245. MK – NAGY MIKLÓSNAK [Budapest, 1902. augusztus 3.]
245.
MK – NAGY MIKLÓSNAK
[Budapest, 1902. augusztus 3.]
MK – NAGY MIKLÓSNAK
[Budapest, 1902. augusztus 3.]
Kedves Barátom! Azt kívánod tőlem, hogy írjam le lapodnak milyen érzései vannak az olyan embernek, aki mint modell ül a saját szobrához. Azt látom ebből, hogy ezt te valami különös élvezetnek tartod. Legalább is úgy kérdezed, mint ahogy kérdeznéd, mit érez egy ember, akinek például a lábát vakarják.
Hát erre én azt felelem neked, hogy minden attól függ, vajon viszket-e a lába az illetőnek? Mert ha viszket, akkor mennyei kéj, de ha nem viszket, akkor csak alkalmatlan csiklandozás.
Hát az én lábam nem viszket – és igazán azt gondoltam magamban, mikor a szép szőke ifjú finn szobrász, Sailo Alpo fölkeresett, hogy le akar mintázni, amit Filcsik István (egyik beszély-alakom) mondott, mikor egyszer a te rajzolód; Dörre Tivadar, a falujában utazván, le akarta a vázlatkönyvébe rajzolni.
– Köszönöm nem kívánom, nincs már nékem szeretőm.
Bizony már nekem sincs. Sem azokból, akik szoknyában járnak, sem azokból, akiket a görögök fantáziája látott el toalettel és nem Monaszterly és Kuzmik. Maholnap elhagynak a múzsák is, a hiúsággal pedig régen szakítottam.
A szobrász azonban rokonszenves ifjú, nem akartam egyszerűen megtagadni a kérését.
– Hát minek lesz önnek az a szobor – kérdeztem tőle töredezett németséggel, mert finnül nem tudok.
– Tanulni akarok az ön fején – felelte szintén németül, mert magyarul nem tud.
Titkon az a gondolatom is volt, hogy amíg ülök neki, legalább a német nyelvben gyakorlom magam. Mert azt hittem, hogy ő tökéletesen beszél németül, csak később tudtam meg, hogy ő meg rólam hiszi azt. S ebben a hitben beszélgettünk vagy két hétig, míg valami gazember felvilágosított bennünket. Ez volt az első kölcsönös csalódásunk.
Elmondta, hogy a kész szobrot majd a helsingforsi múzeumba küldi. Ott aztán keresnek egy hozzá hasonló finn-koponyát, egymás mellé teszik a kettőt s építik tovább a magyar–finn rokonságot.
No, erre csakugyan elég jó lehet az én fejem is, hát ráálltam, hogy ülök neki, de figyelmeztettem, hogy kezdjen mindjárt hetven évesnek mintázni, mert az eltart vagy húsz esztendeig, míg engem annyiszor odakaphat a Strobl műtermébe, amennyiszer szükséges.
Hanem Sailo Alpo is ravasz emberke a maga nemében. – Niksz, nuksz. Ich werde Sie hier machen in seinen Zimmer.
A lakásomra hozatta az anyagot, az állványt, a fejmérő körzőt s egyéb szobrász-szerszámot. Mikor aztán minden együtt volt, odaálltam nagy rezignációval. No, hát most már itt vagyok, tessék a fiziognomiámmal rendelkezni.
Hohó – szólt a művész –, nem oda Helsingfors. Először is az úr lelkéről akarok egy kis mintát. Ehhez körülbelül három nap kell.
– Hogy a lelkemről? Azt csak nem tehetem a tenyeremre.
– No, azt nem is kívánom, csak a könyveit akarom elolvasni.
– Szeretném tudni, milyen nyelven?
– Hát finnül – felelte egész egyszerűen. Éppen ma kaptam egy szállítmányt.
Igen megörültem a finn könyveknek, melyeket Jalava és mások fordítottak, de melyekről eddig semmit se tudtam. A művész elolvasta a »Szent Péter esernyőjét«, továbbá két kötet apró elbeszélést, majd így szólt:
– Most már tisztában vagyok önnel. Most már kezdhetjük a külső hüvely formálását.
A délutáni órák voltak kitűzve, háromtól ötig. De ez csakhamar lehetetlen időnek bizonyult, mert amint leültem, azonnal letapadtak a szemeim. Majmuna álomtündér suhogó szoknyája szélével megérintett. Ez az egyetlen asszony még, aki varázserővel bír fölöttem. Sailo Alpo azonban nem akart egy alvó írót. Arra kért, tegyem át az üléseket délelőtt tizenegyre. Nem ért semmit. Délelőtt is legott elaludtam, mihelyt eleibe kellett ülnöm s egy pontra szegeznem a szememet. A művész kétségbe volt esve, de én legalább gazdagabb lettem egy tapasztalattal: »Ha álmatlanság gyötör, állj be modellnek.«
Egy szó, mint száz: nagy viszontagságok között vittük annyira, hogy a szürke, idomtalan alak lassankint engedelmeskedni kezdett a fiatal mester ujjai alatt, s napról-napra jobban fölvette az én alakomat. És hát most már megvan, és abban is megfelel a szobrokhoz kötött követelményeknek, hogy nem igen hasonlít hozzám.
Nem tagadom, sokat szenvedtem, mert néha órákig kellett állnom egy helyen úgy, hogy a lábaim elzsibbadtak. De nemcsak én szenvedtem, a szobrász is sok keserűséget állt ki a látogatóim kritikája alatt. Egyik ezt kifogásolta, másik azt.
– Kerekebbnek kellene lenni a fejnek.
– A szemek túlságosan messze vannak egymástól.
– A fej nem eléggé hosszúkás.
– A szemekben nincs elég kifejezés.
– Valami idegenszerű van rajta.
A szegény művész elszomorodott ilyenkor s mint e modern Sisiphus, újra kezdte átgyúrni az egészet, de hányszor! Hasztalan. A látogatók mégis többnyire azt mondták:
– Nem az igazi… Tudja Isten, mégse az igazi.
– Most még kevésbé hasonlít.
– Hisz ez az öreg Deák Ferenc.
– El van hibázva profilban.
– A homlok nagyon alacsony.
– A fej túlságosan nagy.
Néha annyira ellentmondók voltak a jóakaratú megjegyzések és tanácsok, hogy a Sailo Alpo homloka elborult a tanácstalanságban. »Istenem, mit csináljak hát?«
– Ne adjon semmit a megjegyzésekre – tanácsoltam neki. – A milói Vénusz még ma sem lenne kész, ha alkotója minden észrevételt honorálni akar. Hanem, tudja mit csináljon? Gyúrja át a nyakkendőmet f e r d é n l e c s ú s z o t t r a, mert az a csinos bog a nyakamon és a jó vasalású kabát zavarja meg az embereket.
A művész szót fogadott, egy-két mozdulatot tett a nyirkos agyagon és íme, a nyakkendő balra csúszott.
Jöttek aztán is a látogatók, nézték a szobrot, meglátták a ferde nyakkendőt, elmosolyodtak és szóltanak egyik úgy, mint a másik:
– Ejnye, de tökéletes!
Olyan, amilyen. Én nem akarom dicsérni, de azt az egyet minden felebarátomnak jó lélekkel mondhatom, hogy az efféle mulatságot tegye el magának a halála után való időkre.
