224. GR. ESZTERHÁZY KÁLMÁN – MK-NAK [Budapest, 1899. január 20.]
224.
GR. ESZTERHÁZY KÁLMÁN – MK-NAK
[Budapest, 1899. január 20.]
GR. ESZTERHÁZY KÁLMÁN – MK-NAK
[Budapest, 1899. január 20.]
Tisztelt Barátom!
Kedves Druszám!
Midőn olvastad, hogy porladozó jobbkarom spiritiszta hívásra miképp írta le a Nagyszebennél vívott csatában történt elvesztét, hogy volt gazdáját a hálátlanság vádjától végképp megmentse, mely minduntalan hírlapokban is felmerült, sokan vallván magukat gazdám élete megmentőjének azon csatában; te, tisztelt barátom, gyanúsítólag ráztad fejedet azon részlethez érvén hogy miképp vette ölébe oly rövid idő alatt ronggyá vált testem fejét az ökörszekeren egy nő, midőn Nagycsűrből a bekötözés után elszállítottak; akkor megígértem neked tisztelt barátom hogy gyanúsításod eloszlatandó megírom lapod számára sebesülésem története azon epizódjának folytatását. Megbocsátod, hogy ígéretem ily későn váltom be, habár többször lettem általad figyelmeztetve, de amint tudod, sok minden egyéb foglalt, különösen az utóbbi időben, ha parlamenti pourparler-kat nem is folytattam, de névsort olvastam quantum satis.
Sokféle jubileumot tartottam, és tarthatnék, de talán reám nézve jelentősebbet egyet se, mint amilyent holnap, 1899. január 21-én, a nagyszebeni csata ötvenedik évfordulóján vagyok kénytelen tartani, nem azért jelentős, mert már ötven éve, hogy honvédrokkant vagyok, és ez m e m e n t o, mely arra is emlékeztetett, hogy gyanúsításod, milyenfélével többet úgyse fogsz illetni, jubileumomat bevallván, eloszlassam.
A nő-erények legszebbikét, az önfeláldozó részvétet szamaritán módra gyakorolta azon nő, mikor engem, megcsonkított sebesültet gondozása alá vett; de nemcsak engem ápolt éjjeleken át, hanem mindazon sebesülteket, kiket onnan elszállítottak, és ő volt egyedüli ápoló kíséretünkben, reánk nézve megbecsülhetetlen. Egy honvédpajtásom neje volt, de azelőtt nem láttam, nem ismertem. Egynéhány nap múlva elhagyott bennünket, búcsúzva mondta, hogy vissza kell térnie a sereghez, ahol férje van, hátha annak esik baja. Hálásan búcsúztunk el tőle, de nevét elfeledtük megkérdezni; sokszor emlegettük gondos, gyöngéd ápolását. Jobban léve, váltig kutattam és pajtásaimat is kértem, tudják meg ki volt azon nő, kinek annyi hálával tartozom. Még az ötvenes években is alkalmilag sokszor kérdezősködtem utána, de nyomára nem akadtam. Ahányszor a szebeni csatáról meséltünk, mindig említettem, hogy elsősorban Matskásy Ferenc barátomnak és azután azon ápoló nőnek köszönöm életben maradásom, és mennyire sajnálom, hogy azon nőért semmit sem tehettem.
Ezen emlékem és sajnálatom évek múltával is élénken megmaradt, és így érthető a bensőmet remegtető benyomás; melyet egy levélnek az olvasása okozott, melyben le volt írva az út, melyet mint sebesült tettem, jellemző részleteivel és mint akkori kísérőm, arra való hivatkozással kér engem egy honvédpajtásom özvegye közbenjárásra, hogy nyerjen honvédnyugdíjat, mert öregsége miatt reá van szorulva. A sors úgy akarta, hogy csak akkor találjak arra, kinek hálám leróni akartam, mikor ő szükségében reám gondolt.
A nyugdíjat megkapta, és a mai napon újra meg újra hálával gondolok őreá.
1899. január 20.
tisztelő híved
Eszterházy Kálmán
Eszterházy Kálmán
