I. A kúra elején
I. A kúra elején
– Csakhogy végre már talán mégis mennénk – szól kissé duzzogva a mama, aki lányát az idén fürdőre viszi. – Bizony, tőled ember, az a szegény lány akár hamupipőkének beállhatna. És mindez miért? Hogy annál többet kártyázhass el a kaszinóban.
– Birike! – szól közbe kérlelően a tekintetes úr.
– Eh, hagyj nekem békét. Ismerlek titeket. (Julcsa azt a fekete ruhát is pakolja be.) Úgyis tudom, folytonos gyász lesz nekem az a fürdő szemrehányásaid miatt, legalább lesz alkalmas ruhám hozzá.
– Borcsa!
– Úgy van. Persze ti azt szeretnétek, ha mi sose mozdulnánk ki a házból, mint valami kőszobrok.
– De hiszen már megyünk. Vár már odalenn a kocsi.
– Megyünk. Kocsi. Hát hiszen jól van, ne menjünk, fogasd ki a kocsit, hordasd föl a ládákat a padlásra, és vidd a kaszinóba az útiköltséget. Úgyis látom a képeden, hogy ezt szeretnéd tenni.
– Borbála!
A kocsi kigördül velük. Vonatra szállnak. Az első állomásnál újra megindul a párbeszéd, mely így kezdődik: »Csakhogy végre talán már mégis mennénk« – s így végződik: »Hát hiszen jól van, úgyis áll a vonat, szálljunk le stb.«
– Csakhogy már elment – sóhajt elégedetten egy férj, kit az esti vonat szalmaözveggyé avatott, s a pályaházból egyenesen a vendéglőbe tart, hol vidám társaság fogadja, csupa garçon ember.
– Brávó, hát elment az asszony? – üdvözlik a belépőt.
– Igen, ámbár hisz az nem határoz semmit – válaszol az közönyösen.
A szalmaözvegy férj az egész est alatt oly nyugodtan, oly természetesen, oly méltóságosan viseli magát, mozdulatai oly könnyedek, elegánsak, hogy szinte ki lehet olvasni mindebből: Úgy van, uraim, nálam »az« nem határoz semmit! Akár itthon van az asszony, akár nincs, én akkor megyek a vendéglőbe, mikor nekem tetszik.
Ezt jelenti a kissé pikáns arcjelleg, mikor bort önt a poharakba, ezt csengi a pohara a koccintás alatt, ezt hirdeti a bevégzettségnek azon tökélye, mellyel poharát kihörpenti: Úgy van, uraim, egy önérzetes férjnél tout égal fürdő, nem fürdő. Az akkor önt, koccint és iszik, mikor neki tetszik.
Hanem mikor úgy jóval éjfél után dúdolva a »Rövid az élet, örök a sír«-t és küszködve egy hitvány kulcslyukkal, mely eltűnt, meg egy értelmetlen kulccsal, mely nem tudja megtalálni az előbbit, hazaér, egyszerre összerázkódik.
Gyorsan abbahagy az élettel, mely rövid, és a sírral, mely örök, óvatosan megkeresi a bujdosó zárt, kinyitja az ajtót s lopva besurran a hálószobába, hol a sötétben való gyors vetkezés után ügyesen belebúvik az ágyba.
Csak pár perc múlva dugja ki a fejét, s a másik ágy felé sandalít.
– Vajon ébren van-e az asszony? – töpreng magában.
Semmi hang.
– Hihetetlen, de úgy látszik, nem várta meg, míg hazajövök – folytatja töprengéseit. – Tegyünk próbát.
Köhint. Semmi válasz. Még egy erőteljesebb köhintés. Azt is némaság fogadja.
– Értjük – dünnyögi a férj. – Duzzog. Azért hallgat. Ha nagyon haragszik, mindig így tesz.
Lelkiismereti furdalások fogják el. Mégiscsak alávalóság az, amit ő tesz ezzel az áldott szelíd asszonykával. Az bizonyosan az egész éjszaka sírt. Meg kell valahogy békíteni.
– Kicsikém – szól bűnbánóan az ágy felé. A megszólított ágy persze hallgat.
– De kedvesem – folytatja a vezeklést a férj, erősen küzdve a szavakkal –, hidd el, vannak percek az életben, melyek… melyek megtántorítják a legönérzetesebb férjet is. Úgy van, igazad van, egy önérzetes férj nem megy a vendéglőbe, mikor neki tetszik s nem marad ott, ameddig neki tetszik. Hanem akkor megy és addig marad, amíg a felesége megengedi. De hiszen többé nem történik meg.
Konok hallgatás. A férj új terrénumra viszi át a béketárgyalásokat. Ravaszul szól:
– Ni, édesem, az a kalap, amiről nemrég szóltál… az gyönyörű kalap. Rítkítja párját minden kalapok közt. Hát hiszen nekem nincs kifogásom ellene, ha megvesszük!
Ez is hasztalan. A férj végképp elszontyolodik, míg végre egy mentő gondolat jut eszébe.
– Jól van hát, szívem – szól kissé bánatos hangon. – Hogy kibéküljünk, lemondok minden ellentállásról. Beleegyezem abba, hogy az idén fürdőre menj. Holnap csomagolhatsz.
Ezzel, azon biztos tudatban, hogy az asszonyt szerencsésen kibékítette, visszabúvik a paplan alá és nyugodtan elalszik.
– Csakhogy már ez is megy – szól az orvos, ablakából egy kocsi után nézve, melyen a páciense ül. – Nehezen kerül vissza. Vagy ki tudja? – S folytatva eszmemenetét, szórakozottan így sóhajt föl: Az ember néha kikerülheti sorsát.
