MIÉRT HALLGAT A BÁRÓ? • 1886 (37. kötet)
MIÉRT HALLGAT A BÁRÓ? •
1886
(37. kötet)
1886
(37. kötet)
Önök bizonyosan ismerik báró Sz. urat, a főrendiház tagját, a leghallgatagabb törvényhozót.
Alacsony, zömök ember, kurta nyakkal, galambfehér haja rövidre van nyírva, kiberetvált húsos arcán a kedélyesség ömlik el.
Egy rossz szokása van, hogy minden főrendiházi ülés alatt elbeszéli, mennyi sok mondanivalója volna, de lehetetlen felszólalnia, mert fogadása van rá.
– Hogyan? Fogadás? Miféle fogadás?
Csak ezt a kérdést várja a báró, s menten elkezdi mondani az alábbi epizódot. Nehezen megy neki, mert nemigen bírja horvát létére nemcsak a mi nyelvünket, de hebegő ember létére a saját nyelvét sem. Általában rossz elbeszélő.
Mindegy. Mi azért mégis vele beszéltessük el a saját dolgát.
»Az 1841-i dietán együtt laktunk Pozsonyban az ín kedves barátommal, a Majláth Gyurival és Szemere Bercivel. Két tágas szobánk volt, és egy közös Spanga szolgalta ki bennünket.
Pompásan ildegeltünk magunknak. Derik ember, jó pajtas volt Gyuri is, Berci is. Nagy szerepet vittek a dietán mind a keten, kiváltképpen a Berci.
Egyszer en izs megirigyeltem övék babérjaikat, megszólítok tehat magamat: “Te baró, milyen szíp volna, ha te is tartanál egy oraciót.” Mire visszafelelek magamnak: “Ész kellene ahhoz te baró.” “No bizony – mondok cáfolólag –, ha nincs, hát kírek a Bercitől kölcsön” (ő is így szokta tenni velem, ha pénze nincs).
Szolítom is mingyart Szemerét félre:
– Bercikém lelkem, csináljál te nekem egy beszidet.
– Nagyon szívesen, fiam. Miről?
– Akármiről, de szíp legyen… gyönyörű szíp legyen.
– Amilyen a fülednek, szádnak tetszik.
Úgy is történt. Másnap ideadja nekem egészen elkészítve, bevágom szórul szóra, ézs elmondom harmadnap dietan. Jaj haj! Latni kelet volna a lelkesedist, csak úgy renget a terem a viharos tapsoktól, s mint a menydörgés, úgy morajlott a “vivat, vivat”. Maga a palatínus is nem győz-e a fensíges fejivel bolingatnyi hogy: valde bene, bravissimo.
Akor kostoltam teljes iletemben először dicsőséget. Mondhatom, édes maszlag. Szemeim ragyogtak, szívem hangosan dobogta.
És ebben a magasztos pillanatban csengeti elnök, is kirdezi dietatól:
– Kinek van valami ellenvetise, vagy iszrevétele?
Kevilyen nizek szét. Némán ültek helyeiken a követek is mozdulatlanul, mint szélcsendben a búzakalászok.
De nini! mit latom szemeimmel: ki kel fel? Hát a Szemere Bertalan! No, ugyan mit akarhat ez a Berci?
De nini! mit halok füleimel. Valosag vagy megbolondultam – azon kezdi, hogy:
Tekintetes karok és rendek! Amit az előttem szóló elmondott, az elejétől fogva végig helytelen és alaptalan – csakugyan nekiesik, tönkrecáfolja, összetöri a beszídemet!
De mar erre aztán en is dühbe jöttem, arcomat elfutotta a tűz.
– Ne higgyenek neki, tekintetes karok és rendek – kiáltottam közbe –, hiszen ő csinálta a beszidemet.
Lett erre nagy hahota, kacagott mind az ötvenkit vármegye, kacagott a palatinus is, én pedig megfogadtam magamban, hogy sohasem többet nem szonokolom.«
