TIZENNÉGY ÉVES SZENÁTOR • 1886 (38. kötet)
TIZENNÉGY ÉVES SZENÁTOR •
1886
(38. kötet)
1886
(38. kötet)
Kassa városában történt ezelőtt majdnem kétszáz esztendővel, egy jámbor fecskemadárnak az a passziója támadt, hogy bizony ő nem építi a fészkét kívül a falra, hanem belül a szobában valahol.
És kieszelt magának a városban egy örökké nyitott ablakot, amelyen át berepülve megcsinálta az ő művészi csőrével a leendő picinyek félkosárka alakú hajlékát a kemence tetejére.
Az a szoba éppen a tanácsház volt. Egy-két ablaka nyitva volt örökké, szellőztetés okáért. Domine Kajta, a »major domus«, észrevette ugyan, hogy a madár hova építkezik, de minthogy buzgó katolikus ember és babonás volt, meghagyta a kiszemelt fundust a »Szűz Mária madarának«: hadd legyen az ő kedve szerint. A kályhának úgysem árt.
Maga a polgármester is akképpen vélekedék, hogy nem kell a madarat bántani, nyitva kell neki hagyni az ablakot. Az csak szerencsét jelenthet a városnak.
A szerencsére pedig nagy szüksége volt, mert éppen ostromolták nemes Kassa városát. Ott künn a falaknál erős labanc hadak állottak fenyegetően. Itt benn a kétségbeesés végerőfeszítésével tartották magukat a derék kuruc érzelmű polgárok, tetőtől talpig fegyverben. Fogytán volt már az eleség és puskapor is. A lakosság éhezett napok óta. És semmi remény, hogy egyhamar jóllakhassék, mert éppen tegnap határozta el a magisztrátus, hogy a kiosztandó adagokat még jobban le kell szállítani.
Kutya állapot ez, atyafiak! Ha még e héten nem jön valami közbe, vagy éhen kell halnunk, vagy megadjuk magunkat. A »tizenkettedik« óra felé járunk.
A tizenkettedik órában azonban a főbírónak egy mentő ötlete támadt. Merész gondolat volt, mely új fordulatot adhat a város sorsának, sőt talán az egész hadjáratnak.
Összehítta a város embereiből a legelsőket, de oly titkos természetű a tanácskozás alatt lévő ügy, hogy álarcban jöjjenek a meghívottak, és álarcban távozzanak ismét. Az álarcot csak a tanácsteremben kell levetni.
Ezt az óvatos eljárást gyakran követték a középkorban, hogy a közönség ne tudhassa, ki volt jelen, s ki nem volt valamely határozatnál. Sok fej menekült meg ezzel a pallos alól, amelyik nemegyszer úgy veszett volna oda.
Ma is egy ilyen álarcos tanácskozásra gyülekezének azok, akiket titokban meghíttak.
A városban, mely most idegesebb volt, mint bármikor, csakhamar híre terjedt a dolognak, s mindenki kíváncsi volt, hogy ugyan miről fognak ma tanácskozni, és nagy kíváncsi tömegek gyülekezének a városháza körül.
Történt valamivel előbb (csak néhány perccel előbb), hogy egy Schmidt Miklós nevű tizennégy éves fiúcska elment a városháza előtt, és eszébe jutott, hogy ott benn madárfészek van.
A fiúcska éhes volt (sehogy se kvadráltak gyomrához az ostromállapotos adagok.) Hm, hátha már benne vannak a tojások a fészekben? Azokat jó lenne meginni. (Nagy csemege volt az akkor Kassán.)
Nosza fogta magát, felmászott a nyitott ablakon át, de amint éppen fölmenne a kemence tetejére a fészekhez, a kulcs nyikorgását hallja az ajtóban.
Leugrik hirtelen, és ijedtében bebúvik a kemencébe.
Csakugyan nem csalódott. A kulcs nyikorgott ott künn. S nemsokára benyitott Kajta uram, nyomában két álarcos főember, akik helyet foglaltak a padokban. Utánok lassankint összegyülekeztek a többiek is.
A főbíró ekkor ünnepélyes arcot vágott, és így szólt:
– Esküdjenek meg kegyelmetek, hogy arról senkinek sem szólnak, amit ma határozunk.
– Esküszünk! – kiálták a város vénei.
– Mert előadom a tervemet, amely szerint megmenthető még ez a város. De ha az idő előtt elárultatnék, a város örökre elveszett, s vele mi is valamennyien.
A főbíró ekkor előadta a tervét.
Nem kevesebből állt az, mint színleg megnyitni a kaput a labanc seregeknek, de mikor azután beözönlik, az alagút aknáiban összehalmozott puskapor segélyével légbe röpíteni őket, s a maradékot három oldalról kereszttűzbe venni.
Csak a kétségbeesés sugallhat ilyen borzasztó elhatározást.
Gondterhelt fővel, összeráncolt homlokkal méregették, latolgatták az esélyeket pro és kontra a város atyái, de oly hosszasan, hogy a kályhában levő gyerek nem bírta tovább kiállani. Egy alkalmas pillanatban kiugrott onnan kormosan, mint egy macska, s uccu neki az ablaknak, azon az úton, amelyen jött, kiugrott szerencsésen az utcán levő tömeg közé, anélkül, hogy föltartóztathatták volna.
– Mi volt az? – kiálták elrémülve a szenátorok.
– Egy fiú – dadogták hüledezve azok, akik látták a fiút kiugrani.
– Végünk van. Elvesztünk!
– De hol lehetett?
– Itt volt a kályhában. Kém volt. Vége mindennek.
A főkapitány dühösen csapott kardjával az asztalra.
– Utána, Kajta uram, üldöztesse, fogattassa el; le kell nyomban fejeztetni. Mi pedig urak, folytassuk tovább a tanácskozást!
Kajta uram kiszaladt megadni a rendeletet a kívül álló drabantoknak, de a főbíró, Koós Gergely uram visszatartotta:
– Hagyja el kegyelmed, azóta már elmondta, ha akarta, tíz embernek is.
Folytatták a tanácskozást, de kedvetlenül, nyomott hangulatban. Pedig még sok fontos tárgy volt a mai napra. Csak úgy ímmel-ámmal hallgatták is, nem is, mindnek az orra vére folyt. Már régen elhangzott a déli harangszó is, de senkinek se volt étvágya.
Csak a fecske repült be az ablakon víg csicsergéssel, de látván ott a sok kopasz fejet, ijedt szárnyrebbenéssel keringett ki újra.
Pedig ugyancsak csicsereghetett volna nekik, mert ha Kassa városát meg se mentik, az ő kis fészkét már megmentették.
Alighogy kirepült a fecske, szokatlan zaj és zsibongás hömpölygött az utcán egyre közelebb-közelebb a városháza felé.
– Ugyan Kajta uram, menjen már ki, ne kímélje a lábát! Veresse szét azt a csőcseléket odakünn!
Kajta uram lihegve futott vissza egy perc múlva.
– Jaj, nemes tanács! Nagy dolog az, amit én odakünn látok.
– Ugyan mit lát kegyelmed? – fortyant fel az ideges főbíró.
– Egy tábort asszonyokból. Jönnek roppant nagy lármával. Némelyiknek piszkafa, seprő a kezében. A kegyelmed híres felesége is köztük van, főbíró uram.
No, már ez félig se tréfa dolog. Egyszerre összecsaptak aktát, protokollumot, s rohantak az ablakhoz.
Valóban az egész város asszonyai jöttek a tanácsház felé, s milyen lármával s bősz haraggal! De hát seregeknek ura, mi történhetett, mi lesz ebből?
– Menjen csak ki, Kajta uram, kérdezze meg, mit akarnak.
Kajta uram kiment és bejött.
– Egy deputációt választottak maguk közül, amelyik a tanács elé akar járulni.
– Nem fogadjuk el – szólt Bornemissza Gábor uram.
– Azzal fenyegetőznek, hogy felgyújtják a tanácsházát.
– Hadd jöjjenek – rendelé a főbíró. – Kegyelmetek pedig tegyék fel álarcaikat.
Nemsokára megjelent a női deputáció, hét tagból. A főbíróné volt a vezető.
– Mit kívánnak? – kérdé a főbíró hivatalos hangon.
– Azt kívánjuk, nemes tanács, amihez jogunk van, hogy ezentúl minden asszony két férjet választhasson.
– Borbála! – kiáltá megfeledkezve önméltóságáról a főbíró. – Hát megbolondultál?
– Semmi Borbála! Ha kegyelmetek úgy, mi is úgy.
A tanácsurak kacagni kezdtek az álarc alatt.
– Mert tudjuk ám – folytatá a főbíróné –, hogy miről tanácskoznak kigyelmetek.
– Tudják? – hebegte a főbíró, s az álarcok alatt összevacogtak a fogaik.
– Megmondta a Schmidtné asszonyom fia, aki a kályhából kihallgatta a tanácskozást, mert idebent lepték, mikor a fecskefészket ki akarta szedni.
– Átkozott fecskefészek! – sziszegett Kajta uram.
– Beszéljünk nyugodtan, asszonyaim. Hát mit mondott az a fiú?
– A kigyelmetek arcátlanságát – vágta oda vakmerően az asszony.
– Úgy van – bizonyítá a többi hat asszony.
Ott künn vékony éneklő hangokból támadt süvítés rázta meg az ablakokat:
– Le a férfiakkal! Követeljük az asszonyi jogokat. Követeljük! Követeljük!
A főbíróné csípőjére tette kezét, látszott, hogy egy hosszabb szónoklatba kezd.
– Mi csak az igazságot követeljük. Kigyelmetek, tekintettel arra, hogy a férfinem nagyon elfogyott a csatározások alatt, és emiatt túlságosan elszaporodott az asszonyi nem, úgyhogy egy része fölöslegessé vált, azt a határozatot hozták, hogy a fölösleges asszonyoknak akképp veszik hasznát, ha mindenki kettőt választ ezentúl, de mi ezt nem tűrhetjük, ez nemcsak ellene van a világi és az egyházi törvényeknek, de az emberi nem természetének is, mert ha megfordítva vesszük…
A tanácsbeliek nagy hahotával ugráltak fel. A főbíró közbevágott:
– De hiszen mi nem határoztunk semmi ilyet.
– Hallgassanak! Megfaggattuk, megkínoztuk a Schmidtné fiát, hát kivallotta.
– Ezt vallotta ki?
– Ezt!
– No, akkor derék gyerek! – kiálták a szenátorok.
Lett nagy örvendezés efölött. S mihelyt sikerült az asszonyokat lecsillapítaniok (igaz, hogy nehezen sikerült), rögtön elküldték a város hajdúját a kis Schmidt Miklósért, akit ott a tanács előtt megdicsért hallgatásáért a főbíró, a tanács pedig az asszony lázadás emlékére végzést hozott, mely ekképpen van bejegyezve a protokollumba:
»Végeztetett pediglen, hogy Schmidt Miklós nevű tizennégy éves fiúcska, aki a város titkát férfiasan megőrizte, noha ezt tőle követelni nem lehetett, ezentúl a városi szenátus minden ülésén jelen lehessen és szavazhasson.«
Ha aztán tovább lapozunk a kassai krónikában vagy tizenöt évvel, még sokszor találkozunk a Schmidt Miklós nevével, ki a város főbírói székébe emelkedett, s élte fogytáig nagy szerepet vitt otthon. A király nemességre emelte; egy fecske röpköd a címerpajzsán kék mezőben.
