HÁROM KIRÁLYOK Alkalmi dzsentri tárca • 1886 (38. kötet)
HÁROM KIRÁLYOK
Alkalmi dzsentri tárca •
1886
(38. kötet)
Alkalmi dzsentri tárca •
1886
(38. kötet)
A tarokk csak tranzit. A skíz elvégre is még kedves kölyök, aki megérdemli, hogy sok családapa éppen olyan nagyon szeresse, mint a saját gyermekeit. A pagát se kutya, kivált akkor, ha a tarokknyáj legvégén szalad, éppen mint a kutya.
Egyszóval, a tarokk jó játék, szolid embereknek való.
Én még gyermekkoromban megtanultam, s ki tudja, milyen irányzatot vesz életpályám, ha nem kellett volna abbahagynom. Azóta már sokra vihettem volna. Mert a tarokk nagy kvalifikáció Magyarországon.
Ugyanis az édesapám azért tanított meg egy télen át a tarokkra, hogy a másik télen már én is játszhassam az öregapámmal, aki rendkívüli szenvedéllyel űzte a tarokkot.
De fájdalom, csak egyetlenegyszer játszhattam a nagyapával.
A nagyapa ugyanis nyolc tarokkra licitált, s egy rossz kettest vett, amiért erősen bosszankodék.
Nekem kilenc tarokk volt a kezemben, hát természetesen hirtelen elkiáltom magam:
– Kontra!
A nagyapa dühösen ugrott fel:
– Ejnye, akasztófára való kölyke, hát az öregapádat mered megkontrázni?
S ezzel megfogott, előkereste valahonnan a nádpálcát, és úgy elagyabugyált azon melegiben, hogy örök időkre lemondtam a kártyajátékról. Nem is lett énbelőlem azután soha semmi. A társaságokba bele nem olvadhattam. Az emberek azt mondták rólam: »hasznavehetetlen fickó«. Még ma is bírósági végrehajtó vagyok.
Az életben, nem tagadom, sokszor lett volna némi szerencsém és az mind a kártyán múlott. Egyszer községi jegyzőnek akartak megválasztani Bárányházán, de a plébános, mikor már teljesen meg volt nyerve, egyszer azt találta kérdezni:
– Richtig! Tudja ön a kalabriászt?
– Semmiféle játékot sem játszom–mondám önérzetesen.
– Hm, az baj, az baj – szólt hirtelen savanyúra vált ábrázattal. – A tél hosszú, amice, és az élet rövid… Hm, az élet rövid, a tél hosszú. Itt pedig csak hárman volnánk partnerek; ha ön tudná a kalabriászt.
Láttam az arcáról, hogy végem van, megbuktat.
Máskor útitársnak akart elvinni egy gróf külföldi útra, de a pikét tudását követelte tőlem. Itthon csöppentem. Valóságos aranymadarat szalasztottam el. Azután egy doktorhoz kerültem titkárnak, ki olyan szenvedélyes játékos volt, hogy a betegek érverését így olvasta: egy… kettő… három… négy… öt… hat… hét… nyolc… kilenc… tíz… alsó… felső stb. Egyszer, ki tudja, kihez vitték ki falura kocsin, a kocsi feldőlt útközben, és a doktor kitörte a lábát. Az ágyban kellett feküdnie sokáig.
– Tud ön tartlizni? – kérdé.
– Nem.
– Sajnálom, de akkor elbocsátom, mert nekem most már olyan titkárra van szükségem, aki néhány hónapig tartlizzék velem az ágyban.
Mondom, amiért nem csináltam az életben egy kis szerencsét, azt a kártyában való járatlanságomnak tulajdoníthatom, és mégis, ha átgondolom az életet, vigasztalásul szolgál, hogy végre is tulajdonképpen a kártyából élek, mert mint bírósági végrehajtónak félannyi egzekúcióm, licitációm se lenne, ha az emberek nem kártyáznának. Logikai egymásután az. A keverés után jön az osztás, az osztás után a kiadás, aztán a pénzcsengés, aztán a dobpergés…
Sok nemesi kúriát elkevertek, elosztottak már így.
Hanem egy helyütt sem volt olyan érdekes esetünk, mint a Miliczey-kúriában, ahol Brüll Jakab javára foglaltuk le egy év előtt az özvegy Miliczeyné ingóságait.
Készséggel engedték a holmit felírni az asszony is, a kisasszonyok is. Felnyitogatták a szobákat, szekrényeket, magok is feldiktáltak egyet-mást, ha mi elfeledkeztünk róla az ügyvéddel, csak éppen egy ajtónál vettem észre némi aggodalmat az arcukon.
Ezt az ügyvéd is észrevette. Majd az ne venné észre. – Hová, nyílik, kérem, ez az ajtó?
– Ez egy egészen üres szoba – mondá az özvegy némi zavarral.
– Szabad megnézni? – kérdé az ügyvéd némi szemtelenséggel.
– Nem is tudom, hol van a kulcsa. De biztosíthatom az urakat, hogy nincs a szobában semmi bútor, csak egyetlen rossz asztal.
Az ügyvéd nem tágított. Neki, úgymond, kötelessége mindent megnézni. S még mosolygott is ehhez a mondásához a hóhér!
Végre is ki kellett nyitni a szobát. Egy kis fülke volt egyetlen zsalus ablakkal a kertre. Olyan kamaraféle. A közepén egy asztalka állt fehér lepedővel leterítve.
Az ügyvéd rögtön fölemelte a lepedőt.
– Hm. Azt hittem, valami emailírozott mahagóni – szólt csalódva, mert csak egyszerű fényezett asztalka volt –, de nini, nini, mi ez rajta? – kiálta fel élénken.
Az asztal hátához nyolc rózsaszín felületű kártya volt lepecsételve. Mindeniken négy-négy pecsét, címerrel. Szárnyas sárkány röpködött az egyik címerben, egy menyét volt látható a másikon.
– Ne írják fel, kérem, ezt az asztalt – kezdé az özvegy –, hisz úgyis értéktelen, inkább készpénzben fizetem ki az árát.
– Mit jelentenek a kártyák?
– Ezeknek nagyon szomorú története van – szólt az úrnő egy mély sóhajjal.
– Miért nem veszik le?
– Ezek a mi bizonyítékaink. Egyebünk sincs most már, csak ez a négy kártya.
– Különös dolog!
– Lehetetlen, hogy önök ne tudnák az esetet.
Kértük az özvegyet, beszélje el, mert semmit sem hallottunk.
– Nem tudom én azt elmondani, hanem majd az ebédnél elbeszéli a nagyobbik fiam.
Az ebédnél aztán el is mondta a fiatal Miliczey. Úgy látszik a szakszerű előadásáról, ő maga is ért már hozzá.
»Néhány hét előtt történt. Egy idevaló komposszesszornak egy gazdag hírben álló vendége volt, Kerekesy József Biharból. Egy délután ferblizni kezdtek a komposszesszornál. Atyám is játszott, mégpedig nagyban. Sok pénz volt nála. Azelőtt két nappal adta el a birtokát, hogy újat vegyen, egy kisebbet, és az eddigi terheket kifizesse. Szenvedélyes játékos volt szegény. Atyánk folyton vesztett, s mindig jobban-jobban melegedett bele. Egyszer a nábobnak négy felsője jött, apánk előtt pedig két király volt kicsapva.
A nábob nagy összeget hítt, apám megadta, és belenyúlván a tárcájába, minden pénzét kivette, amije volt.
– Még nyolcezer forint – mondá.
Kerekesy kivágta a nyolcezer forintot, aztán kivette a nagy bőrbugyellárisát, s leolvasott tizenhat darab ezrest.
– No, hát még tizenhatezer forint!
Atyám a zsebéhez nyúlt.
– Megadom – szólt mohón –, hogyne adnám.
– Tessék kitenni.
– Nincs pénzem, de megadom.
– Nem lehet, kérem, tessék kitenni. Az a szabály!
– De ha mondom, hogy nincs nálam. Hozom. Egész vagyonommal jót állok.
– De hisz ön a vagyonát már eladta. Tessék más biztosítékot jelölni ki. Különben behúzom a zsinórt.
A játékosok sápadtan nézték az impozáns jelenetet, a rettenetes halom bankót, egy nagy vagyont; a két küszködő halálos verejtéket izzadott.
– Jól van – hörgé apánk –, pecsételjük le a kártyákat. Én meghozom a pénzt vagy a biztosítékot.
Ebben bele kellett nyugodni, lepecsételték a kártyákat, az apám és a Kerekesy pecsétjével, és egy órára fölfüggesztették a játszmát.
Atyám rohant a takarékpénztárba, hogy ott kölcsönözzenek a kártyájára tizenhatezret, de a takarékpénztár már be volt zárva, akkor egy gazdag jó barátjához futott, hogy az adjon neki vagy váltót – de a jó barát megtagadta a kérését.
Erre mintegy félőrülten visszarohant.
– Hoztál-e pénzt? – kérdik mohón.
Atyám kivette feleletül a revolverét, eldördült a lövés, és halva rogyott össze, mintha mondaná: nem hoztam.
A játékosok felugráltak, Kerekesy elsápadt, s ezekkel a szavakkal rohant el:
– Szegény ember! Ha tudtam volna, inkább elcsapom a négy felsőmet.
A roppant összeg pénzt is ott hagyta.
Az egyik partner, a járásbíró, magához vette az összeget, de eszükbe sem jutott konstatálni a rettenetes megdöbbenésben és zavarban, ki volt »erősebb«.
Az asztalt azonban a lepecsételt nyolc kártyával elhozattuk, nem is a mienk az, azért hát ne tessék felírni.
Most a levegőben függ a dolog. Írtunk már Kerekesynek, hogy jöjjön a kártyák felbontásához. Mert az ő jelenlétében kell annak történnie.
Tehát csak az a kérdés, hárman vannak-e a királyok vagy négyen?
Mert ha hárman vannak, nem fogadjuk el a pénzt, de ha négyen vannak, még pörrel is készek vagyunk azt elvenni.«
(Igen ám – de ha négyen vannak, hogy lesz akkor ebből az esetből alkalmi tárca a Három királyok napjára?)
– Hm – szólt a foglaltató ügyvéd – kár, kár… hogy azokat a lepecsételt királyokat nem lehet lefoglalni… Mit gondol, végrehajtó úr, nem lehetne? – súgta azután, engem egy ablakmélyedésbe vonva.
– A királyok fölötte állanak a törvénynek – mondám, s ez volt az első és utolsó szellemesség tőlem életemben.
Mert jól tudom, hogy egy bírósági végrehajtónak nem illik szellemesnek lennie.
