257. MK – KENEDI GÉZÁNAK [Budapest, 1904. január 31.]
257.
MK – KENEDI GÉZÁNAK
[Budapest, 1904. január 31.]
MK – KENEDI GÉZÁNAK
[Budapest, 1904. január 31.]
Kedves barátom! Exkuzálnom kell magamat, hogy belekontárkodom a szakmádba, a »Szerkesztői üzenetek«-be, amely rovatból te olyan csodát csináltál, mintha valaki liliomokat nevelne a szemetes ládában.
A dolog úgy esett, hogy ma a klubban voltam. Azaz ott vagyok én minden este, de a politikával nem foglalkozom, kivált mióta arra vállalkoztam, hogy politikafélét írjak a lapunkba. Este én kártyázni szoktam, s a politikából untig elég nekem annyi, amennyit Vörös László jónak lát elhullajtani osztás közben. Az is sok. Azzal se tudok mit csinálni.
Néha, nagy ritkán, ha hamar elvégezzük, mégis bemegyek a tanácsterembe, megnézni, hogy mennyit öregedett azóta Tisza István, aki legalább énrám nézve teljesen elveszett, mióta miniszterelnök. – Csak korban közeledünk egymáshoz.
Talán egyetlenegyszer beszéltem vele azóta, akkor is a lapunkat kérdeztem:
– Hogy tetszik »Az Újság?«
Kitérőleg felelt, hogy még nem igen olvasta. (A harmadik számnál tartottunk akkor.)
– Tegnap belenézegettem a vasúton – mondá –, de együtt jöttünk Klobusiczky Jánossal; hol olvastam egy pár sort, hol János mondott valamit, és úgy áll most eszemben a fölszítt anyag, hogy nem tudom, mi való »Az Újság«-ból és mi Klobusiczky Jánosból.
De hát ez nem tartozik ide. Mert mi köze a mi újságunkhoz Tisza Istvánnak? Azaz hogy mégis ide tartozik. Mert éppen arról lesz szó továbbad.
Hát ma is így történt, ti. bementem a tanácsterembe és ott találtam a gazdátokat, vagyis a gazdánkat, Gajári Ödönt, aki most éli a mézes heteit a lapjával. Ott ül rendesen. A bal szögletben, nagy csoport között, mint egy II. Eötvös Károly. Arca ragyog az örömtől, szemei fénylenek és egy nagy köteg levelet hoz fel naponkint, melyekből szemelvényeket olvas fel hallgatóinak.
Láttál már te valaha szerelmes embert? Poétát, akinek az első verseskötete megjelent? Udvarlót, akinek a lábát visszanyomogatta az asztal alatt egy finom kis topánka? Ohó! Csakhogy most ez egy egész csizma, amiben benne van a nagyközönségnek a nehezen mozduló tyúkszemes lába… Ha nem láttál efféle boldog szerelmest, nézd meg Gajárit. Napfényes derű önti el gömbölyű koponyáját, virgonc, fiatalos, amint áhítattal átugrik az egyik levélről a másikra, nem tud betelni velük. Csupa szerelmes levelek delejével hatnak rá. Az ördögbe is! Már egy szerelem is sok ilyenkor. De hátha valaki nyolcezer szerelmet érez! Pedig úgy áll a dolog. Gajári szerelmes a nyolcezer előfizetőjébe. Szeretné az egész világnak kikiáltani, mit írnak, mit mondanak az ő előfizetői. Minisztereket, államtitkárokat megállít, hogy hallgassák meg ezt, meg ezt, meg azt és amazt. Mit ír B., mit ír Z. Valami fölséges ez! És a száz levélből egyszerre ráakad, amelyiket keresi, mindeniket kívülről ismeri valami gyűrődésről vagy pecsétről.
Gajárinak ehhez az élvezetéhez csak a tied hasonlíthatott egykor, édes barátom, mikor Zsámbékon a rozzant kocsidat magad festetted be – s hogy a világ is részt vegyen abban a gyönyörűségben, mint válik a fakó járművecske újjá, csinossá szemlátomást, összes barátaidat összehíttad a festéshez.
Azaz Gajári még eredetibb. Mert ő már volt egyszer lapszerkesztő. Már maga az különös, hogy újra vállalkozott, mikor nem kénytelen vele! El tudod-e te képzelni, hogy Sokrates még egyszer elvette volna Xantippét?
De a végzet végzet, hát menjünk tovább. Utoljára is a siker a fő. S az megvan. Hiszen csak úgy dőlnek az előfizetői. S azonfelül a mostani Xantippe csinos, cukros kis jószág, nem az a töpörödött anyóka, aki a »Nemzet« volt.
Hát mondom, ma is bementem a tanácsterembe, Gajári észrevesz (mert az az ember mindent lát, amit nem kell), s örvendezve kiáltja felém messziről:
– Beérkezett már Kovács Márton is Besztercéről.
– Igen? – szóltam hanyagul, restellve bevallani, hogy nem tudom, ki az a Kovács Márton. (Talán valami új képviselő.)
– De megjött ám, öregem, Palojtai Imre is Szenográdról.
– No, csakhogy megjött – dünyögtem, nem tudva, mit felelek.
– Ötödmagával – folytatá édesdeden.
– Hát most velök fogsz vacsorálni? – kérdém – Nálad vannak szállva?
– Oh, te bolond, hisz ezek előfizetők.
Úgy. Rábámultam. Szent Isten, ez az ember minden előfizetőjét tudja, mint Julius Caesar a katonáit.
Levelei közt kezdett kotorászni, s gyorsan kihúzott egyet.
– Olvasd el ezt és írj neki, kérlek, egy szerkesztői üzenetet.
Egy levél volt B. I-től Debrecenből, amelyben ez állt:
»Tetszik nekem az újság, megszerettem és csak azt kifogásolom, mért nem írják ki nyíltan, hogy Az “Újság” a Tisza István lapja, akit én ez idő szerint legnagyobb államférfiúnak tartok; nincs azon semmi restellni való. Vagy ha nem a Tisza István lapja, hát akkor kié? Ne vegyék kérem rossz néven a kotnyeleskedésemet, de hiába, olyan az ember, éppen az olyan asszonyról, amelyik megtetszett, szereti tudni leginkább, hogy ki a férje, vagy kivel van viszonya?… stb.«
Elolvastam a levelet. – Hm, és mit feleljek?
– Hiszen te tudod, hogy és mint van.
– Tudom.
– Azt is tudod, hogy kinek írjuk a lapot. A te eszméd.
– Tudom.
– Hát mondd meg az egész közönségnek.
Íme így volt az egész. A gazda intézkedett, nekem szót kell fogadni; azért hát engedd meg, kedves barátom, hogy a revieredbe tolakodva, letegyem ide a famozus üzenetet.
***
– B. I. úrnak Debrecen. Hogy mi mindnyájan szeretjük Tisza Istvánt, aki méltó módon viszi a zászlónkat elöl ez idő szerint az, kétségtelen sőt vagyunk itt olyanok is, akik talán még jobban is szeretjük, mint kellene, de hogy ez a Tisza lapja volna, azt egyszerűen azért nem írhatjuk meg, mert nem a Tisza lapja. Köszönjük, ha ön egy szép asszonyhoz hasonlítja, de ez nem talál, mert ha elfogadnók, hajadonnak kellene őt mondani, aki nem szándékozik soha férjhez menni s még kevésbé flirtelni bármely kormánnyal.
Ezt a lapot éppen az általános flirteléstől megcsömörölve terveltük ki és oly időben tettük meg készületeinket a megjelenéséhez, mikor még a Tisza miniszterelnöksége legalább is oly messzeségben látszott, mint amilyen messzire Debrecen van Konopisttól.
Ha mégis hasonlítani kell valamihez, akkor mi óra akarunk lenni; de nem valakinek a zsebórája, amelyet magával vihet, ahova neki tetszik, hogy a zsebében ketyegjen; még kevésbé álló óra, amiben muzsikáló készülék is van (ilyet is szeretnek a miniszterek), de mi napóra akarunk lenni, melynek’ a számai a liberálizmus napfénye nélkül üres, holt írás. Az írás és a napfény együtt jelzi az időt és csak annak, aki künn dolgozik a napfényen, az óra perifériájában.
Különben nem egyedül az ön levele feszeget ilyesmit A kíváncsiság kikandikál egyéb levelekből is, amit egy csöppet se csodálunk. A fogamzásban mindig van valami misztérium, s a titokzatos ingerli az embereket. Egy kezdő lapról mindig sok szó foly. Kik írják? Kinek írják? Honnan támadtak? Hova mennek?
És tényleg úgy is áll a dolog, hogy minden lap szolgál valakit. S a képzeletében okvetlenül meg kell jelennie annak, akihez szól, akit szolgál. Másképp az nem lehet. Magamról tudom. Mikor a regényeimet írom, mindig egy nénikém áll előttem, aki olyan édesdeden tudott kacagni gyermekkoromban, ha valami jóízűt mondtam, mint egy csengettyű. Mindent őnéki írok, vagyis ővele diskurálok, őneki beszélek el harminc év óta tarkabarka bohóságokat. Ha valami jó gondolat szalad ki a tollamból, őrá gondolok; és látom a mosolyt ajkain megcsillanni, vagy a könnyet a szemeiben, mire magam is elmosolyodom és folytatom, folytatom, nem bírok tőle megválni, – pedig hát szegény Máli néni régen a föld alatt porlik csendesen, valahol az ebecki temetőben…
Így teremnek azok a sokszor kacagtató dolgok a tintatartómból egy holt asszony mulattatására.
Azt hiszem, minden művészet ilyen. Még a mesterségek közül is sok. Mikor Worth ruhát komponál, képzelete előtt egy termetnek, egy ismerős alaknak kell lebegnie, s mekkora különbség, hogy az egy kövér pástétomsütőné-e, vagy egy szilfid marquise a St.-Germainből. A lap se egyéb, mint a munkatársak diskurálása láthatatlan személyekhez. Elmondják neki nézeteiket a napi eseményekről, lehetőleg annak a szájaíze szerint. Az egyöntetűség úgy gondolom, akkor a legtökéletesebb, ha minden munkatárs azt az egy személyt gondolja.
Van lap, amelyik főtisztelendő Samassa érsek úrnak látszik jelentést tenni a történtekről, van, amelyik Sághy Gyulának referál és így tovább – végre van olyan lap is, mely céltalanul zúg és nekiered az országnak, mint az orkán, hogy amit lehet, összezúzzon, kicsavarjon, besüvít az üres fejekbe, befúj a kéményeken, az ablakokon át a házakba, ahol eloltja a világító gyertyákat, vagy fölszítja nagy dudálással a tüzeket ebben a szomorú országban, ahol »árvízzel locsolnak és tűzvésszel melegítenek«.
Nos, hát mi is csak lap vagyunk. Élő emberek, akik élő emberekre akarnak hatni. Mi is szolgálunk valakit és őneki írjuk a lapot, de ő maga arról semmit se tud.
Hát én most ezt elárulom önnek, mert mi erre nézve teljesen megállapodtunk. Aznap, mikor a lap megindult, éppen ezekkel a szavakkal fejtettem ki Gajárinak, hogy egy ilyen emberre szükségünk van, mire egy helyeslő gesztussal mintegy kiteríté elém Magyarország mind a tizenhét millió lakosát, akár egy játszma kártyát.
– Igazad van, hát húzz ki egyet, azaz gondolj valakire.
– Gondoltam már.
– No, ugyan eltalálom-e? Hol lakik?
– Szegeden.
– Öreg vagy fiatal?
– Inkább öreg. Józan ítéletű, világos tisztes gondolkozású magyar koponya.
– Megállj – szólt a karomat megragadva –, ez Pálffy Ferenc.
– Az. Én a politikát évek óta neki írom. Előttem áll, ha a tollat megfogom, s mindig keresem azt a leghelyesebb gondolatot és felfogást, amire ő rábólint a tisztes fehér fejével: »No-no, magam is úgy gondoltam.«
– Helyes – mondá Gajári –, Pálffynak írjuk a lapot. Ezt majd megmondom minden munkatársnak.
– Csak még egyet! – folytatám. – Olyan alakban kell az egyes eseményeket feldolgozni, mintha Pálffy Ferenc előtte való nap vadászaton lett volna Csöngöllén és nem olvasott volna lapokat – hogy ennek dacára is tiszta képet nyerjen az öreg úr.
– Topp – végzé Gajári –, megegyeztünk.
És hát ez most már így van: írjuk a lapot Pálffy Ferencnek tulajdon magának és mindenki másnak, aki lelkületben politikai felfogásban és tiszta, józan ítéletben őhozzá hasonlít.
