289. MK – ÖZV. ENYEDI LUKÁCSNÉNAK [Budapest, 1906. szeptember 11.]
289.
MK – ÖZV. ENYEDI LUKÁCSNÉNAK
[Budapest, 1906. szeptember 11.]
MK – ÖZV. ENYEDI LUKÁCSNÉNAK
[Budapest, 1906. szeptember 11.]
Méltóságos Asszonyom!
Hazaérkezvén Cirkvenicából, ahol nehány hetet töltöttem a famíliával, itthon találtam tegnap becses levelét.
Igen örülök, hogy könyvem pillanatokra elvonta talán figyelmét mély gyászáról, mely engem is mélyebben érint, mint ahogy azt a köznapi életben köznapi lelkek érzik barátjaik elvesztése miatt. Lukács nekem hiányzik. Érzem mindennap. Mintha üresebb lenne a világ. De csoda-e? Nemcsak barátom volt, de buzdítóm, tanácsadóm. Vele beszéltem meg irodalmi terveimet, neki írtam. Elsősorban neki. Ha valami jó gondolat kipattant fejemből, az első élvezetem belőle az a tűnődés volt, hogy mit fog arra Lukács mondani?
Míg élni fogok, mindig sajnálni fogom, hogy olyan korán mentem Horpácsra, s nem beszélhettem vele még egyszer. És temetésén sem lehettem; aznap értesültem a horpácsi gyalázatos közlekedés miatt haláláról a lapból, amikor a temetés volt.
De gondolhattam-e hogy oly gyorsan lesz vége? Hiszen a betegsége halálos volta már nyilvánvaló volt, de gondoltam, reméltem, hogy még sokáig el lehet húzni.
Neki talán jobb így, de engem végtelenül bánt, hogy nem láttam, s el nem kísérhettem utolsó útján Szegedre. Legközelebbi alkalommal én is elmegyek a sírjához.
Mindamellett meg kell nyugodni a megváltozhatlanban. Felejteni kell – ez a bölcsesség szava. Hiszen nemsokára mi is vele leszünk.
Nem helyeslem, hogy a Méltóságos Asszony ennyire belemerül emlékeibe, mesterségesen csinált magánya által. Jobb lett volna rövid időre valamely testvéréhez menni. Mégkevésbé helyeselhetem a tervbe vett tengeri utat. Külföldi útjait többnyire Ővele tette meg, s most nélküle utazni a mormoló habokon semmi egyéb, mit tobzódni az emlékekben, s nyakig belemerülni a bánatba, sőt fölhívni azt, hogy: »Gyere hát, tépj, marcangolj.« Tenger helyett többet érne egy kis társaság, egy kis próza. Ez a társaság bármilyen legyen is, tudom, nem találna a hangulatához – de még a bosszúság is jobb ebben az esetben, mint a magány.
Bocsánat, hogy tanácsokat adok, de a néhány sor levelében, melyekben jövő terveit is említi, azt nekem lehetővé tette.
A Jókaira vonatkozó megjegyzések örömet okoztak. Nincs azokban most annyi kifogásoló, mint az első kötetnél, ahol hasznosak voltak, de ezekben is van egy-két értékes hely, mint pl. ahol a Jókai mindenki iránt bizalmas tegezéséről <írt> fűz magyarázatot. Ez olyan okos, mintha nem is asszony magyarázná, de egy nyugodt bölcs. Ezek bár idegen tollak (a méltóságos asszonyéi), beveszem a kötetbe.
Mi most már itthon maradunk (engem kivéve, aki még kiszaladok Horpácsra), s szívesen meglátogatnánk a Méltóságos Asszonyt, ha nem félnénk attól, hogy alkalmatlanok lennénk.
Igaz tisztelettel és mély részvéttel maradtam
Bpest, sept. 11. 1906.
alázatos szolgája
Mikszáth Kálmán
Mikszáth Kálmán
[Címzés:]
Méltóságos
Özv. Enyedi Lukácsné úrhölgynek
Budapest
Buda, Ostrom utca 3.
