230. MK – NAGY MIKLÓSNAK [Budapest,] 1899. márc. 19
230.
MK – NAGY MIKLÓSNAK
[Budapest,] 1899. márc. 19
MK – NAGY MIKLÓSNAK
[Budapest,] 1899. márc. 19
Kedves barátom!
Azt kívánod tőlem, hogy adatokat mondjak Rátótról, Széll Kálmán lakóhelyéről, mert – mint mondod – úgy rémlik előtted, mintha emlegettem volna, hogy voltam valamikor Rátóton.
Csakugyan voltam, jó emlékező tehetséged van, de mégis igen keveset tudok Rátótról mondani, mert nekem nincs jó emlékező tehetségem. Az én benyomásaim olyanok, mint a vadkörték, frissen leszakítva élvezhetetlenek, érniök kell előbb bizonyos ideig. A vármegyét, melyben huszonöt évvel ezelőtt fordultam meg utolszor, most látom tisztán, világosan, most szeretek róla írni; a szegedi árvízről, melyet átéltem, noha a leggazdagabb témákban, még most sem írhatok, mert még friss, még csak húsz éves dolog; még érik: – ez majd ezután jön.
Ami pedig Rátótot illeti, még csak az imént (kétévvel ezelőtt) voltam ott, még rendbe se szedtem a gondolataimat, hát ne neheztelj, ha mindössze néhány megjegyzést teszek azokhoz, amiket te más forrásokból, bizonyosan elég bőségesen összehordtál.
Rátót, hogy professzorosan kezdjem – Vas vármegyének Stájerrel határos szélén fekszik, ama vasúti sínek mentén, melyek Grácba, illetőleg Gleichenbergbe vezetnek. Magam is ebben a kies fürdőben szoktam nyaralni, mely nehány puskalövésnyire van a magyar határszéltől.
Egyszer a kis fiam is, magam is, mikor megérkeztünk, nem éppen jól érezvén magunkat, meglehet az úti fáradalmaktól, kifakadtam a gyerek előtt:
– Nem való nekünk, szívecském, ez az osztrák levegő; látod mind a ketten megbetegedtünk benne. Ne félj, többet ki nem mozdulunk Magyarországról.
Bercike rám nézett az okos, fekete szemeivel és a fejecskéjét rázta:
– Ne beszélj bolondokat, apa! Hiszen ha Árpád el nem fáradt volna, és még egy félórát megy, hát akkor ez is Magyarország volna.
A kis zsiványnak ezt a mondását most oda csavarintom, hogy ha az országokat a természet szabná, és nem a királyok kardjai, akkor ellenkezőleg már Rátót se volna Magyarországon, mert az örökzöld Stájer már itt kezdődik; a fenyő innen kezdve már permanens fa, s Rátót mellett két fenyőerdő is van. A fű is haragos zöld itt egész nyáron, s mikor Ernuszt Kelemen vagy Radó Kálmán, hasonlóan vasmegyei nagy urak, sopánkodnak, hogy mindenük elégett, elfonnyadt a nyár hevétől és a szárazságtól, Széll Kálmán egész gazdasága fönséges üdeségben pompázik. Mert Rátóton már megvannak a napszállta utáni harmatok, melyek valóságos vice-esőnek nevezhetők, és a hűvösebb éjszakák.
Körmenden túl, Grácba menet az út baloldalán egyszerre csak kiugrik egy szép kis rezidencia; egy valóságos városligeti tornyos villa, olyan tiszta, takaros, mintha cukorból lenne kifaragva. Ez a rátóti kastély.
Az utasok egymásnak mutogatják a kupék ablakaiból:
– Itt lakik Széll Kálmán!
Gyönyörű, szinte pedáns gonddal kezelt park hátterében áll az egyemeletes palota. A vasúti kupéból a kertbe lehet kiszállni, úgyhogy Széll Kálmán csak úgy sétabottal, felső kabát nélkül ül fel Budapesten a vasútra s egész kényelmesen lelép a parkjába. A park kicsiny, de fejedelmi díszű. Van benne lawn tennys pálya, nyírott sövényfalak, s csupa ritka díszfák ékesítik. Széll Kálmán rendkívül szereti a fáit, majdnem úgy, mint a teheneit. E kiváló államférfiú minden egyes növénynek, fának és cserjének tudja a botanikus nevét, s mindazt, amit a természettudósok megírtak. Azonfelül ösmeri minden egyes fájának történetét, honnan hozta, hogy nőtt fel, milyen viszontagságokon ment keresztül. Nem fák ezek előtte, hanem jól ismert egyének. Csak egy igazi nagy ember szeretheti a természetet ennyire, s figyelhet meg rajta ennyit!
Más nagy úrnak is van parkja, ritka növényekkel, de csak azért, mert ez sikk, mert hozzátartozik az úri állapothoz, de Széllnél nincs semmi haszontalan és semmi fölösleges. Nem azért van ez a park, hogy szép rámája legyen a kastélynak, hanem ez egy életszükség számára, ezek a fák az ő barátjai, akik együtt élnek vele.
Széll Kálmán az ő otthonában igazi magyaros házigazda, aki szakadatlanul becézi a vendégét. Különös, hogy őt némelyek hideg embernek tartották. Pedig alapjában egyszerű és természetes, s egyike a legnyíltabb embereknek, aki azt a csodálatos varázst bírja modorában, hogy az is, aki először beszél vele, kissé megmelegedve úgy érzi magát, mintha örökös ismerősök lennének.
A begombolt államférfiak iskolájába nem járt Széll Kálmán. Ezekkel az ócska eszközökkel ő nem dolgozik. Aki a lötyögős nadrágot feltalálta, amelyben a lábat csak sejteni lehet, bizonyosan görbe lába volt, vagy legalább semmi esetre sem voltak szép idomai. Széll Kálmán keveset sejtet, mindent megmutat. Az interwiewolót sohase fogja elereszteni a régi metódus szerint: »többet azonban nem mondhatok«. Az interwiewoló mindig azzal az érzéssel fog tőle távozni: »mindent megtudtam«. Sokat hagy megtudni másoknak, de lehet, hogy valamicskét mégis megtart magának; mindegy, a tudvágy nem érzi ezt s kielégítve emésztvén a hallottakat, nem fürkész a visszatartottak után. »Széll Kálmán mindent elbeszél«, lehet hallani néha-néha. – Dehogy! Széll Kálmán csak egy új griffjét találta ki az elhallgatás művészetének.
De hova tévedtem, kedves Miklós. Hiszen te nem Széll. Kálmánról vársz tőlem adatokat, hanem Rátótról. És igazad is van. Mert Széll Kálmánról esszé-féle dolgot írni vagy már későn van, vagy még korán. Nem azért, mintha nem lett volna eddig is egész államférfiúi egyéniség, de azért, mert te se közlöd egy palotának a fotográfiáját a Vasárnapi Újságban, amelyre most kezdenek egy második emeletet építeni.
Azért hát maradjunk egyelőre szorosan Rátótnál, hol én úgy hiszem, kétszer vagy többször is megfordultam. Egyszer – emlékszem – versben írt táviratot küldött Széll Kálmán Gleichenbergbe, amelyben ebédre hív meg. Ez ebédre Bánffy is eljött Budapestről. A verses táviratot természetesen igen rosszul vették fel a gleichenbergi távirászok, de azért igen kedves dolog volt, mert azt mutatta, hogy Széll Kálmánnak friss a kedélye. Az pedig nagy dolog. Mert az élet, a rettenetes próza és a nagy pozíciók, e tompító, őrlő malomkövek nem tudták őt megsavanyítani.
A rátóti kastély mindig tele szokott lenni vendéggel, s a szíves házigazda minden egyes vonathoz kiment, vagy elkísérni távozó vendégeket, vagy fogadni újakat. Sőt, ha csak arra utaztam is, mindig láttam Széll Kálmánt a vonatnál. Az olyan vonatot, amelyik neki vendéget nem hoz, üres vonatnak nevezi. A kastély földszintje egészen a vendégek kényelmére van berendezve. Az ebédlőbe be van vezetve a jelző csengettyű is, s mikor a vonat a szomszéd állomásról indul, Széll Kálmán ebédlőjébe is jelt ád. A vendégek kiisszák a jelre a búcsúpoharat, s elsétálnak a parkon át csibukjaikkal az indóházba a gazdával és az inassal, aki a csibukokat a felszállóktól összeszedi és visszahozza.
A földszint többi részét a vendégszobák, Széll Kálmán dolgozószobája és egy nagy szalon foglalja el, melynek falát a Széll Kálmán szép lányának, Széll Ilonának, Benczúr által festett arcképe ékesíti. Fesztelen, vidám levegő van e szalonban nyaranta, mikor a család együtt ül ebéd után. A vendég gyorsan lesz otthonossá és beszédessé. S ebben Széllnél is nagyobb érdeme van a kegyelmes asszonynak, ki olyan causeur, aminők a nagy francia asszonyok lehettek. Úgy tudja magát idomítani a vendégei észjárásához, hogy az már több mint ügyesség, az bravúr; kitalálja az illető egyéniségéhez képest valami finom ösztönnel, hogy az miről szeret beszélni, s ha az aztán megszólal, olyan élénk érdeklődést tud mutatni annak az elbeszélt lappáliái iránt, mintha a legérdekfeszítőbb dolgokat hallaná a világon. Egy-egy meglepetést eláruló mozdulat, egy »ah« felkiáltás, egy-egy odavetett kérdés még csak jobban felvillanyozza és becsalogatja a diskurzusba a beszélgetőt, aki egészen jól érzi magát, animálva van, abban a falláciában élvén, hogy ő most fölségesen mulattatja a kegyelmes asszonyt (kezdi is hinni apródonként, hogy ő voltaképpen szellemes ember,) – pedig hát a háziasszony egyénisége az, mely őt olyan érdekessé átvarázsolta, mint ahogy a délibáb játéka felfordított tornyokat fest olyan helyre, ahol csak fű és kóró tenyész.
Ha némi egyéni vonást is meg akarsz íratni a cikkben a családról, meg lehet jegyezni, hogy Széllnében van valami a Deák előadási modorából, az a végtelen egyszerűség s amellett rendkívüli plaszticitás, míg ellenben Széllnél, aki roppant lucidus fej és hatalmas, szinte szenvedélyes analizáló, imitt-amott kicsillan valami a Vörösmarty lelkének színes pompájából. Pedig Széll valószínűleg nem is igen ösmerte Vörösmartyt.
Ott szokott nyaralni Vörösmarty Béla is, aki csendes, szelíd, kontempláló természet. Szívesen van a természetben, hallgatja a fák zizegését és a pityerek dalolását. (Azon a vidéken pityernek hívják a pacsirtát.) Lehet, hogy titokban verseket is ír.
Egyébként a rátóti kastély lakói a legirigylendőbb emberek, mert valami csodálatos nagy nyugalom látszik rajtok elömleni. Az ideges XX-ik századból nincs ott semmi, csak a komfort és a jólét. A flancnak, mely rikító zajával fölveri a magyar úri kastélyokat, semmi nyoma e kis paradicsomban. Angolos kényelem és megfoghatatlan rend van itt. Cselédek hada nem alkalmatlankodik, lakájokat nem is látni; csak éppen, ha szükséges. Mintha azokból a mesebeli kastélyokból való volna, ahol magától történik minden. A park kavicsos talajain a lábak nyoma a következő pillanatban föl van gereblyézve. Ki gereblyézte fel, mikor, – azt senki se tudja: Egy pohár vizet kívánsz – a víz előtted áll. Ki hozta, mikor hozta? észre sem vetted.
És a család oly nyugodt, oly derült, nem siet, nem panaszkodik, nem dicsekszik, mintha nem ösmerne se politikát, se nagyvilágot, hanem csak gyönyörködne szakadatlanul a napsugarakban, a fák kilélegzésében, és mintha nem lenne se egyéb dolga, se egyéb célja e világon, csak éppen azt a jelenlevő vendéget szórakoztatni.
Csak a háziúr rendül meg e feladatában, de ő is csak egy percre. Esti szürkület van, finoman permetez a harmat, szürcsölik szomjasan a park növényei. Egyszerre megszólal távol az érkező gulya kolompja mélabúsan. Széll Kálmán megrezzen és fészkelődik a széken.
– Jönnek a tehenek – mondja fölélénkülve.
Látszik, hogy szeretne kimenni, tűkön ül. Szeretné megtudni, hogy a kedvenceivel mi történt, hogy folyt le délutánjuk, mik a gulyás megfigyelései, nem lett-e a rózsaszínű üszőnek semmi baja?
A kolomp egyre közelebb, közelebb hangzik…
S ez a legokosabb idő búcsúzni. Hát én is búcsúzom tőled kedves Miklós, csatlakozván a régi státusférfiúi iskolához, azaz begombolkozva kijelentem, hogy nem mondhatok többet. Nem újságírói szemmel néztem meg Rátótot. Majd ha egyszer magáról Széll Kálmánról, az itteniről kell írni, az jó téma, azt szívesen elvállalom.
M – th K – n
