203. LEHOCZKY VILMOS – MK-NAK [Budapest, 1896. február 2.]
203.
LEHOCZKY VILMOS – MK-NAK
[Budapest, 1896. február 2.]
LEHOCZKY VILMOS – MK-NAK
[Budapest, 1896. február 2.]
Megtisztelő felszólításod folytán, íme itt közlök nehány jellemző adatot Beszterce ostroma című művedben ragyogó tolladdal ecsetelt hősöd, Pongrácz István gróf életéből.
Valahányszor utam a vágvölgyi vasúton visz, mindannyiszor lesem a várnai vasúti állomás mellett, az ósdi külsejű nedeci várkastély magas tornyának előtűnését, s ezt meglátva, azonnal képzeletem elé idézem Sefi gróf rokonszenves alakját. Ő már nyugszik, s vele együtt eltávozott ezen kies vidékről a mulató jókedv is. Nem veri fel többé a, táj csendjét sem négyes fogatának dübörgése, sem vörös ruhás lovas testőrségének rohanása. Hóbortosnak mondták, pedig inkább különc volt, s emellett gyermekies, lágy szívében a jóságos kedélynek olyan derültsége, mely a mai anyagias korban mind nagyobb ritkaság.
Stefi gróf úr volt a szó szoros értelmében. Boldognak csak akkor érezte magát, ha vendéget fogadhatott, s vendégszeretete határt nem ismert. Az előre bejelentett vendégeket nappal is fáklyafénnyel, kürt és trombitaharsogással s díszlövésekkel fogadta. Kastélyából csak szökve menekülhetett a vendég, s még akkor sem volt biztos róla, hogy cirkálásra küldött emberei vissza nem viszik.
Egy ízben lócsere ürügye alatt tettem nála lóháton látogatást, s minthogy őnála minden ily üzlet egy egy tréfára szolgált alkalmul: akkor is kocsiba nem használható, rugós lovat ajánlottam neki gyeplősnek. Mikor a lovat befogták: első megiramodásával összetépte a hámot. Erre én lovamat gyorsan fölnyergelve menekültem. Stefi gróf szintén lóra pattant s üldözőbe vett embereivel. Én Várnán (egy kis mezőváros Nedec község szomszédjában), melynek ő volt földesura, az ő vendéglőjébe menekültem, s miután egy más lovas barátommal a vendéglős által lehető jó élelemmel elláttattuk magunkat, hogy a várható ostromzár alatt ki ne éheztessen bennünket, erősen eltorlaszoltuk szobánkat.
Az ostrom csakhamar megkezdődött Stefi gróf személyes vezetése alatt. Vaklövések zaja verte fel a csendes vendéglőt. Két órai erős küzdelem után – midőn biztosította személyes szabadságunkat – kapituláltunk, s nagy győzelmi menettel szállíttatott vissza Nedec várába, ahol víg kedv s párját ritkító mulatság mellett megköttetett a béke.
Több saját találmánya volt, s azokban lelte főbüszkeségét.
Nyáron át három ágyat tolatott össze, s azokban hált egy nagy terem közepén, azt állítván, hogy így nem szenved a melegtől, mert amint az egyik ágyban átmelegedett, a másikba hengeredett át, majd abból ismét a harmadikba. Ezen találmányának köszönhette, mint mondá, a jó alvását.
Egy télen a fűtőanyaggal gazdálkodni akarván, elrendelte, hogy a vár egyik tornyának a földszinti helyiségébe rakják e a lótrágyát. Ó aztán ezen toronynak az első emeleti szobájába költözött s állítása szerint a telet soha jobban nem töltötte, mert úgy élt, mint egy melegágyi növény.
Nem volt antiszemita, de azt állította, hogy a zsidó faj nem eléggé harcias, és ezért nem becsüli. Egy alkalommal, amint nála voltunk s újra ez a tárgy került szóba, éppen két házalót jelentettek be, kik közül az egyik tajtékpipákat, a másik látszerészeti eszközöket árult. Hogy említett állítását igazolja, elküldte őket a kertbe, s ott a kastély falánál, amely mellett egy út kanyarodott el félkörben, kijelölte helyeiket, ahová két asztalra áruikat kirakhatják. Ennek megtörténte után a kert hátulsó kapuján négyesfogatán behajtatott s meghagyta kocsisának, hogy a félkörbe érve, vágtatva hajtson. A két házaló holttá ijedve hagyta ott áruját, s mire a kocsis másodszor fordult, összepakoltak. Mi az emelet ablakából néztük ezt az eredeti bizonyítását a harciatlanságnak, s igazat adtunk a grófnak, ki szerfelett örvendett meggyőzetésünkön. Különben a megrémült két házaló jó vásárt csinált nála.
Mint kocsis ritka merészséggel kezelte négyesének gyeplőit, s megesett, hogy sebes hajtás közben kiesett kocsijának a hátulsó kereke. Azért ő meg nem állt, de kocsisának fenn kellett az egyensúlyt tartania, s ő úgy hajtatott tovább.
Demokratának tartotta magát, bár ezt az érzületet nem tartotta természetesnek, mert állítása szerint sehol sem tapasztalható nagyobb arisztokrataság, mint a természetben, ahol az állatok oly zsarnokai egymásnak. De hogy az állatvilágban is meghonosítsa a maga fogalmai szerinti “demokráciát”, összefogatott egy lovat, egy szamarat meg egy ökröt s ezen, szerinte demokratikus fogaton hordatta ki a trágyát.
Pénzét mindig más-más helyen tartotta s e rejtekhelyeket soha senki előtt föl nem fedezte. Egy alkalommal nagy kártyázás volt nála. Veszített. Pénzért kellett mennie. Mi tudván a pénztartó szokását, meglestük. Először az ágyából húzott ki pár bankót, a többi pedig a képek keretéből került elő. A veszteség nem bosszantotta; de azért majdnem komolyan megharagudott, hogy a wertheimjának a nyitját kitaláltuk. Egész gondot okoztunk neki, hogy új pénzrejteket találjon ki.
Sokat tartott két szamarára, melyeknek az volt a rendeltetésök, hogy minden vasárnap tejért jártak rajtuk az óvári majorba.
Egy vasárnap reggel keresik a szamarakat; hát hűlt helyük volt. Hétfőn reggel a két szamár újra megjelent szokott legelőjén. A következő vasárnap ismétlődött a tréfa. A gróf ekkor meglesette a szamarakat, hogy hova tűnnek el. A kiküldöttek a szamarakat egy elhagyott téglaégető-kemencében találták meg, ahová vasárnaponként elbújtak. Maguktól tették-e ezt a szamarak, vagy pedig lusta kísérőik bújtatták őket el, az titok maradt; de Stefi gróf a szamarakra fogta ezt a ravasz leleményességet.
Ezer ilyen esemény és furcsaság történt a nedeci várkastélynak most csendes termeiben és környékén. Már csak ennyiből is meggyőződhetik bárki, hogy éppen nem mese az az érdekes történet, melyet költői tolladdal Beszterce ostroma című regényedben leírtál.
Akik ösmerték a különc, de nemes szívű grófot, bizonyára soha el nem felejtik, míg élnek. Meg is érdemli. De megérdemli azt a költői megörökítést is, mellyel Beszterce ostroma a jövő idők számára is fenntartja hősének emlékezetét.
Lehoczky Vilmos
