PROPTER FORMAM • 1885 (36. kötet)

Teljes szövegű keresés

PROPTER FORMAM •
1885
(36. kötet)
Milyen más világ van még odakünn az áldott vidéki éghajlat alatt.
Ott még nem kell szövetkezeteket csinálni az »árverési hiénák« ellen, ott még olyan élet van, hogy jobb benne adósnak lenni, mint hitelezőnek. Ami egészen rendjén is megy, mert az adósok lévén többségben, természetes, hogy amennyire lehetséges, kényelmes helyzetet teremtsenek magoknak.
Ez idén tavasszal küldött ki a principálisom egy árveréshez, mely egy dzsentri családon vala megejtendő. Név szerint tekintetes Hebeley Gáspár úr volt az alperes. Jónevű família ott abban a felső megyében, ahol lakik, szolgabírákat, sőt alispánokat is adott már a megyének.
Mint süldő ügyvédsegédnek ez volt az első funkcióm.
Útközben negyvenszer is átolvastam a foglalási jegyzőkönyvet, mely még 1884. jún. 25-én kelt. Tehát már kilenc hónap előtt.
Annyiszor elolvastam, hogy könyv nélkül tudtam az egészet. Egyébiránt a következő ingó tárgyak voltak lefoglalva:
Negyven holdnyi búzavetés a lábán.
Egy tíz öl hosszú, négy öl széles szénakazal.
Tizennégy darab tehén.
No, ebből bőven kifutja a felünk, Weisz Ignác ezer forint követelése.
Hebeley Gáspár úrnak azelőtt birtoka is volt, de az elúszott valahogy, eladta egyik rokonának, és most haszonbérli tőle.
Mikor odaértem, rendkívül szívélyesen fogadott. Puha kalácsot tettek elém, s finom hideg malacpecsenyét bort vagy háromfélét, s tetejébe finom havanna szivarokkal kínált meg.
Kisvártatva megérkezett a végrehajtó, akit Hebeley úr »pertu« szólított, amire az büszkén tekintgetett széjjel, hogy hallja-e az egész világ.
Miután a végrehajtó is megreggelizett, s egypár rossz adomát mondott el falatozás közben, elkezdtem sürgetni:
– Kezdjünk talán a dologhoz, mert mindjárt pont tíz óra.
– Az ám – mondá ő –, majd el is felejtettem volna. Kezdjünk hozzá – propter formam.
– De árverezőket nem látok – tettem hozzá aggodalmasan.
– Nem tesz az semmit. Menjünk. Lesz ott ember – propter formam.
(De mit akar ez örökké azzal a propter formával? )
Hebeley úr maga kedélyesen vette a dolgot: rágyújtott az ezüst kupakos tajtékpipájára, s eseteket beszélt a legközelebbi követválasztásról, miközben a gazdasági épületek felé vezetett bennünket. Három vagy négy paraszt volt velünk mindössze.
– Ezek a licitánsok?
– Ezek!
– Hát hol kezdjük? – kérdé Hebeley úr.
– Ahol a felperesi képviselő úr kívánja.
– Tehát adjuk el legelőbb a kazal szénát. Hol van a széna?
– A széna? – vágott közbe kacagva Hebeley. – A szénát megették a tehenek. Hiszen a széna megrohadt volna.
– Ez úgy van! – erősíté komoly, méltóságos arccal Kis János, a végrehajtó.
– Hát akkor – szóltam –, kérem kivezettetni a teheneket.
Hebeley intett a szemeivel az egyik úgynevezett licitánsnak (valószínűleg az ő saját bérese volt).
– Ide azokkal a tehenekkel, Marci!
Marci fürgén szaladt az istálló felé, de nagy csodálkozásomra, nemhogy az istálló ajtón ment volna be a tehenekért, hanem a hijjuhoz támasztott létrán fölkúszott szélsebesen a padlásra, s kisvártatva óriási csattanásokra rezzentem föl. Valami nehéz testek kezdtek alápotyogni egyenkint a hijjulyukon át.
– Mi az?
– Hát a tehenek – mondá flegmával Hebeley.
– Hogyan, a tehenek?
– A bőreik. Tessék megolvasni, megvan mind a tizennégy. – Megdöglöttek?
– Propter formam – nevetett a végrehajtó.
– Hát a tehén se örökéletű, kérem alássan – elménckedett Hebeley. – Elég szép tőlük, hogy a bőrüket rátestálják az emberre. A disznó például azt sem teszi.
(Eközben úgy rémlett, mintha a végrehajtó azt kérdené Hebeleytől suttogva: »mibe kerültek a bőrök? Megegyeznek a szőrre nézve?«)
– De kérem, ez nem megy úgy!
– Ha nincs vele megelégedve, tessék az árverési jegyzőkönyvben kifejezni az elégedetlenségét.
– A fátum ellen semmit sem tehet az ember – szólt kenetteljesen a végrehajtó.
– Akkor hát nincs más hátra – mondám lehűlve –, mint a termésből venni be követelésünket.
Hebeley úr kinyitott egy csűrt, ahol nehány kéve búza volt felhalmozva szalmában.
– Ennyi volna az egész?
– Ennyi.
– De hisz ez szörnyűség, kérem! Az lehetetlen, hogy csak ennyi termett volna negyven holdon.
– Hja, rossz esztendő volt! Tessék a »szakértőktől« megkérdeni.
A szakértők a legeredetibb species a vidéken. A végrehajtó rögtön küldött a szakértőkért. Két öreg parasztért, Igali Mátyás és Kamócska István őkegyelmeikért, akik is nyomban megjelentek vala.
– Mondják meg kentek, mennyi búza teremhet negyven holdon, ha az ember nem gondozza a vetést?
– Hát akkor semmi sem terem, kérem alássan.
– Valami mégis csak terem?
– Hát a vetés felét talán mégis meghozza.
– Lássa, uram.
– Jó, de itt a csűrben nincs húsz pozsonyi mérő se.
– Hát nincs, mert kipergett már azóta. Ki látta azt ilyen későn licitálni?
– De hiszen a tekintetes úr élt folyvást föllebbezésekkel. megengedi.
– Hja, azt nekem a törvény
– Akkor hát mármost én mit árvereztessek? – kiálték fel kétségbeesetten.
– Nos, a bőröket és a búzaszalmát.
Úgy tettem. A bőröket is, a búzát is a Hebeley úr bérese vette meg néhány potom forinton.
A düh fogott el, de teljesen tehetetlenségre voltam kárhoztatva.
– Folytatólagos végrehajtást kérek.
– Természetesen propter formam – mondá a végrehajtó nyájas mosollyal.
– Én nem tréfálhatok, uram. Nekem komoly megbízatásom van a főnökömtűl.
– Úgy is jó. Hát tessék valami foglalni valót kijelölni.
– Nincs itt kérem semmi – jegyzé meg Hebeley úr vidáman.
– Menjünk a szobákba, ott fogok kijelölni tárgyakat.
– Méltóztassék!
Elöl eresztett udvariasan.
– A bútorokat tessék felírni – szóltam a végrehajtóhoz.
– A bútorokat nem lehet – felelte sajnálkozó hangon Hebeley.
– És miért nem?
– Mert azokat már egy év előtt vette meg árverésen egy unokaöcsém, s én csak használatba bírom. Rögtön kikeresem annak az árverésnek a jegyzőkönyvét.
S ezzel egy nagy almáriumhoz futott, hogy ott keresse.
Az almárium polcai teliden-tele voltak finom porcelán holmival, és drága ezüstneműkkel.
– Itt a jegyzőkönyv – mondá, amint egy kis ezüst szekrényből előkotorászta.
Hirtelen átfutottam.
– Úgy van, a bútorok nem az önéi. De a porcelánokat és az ezüstöt lefoglalom.
Úgy tetszik, zavarba jött egy pillanatra, hogy oly ügyetlen volt, s előttem nyitotta ki a szekrényt.
A végrehajtó feljegyzé, és aggódva kérdé:
– Értéke?
– Megér legalább ötszáz forintot – mondám áttekintve a tárgyakat.
– Ön ne beszéljen. Az a szakértők dolga. Mondják meg kegyelmetek, de igaz lelkükre, mit adnának ezért a holmiért, ami a szekrényben van?
– Nem sokat ér az – vélte fitymálva Kamócska István.
– Limlom – duplázott rá Igati uram.
– De valamit mégis csak megér? – sürgeté a végrehajtó.
– Meglehet.
– Talán.
– Mit adna például kend érte?
– Semmit – szólt Kamócska meggyőződéssel.
– Hát a zsidó mit adhatna érte?
– Négy-öt forintot – döntötte el Igali uram.
S a végrehajtó sietett beírni: értéke négy forint.
– Nos, mit jelöl még ki a felperesi képviselő úr?
Fejem zúgott, arcomat elfutotta a szégyenletes pirosság, szidtam magamban a törvényt, a perrendtartást, átkoztam mesterségemet, de propter formam magam is úgy tettem, mintha nevetnék meglehetősen nevetséges helyzetemen, s a végrehajtó gúnyos kérdésére mosolyogva hajtottam meg magamat Hebeley úr előtt:
– Én már nem jelölök ki semmit. Hanem ha talán a tekintetes úr tenne valami ajánlatot…
– Hát mit?… Mim is van? – szólt kacagva. – Elzongorázom önnek ebéd előtt a nótámat!
S ezzel leült a zongorához, s pajkos jókedvrében eljátszotta Zimay László egy szép szerzeményét.
Ilyen furcsa, veszett dolog az, mikor a dzsentit licitálják!

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem