7. MÉGIS CSAK NÉMET – A NÉMET (Úti emlék)
7. MÉGIS CSAK NÉMET – A NÉMET
(Úti emlék)
(Úti emlék)
Legközelebbi alföldi utazásom alkalmával egy bált néztem meg Debrecenben. Megnéztem és jól mulattam. Az egyszerű cívisek bálja volt az. A francia négyest persze csak híréből ismerték a leányasszonyok. Csupa csárdás járta reggelig.
Egy barátommal néztem a nőket, kikben ő lelkesedve mutogatta az ősmagyar típust.
Megengedtem neki, hogy az a lapos, szegletes, formátlan arc ősmagyar típus – de nem teszi széppé a nőket.
Annyi csúnya nőt, mint a cívisek bálján, soha életemben nem láttam egy rakáson. Azt hittem, hogy a Szentgellérthegyen vagyok a boszorkányok zártkörű bálján. Már csak azon törtem a fejem, hogy ugyan miképpen is juthattam meghívóhoz?
Sehol egy meglehetős arc, sehol egy hibátlan termet.
– No, Józsi pajtás – mondám ismerősömnek –: magyar hölgynek születni nagy és szép gondolat, azt mondja a poéta; hanem debreceni cívislánynak születni istenúgyse – engedd meg – mégis kissé elhamarkodott lépés. Ez már skandalum. Egy ócska csizmaszárat teszek fel egy ócska cilinder ellenében, ha egy tűrhető fizonomiát mutatsz.
Az én barátom fanyar arcot vágott és ekképpen szólott:
– Borzasztó igazságod van, bátyám!
(Jóllehet én vagyok a fiatalabb, mindig bátyjának szokott nevezni. Talán azért, amiért én jobb-, ő pedig baloldali.)
Ilyen érdekes diskurzussal jól töltvén az időt, észre sem vettük, hogy a hátam mögött egy abaposztóba öltözött öreg cívis hallgatja, amint nyakra-főre mocskodom a szépnemet, melynek soraiban hihetőleg ott virít az ő menye, lánya is.
– Egy szóra kérném, fiatalúr, ha meg nem sérteném.
Hátrapillantottam, hogy lássam a megszólítót. Becsületes, okos magyar arca volt. Mindig mosolygott, mikor beszélt.
– Lássák az urak. Tökéletesen igazuk van, hogy itt rútabb az asszony, mint a felföldön. Adott az isten gazdag termőföldet, szép eget, délibábot, két marékkal hintett ránk mindent, ami jó, de az asszonyok arcára elfelejtett rózsákat ültetni.
– Bagatell… Tudta, hogy anélkül is festenek magoknak.
– Már egy szó mint száz, rút biz itt a nő mind, értve az alsóbb osztályokat. Magunk közt, idehaza miért ne vallanók meg? Hanem egyre mégis nagyon kérném az urakat.
– Előre is megígérjük.
– Látom a ruházatjokról, hogy az urak – már engedjék meg – ott laknak valahol, megkövetem alássan… Bécs felé. Hát az volna az én kérésem, hogy ott azt kell ám aztán mondani, hogy a magyar nő mind szép egytől egyig. Mert lássa, uram, ez a dolog sorja, mikor a némettel szóba állunk.
Szerettem volna megcsókolni az öreg cívist, aki ebben az egy mondatban jelképezé azt az örökös, nagy küzdelmet, melyet az egyetértés háta mögött vív az osztrák és magyar nép géniusza, bármerre terelik is vezérei.
