353. MK – BENCZÚR GYULÁNÉNAK [Budapest, 1909. május 17.]
353.
MK – BENCZÚR GYULÁNÉNAK
[Budapest, 1909. május 17.]
MK – BENCZÚR GYULÁNÉNAK
[Budapest, 1909. május 17.]
Méltóságos Asszonyom!
Ezt a levelet ma írom, de csak holnap, kedden a vasútnál fogom a postaládába dobni (mert hiszen sohasem biztos a magam féle ember elmenetele). A levél megérkezése tehát holt bizonyosan annyit fog jelenteni, hogy már Horpácson vagyok.
Ha a méltóságos asszonynak vannak föltételei, hát jó, belenyugszom, – de nekem is vannak föltételeim.
Először is Vácon már nem olyan könnyű kocsit kapni, mint azelőtt (s aztán milyen kocsi az!), kivált abban az esetben nehéz, vagy pedig nagyon megzsarolják az utast, ha a fővonalból ki akar térni. Azért tehát méltóztassék a váci fiákert csak Rétságig fogadni. Rétságon a kocsma előtt az én kocsim fogja várni, s így váltott lovakon jöhetnek Horpácsra és visszafelé; <ahol> Rétságon azalatt megetet, s jól megpihen a váci fuvaros.
Egyéb föltételem nincs. De van egy preventív megjegyzésem. Az előrelátás bizonyos neme, ami csak a lutheránusoknál van meg.
Kijövetelüknek (amelynél nekem kedvesebb dolog el se képzelhető) egészen más színe van, ahogy én azt élőszóval kontempláltam, mint amit most méltóságtok csináltak belőle. Más az, ha én hozom be a vasútról, s két napig ott maradnak nálam azzal a mellékcéllal, hogy ott a grundot is nyélbeütjük, nekem akkor megengedhető, ha a rábeszélés festékével kissé pazarabbul bánok, de ha a főcél a falusi fészek megalapítása, s ha azért egy oly fárasztó utazást kell véghez vinni váci fiákeren, amilyennek ez ígérkezik, akkor nekem kötelességem azt a húrt is megütni, hogy könnyen érheti méltóságtokat csalódás. Csalódás csak egyben nem érheti, abban, hogy nekem így is, úgy is nagy örömet okoz látogatásuk.
A »csalódás érheti« alatt nem értem a megtekintendő objektumot, mert az csakugyan szép, s egy ahhoz értő kézzel már esztendőre paradicsommá varázsolható, holott az én kertem csak húsz év múlva lesz valami.
Nem értem az ívóvizet, mely fölséges, nem értem a fölépítendő házat, hiszen őszig olyat építtethetnek, amilyent a szívük megkíván, értem csupán azt, hogy hátha a vidék nem fog tetszeni.
És végül <még> egy dolog van, ami változhatott, ez pedig a veleje, hogy ti. amióta a parasztokkal nem beszéltem, s annak van vagy másfél hónapja, azóta valamilyenképpen rendbe is hozathatott a harmadik által megvett beltelek <ügye>tulajdonjoga, tehát az is megeshetik, hogy a beltelket már nem szerezhetjük meg.
A beltelek ügye következőképp áll. Önkénytes árverésen másfél év előtt megvette Macska, Szorcsik és Pöstényi a Múzeumtól. A kultuszminiszter helyben hagyta az eladást az idén január első napjaiban. Macska lefizette a maga harmadrészének az árát mindjárt a felszólítás után. A másik két vevő ellenben vagyonilag tönkrement, s a maga részét nem bírván kifizetni, fűnek-fának kínálta, nálam is jártak Pesten, és én meg is ígértem, hogy megveszem, de csak azon esetre, ha külön hasítják, mert én Macskával, aki különben is vad ember, nem veszekszem, hogy melyik rész az övé.
Minthogy azonban az nem lehetséges, hogy a Múzeum megengedje eldarabolni a telket, míg kifizetve nincs, és minthogy a két fél nem bírja kifizetni a maga részét, s Macska sem a két másik részt, minden valószínűség szerint új árverés volt várható. Szabad kézből csak úgy vehető meg, ha mind a hárman eladják. Igaz, a részek megvehetők, de akkor az osztozkodással komplikáció áll be.
Szóval a megvételi mód körül némi nehézségek vannak, amiket már künn a verandán is jeleztem, de okvetlenül megoldhatók – kivévén azt az esetet, ha már azóta a két utóbbi vevő eladta volna fizetni képes embereknek a részét, ami szinte elképzelhetlen…
Egy órával később.
Idáig írtam levelemet, mikor feleségem hallván telefon beszélgetésünket, engem összeszidott.
– Hogy lehet oly könnyelmű – így szól az én Kukliném szórul szóra –, nem átallja azt a nagy embert odacsalogatni (ti. Gyulát), amikor azt sem tudja, hogyan alakultak azóta a dolgok? Hátha ez? Hátha az? stb.
Én hasztalanul védekeztem, hogy Gyula most már nekem rokonom, azt tehetem vele, amit akarok, még a kocsi kerekeit is kiszedethetem stb.
Kukliné mégis meghökkentett. Nemcsak a Gyula miatt (ő már úgyis agyon van kényeztetve), hanem a méltóságos asszony miatt, akit én kényeztetek. Nem szeretnék kellemetlen hangulatot okozni. Azért tehát oda módosítottam előbbeni tervemet, hogy mégis elküldöm ezt a tájékoztató levelemet már most, azzal az előterjesztéssel, hegy én holnap délután kimegyek Horpácsra, ott a helyszínen kinyomozom a környülállásokat, és szerdán sürgönyben tudatom a Benczúr famíliával, hogy érdemes-e eljönni, vagy nem.
Ha azt sürgönyözöm, hogy »Várom«, akkor jöjjenek el, és az útra nézve minden úgy lesz pontosan, ahogy megírtam.
Ha pedig lelkem ellenére, de a reális igazságba beletántorodva azt lennék kénytelen sürgönyözni, hogy nem érdemes eljönni – hát ugyan tegyék meg, hogy jöjjenek el akkor is.
Kezeit csókolja
Mikszáth Kálmán
Mikszáth Kálmán
Hétfő délelőtt.
U. i. A sürgönycímet a múltkor rosszul mondtam. Nem Püspök-Vadkert az utolsó távirdaállomás neve, hanem Érsekvadkert.
Holnap délelőtt különben még jelentkezem a telefonnál. Hátha valamiben még rendelkezik velem, s valamelyik kedvenc ételét szívemre köti?
