 1909. szeptember 9.]
372.
MK – ÖZV. RUDNAYNÉ VERES SZILÁRDÁNAK
[Horpács, 1909. szeptember 9.]
MK – ÖZV. RUDNAYNÉ VERES SZILÁRDÁNAK
[Horpács, 1909. szeptember 9.]
[Töredék]
Igazán kifogyhatatlan a kedves ötletekben… Igen, igen köszönöm, hogy az élet annyi mindenféle változataiban gondol rám. Olyan kitüntetés ez, melyet aligha érdemlek, amely azonban jobban esik mindennél… Az ákácok és az én régi mondásom úgy hatottak rám, mint egy régi ismerős megjelenése, mely kedves emlékeket hoz magával abból az időből, mely már erősen a hátunk mögött van….
... Olvastam a Mikszáth és Madáchfalvára vonatkozó ötletet, s tagadhatatlanul nagy megtiszteltetésnek tartom. Madáchnak kivált ezzel tartozik is a vármegye…
[Továbbá * azt írja Mikszáth, hogy a belügyminiszter nem szokta engedélyezni a községek elnevezését családok után, mert ebben bizonyos demokrata álláspont érvényesül. Azután így folytatja:] Semmi sem lehet demokratikusabb az emberi társadalomban: mint a jól végzett munkáért, az összességnek tett szolgálatokért az egyén kiemelése.
Rudnayné Veres Szilárda áthidaló szövege az általa közölt levélben.
Nagyon köszönöm, hogy felkarolja ezt a tervet, tényleg semmi som okozna nekem olyan örömet, mint éppen az, hogy a hely, ahol szüleim porladnak, az ő fiuk nevét viseli időtlen időkig. De ezt csak bizalmasan vallom be, mert még kívánni se szeretnék olyat, ami esetleg elkeseredést szülhetne s amit nem szívesen adnak… A selmeci pipából se szíttam még, de már itt van, és csak az a hibája, hogy túlságosan díszes, kár lesz érte, ha eltörik. Kinek köszönjem meg, nem tudom. Azaz, hogy tudni tudom, kinek kell mindent megköszönnöm, az intéző kezet jól látom (küldöm is kézcsókom), de nem tudom a selmeci adresset, akinek a levelet írjam az obligát udvariasság követelményeképp…
…Nem akarom háborgatni nagy gyászában, mely az én kedélyemet is lehangolta; a kesergő ember annyi, mint az imádkozó ember, zavarni nem szabad… Ezernyi mondanivalómmal nem hozakodom most elő, mikor nincs egyedül (és nem figyelhet rám). Isten látogatásának hívjuk mi, magyarok azt, mikor valakit magához vesz a mieinkből.
Tolakodásnak lehetne ellenben nevezni azt, ha én az ügyem felé próbálnám tekintetét elvonni ilyenkor. Ennélfogva a legrövidebben, csókolom kezeit, és ajánlom magam jóakaratába, alázatos szolgája
Horpács, 1909. szept. 9.
Mikszáth Kálmán
