MAGYAROK BEJÖVETELE • 1861
MAGYAROK BEJÖVETELE •
1861
1861
Beszély
[I.]
Messze a gyönyörű Ázsia közepében laktanak őseink, idestova hordozható sátorokban; a föld gazdag volt és termékeny, a sűrű erdők zöld lombjaikkal, a Don folyam ezüst tiszta habjaival ékesíték. Egyedüli épület az egész Dontői Magyarhonban Magyarvár vala. Magyarvár elbeszélésünk korában ritka remekmű volt, izmos bástyákkal, erős, vastag falakkal, fölébe hét torony emelkedett. Legnagyobb építészi pompával ékeskedett az úgynevezett »tanácskozási terem«, melynek gót ívei és remekül faragott szobrai bámulatra ragadták a szemlélőt. E teremben szoktak tanácskozni a nép vénei. A hét vezér most is itt ül, ajkaikról már elhangzott az esküszó. Az edény előttök áll, melybe piros vérök összefolyt. Most a kápolnába indulnak áldást kérni a magyar fegyverekre. Elöl megy Álmos, a koros, de deli fejedelem, arcán mély barázdákat hagyott az idő, de szemeiből királyi erő, büszkeség és bátorság sugárzik. A kápolnába érve félresimítja hollófekete fürtjeit, melyek gazdagon férfias vállaira omlanak, s csengő érchangon szól:
Dicső Hadúr! Álmos, szeretett néped fejedelme szól hozzád, halljad meg buzgó imáját, mely e nemzet jólléte s üdvére van irányozva. Amint tudod, mi elmegyünk megszerezni a világreszkettető Etel tejjel és mézzel patakzó birodalmát a bájos Hunniát. Tehát, dicső Hadúr! ki a csatákban velünk harcolál, és megengedéd, hogy őseink babérkoszorúja díszítse a mi homlokainkat is, adj áldást fegyvereinkre, s kövess célunk felé.
A nap eközben jött fel a láthatárra s szokatlan fénnyel aranyozá meg a bérceket; a táltosok örömtől sugárzó arccal jelenték a nap feljöttét s áhítatteljes hangon rebegék: – Ha Isten velünk, ki ellenünk?
Az udvari kápolnából kiérve a harcfiak lóra ültenek, mindenki megcsókolá utoljára a kedves hazát, mindenki ajka egy »istenhozzád«-ot rebegett a földhöz, hol gyermekéveit élte, hol szülei és rokonai eltemetve vannak. Álmos szeméből is egy könny gördült ki, de csakhamar letörölte azt Hunnia emléke, s teljes nyugodt hangon szólt:
Előre, harcfiak, a szent határ felé!
És mentek ők, mint a villám, bántatlanul, nem akadályozva senkitől.
*
Négy hete, ahogy utazik már a magyar sereg. A Don folyam messze elmaradt tőlök, messze a kedves bércek, a bájos ligetek. Oroszhon határi közt vannak, távolról egy sötét pont látszik közeledni feléjök. A magyar sereg megáll s vizsgálódni látszik.
– Valami birkanyáj lehet, és ha ellenség volna is, majd csak elbánnánk vele, ugye atyám? – mond egy deli ifjú, kérdőleg függesztvén sötét szemeit Álmosra.
– Igen, fiam – szól Álmos, komor tekintetét atyai szelídséggel váltva fel –, csak te vigyázz, oldalom mellől ne távozzál.
– Árpád nem szokott félni, atyám! – mond büszkén az ifjú.
Eközben ismét csendesség lett, s a magyar leventék szótalan ballagtak egymás mellett. A fekete pont mindég nagyobb kezdett lenni, s villogó dárdák tűntek ki a távolból, a sereg meggyőződött, hogy az ellen. Most két férfi vágtatott a szittya had elé, vastag, nehéz páncélban, villogó dárdákkal kezökben.
A két orosz rögtön a fejedelem elé vezettetett.
– Te vagy a fejedelem? – kérdé az egyik.
– Én. És ti kik?…
– Mink a hatalmas kievi herceg követei vagyunk, ki, ha megadjátok magatokat, oly kegyelmes lesz: meghagyja hitvány fejeiteket, barbár hazátlanok.
Töhötöm kardjához csapott:
– Le velök! – kiáltá dühösen.
– A követ szent és sérthetetlen – szól Álmos. – Ti pedig, becsületes sima szakállúak, el fogtok menni fejetekhez, s megmondjátok, a magyar fejedelem azt üzeni: míg kard lesz az ő és népe oldalán, hódolni nem látjátok meg soha.
– Soha! Soha! Éljen a fejedelem! – hangzott mindenfelül.
A követek morogva s kedvetlenül távoztak.
Félóra múlva összecsapott a két sereg, a nap lementeig harcolt mindkét rész bátran, vitézül, eszeveszetten. A magyar győzött, az oroszok alázva hódoltak a büszke, de győzelmében sem kevély magyar fejedelemnek.
.......
Este van, a közel levő egyház ringó harangjai megkondultak, sötét és nesztelen a táj, csak Álmos tábori tüzektől világította arca látszik az éj sötétiben: ott áll méltóságosan, mint győztes oroszlán, sátra előtt. Körötte ég felé emelt ujjakkal a magyarokkal csatlakozott hét kun vezér, ajkaikról hangzik a távolba:
– Esküszünk, el nem hagyunk…
II.
A kievi csata után egyesülve a fekete kunokkal, kik szinte hét vezér alatt állottak, a magyarok szent lelkesedéssel, újult erővel indultak Hunniába. Ha olykor elfáradtak, s nyugalomra volt szükségök, nem hagyta őket nyugodni a hazátlanság érzete, felpattantak méneikre, és mentek. Mont velük a nap is, a kék égbolt, a vén, és ők mondák: – Az Isten követ.
Nehány napi utazás után, elég viszontagságok mellett Halicsba érkeztek, s innen a Kárpátok felé vevék útjokat. Lehetetlen a lelkesedést e néma lapokra elővarázsolni, melyet a szittya had érzett, midőn megpillantá Hunniát: arany hegyeit, kedves bérceit. A kard önkéntelen megcsörrent kezökben, ajkaik akaratlan rebegék – azaz nem is az ajk, de a szív beszélt –: Üdvözlégy, szent határ!
Szótalan ballagtak egymás mellett a Kárpátok közt Munkács felé, mert ők keveset beszélni, de annál többet szoktak tenni. Szeme mindenkinek el volt foglalva a földi paradicsom bájainak nézésében. Arcok lángolt, szívök dagadt a lelkesedéstől, ők úgy érezték, hogy a levegő édesebb, a forrás üdítőbb, mint egyebütt. Néma merengésökből trombitaharsogás riasztá fel.
– Az ellen! – kiáltának többen közülök.
– Meg kell várni – mond Álmos –, rendbe álljatok kissé.
Nehány perc múlva mintegy tizenkét férfi közeledett feléjök; karcsú tagjaikat a magyarokéhoz hasonló rövid dolmány födé, s vállaikról tigriskacagány lógott le. A büszke magatartás, a nemes vonások, a tűz, mely szemeikben égett, mind oly nagyon hasonlítottak a magyarokéihoz. Olyanok voltak ők a szittya had előtt, mint régen látott rokonok vagy elfeledett barátok, kiket valaha jól ismerénk, pedig sohasem látták egymást.
Most egy közülök Álmos elébe lépett s tiszteletteljes bók után így szólt:
– Dicső fejedelem…
A magyarok megdöbbenve fordultak feléje, amint hallák a kedves magyar hangokat. A követ folytatá:
– Mink a székely nemzet követei vagyunk, mely neked általunk hódolatot küld, és segélykezet ajánl, ha reászorulsz, számodra karunk és kardunk mindig készen áll, s ha vért kell érted ontani, megtesszük. *
*Dierner: Magyarország Története. [Mikszáth jegyzete.]
– Éljenek a székely atyafiak! – hangzott a sereg ajkiról.
– És a magyarok! – mond a követ, egyet igazítva pörge bajuszán.
– A magyar mindig magyar marad! – fejezé be Álmos a kölcsönös üdvözléseket.
Másnap Álmos nagy lakomát csapott azon a helyen, hol most Munkács vára áll. S fejedelmileg vendégeltette meg a székely követeket. Nehány nap múlva, midőn a magyar sereg teljesen kipihente a hosszú út fáradalmait, Ungvárnál megütközött Zalán hadaival.
Zalán gyáván megfutott a csatatérről, serege megveretett, Ungvár a magyarok kezére jutott.
A magyar sereg győzelemittasan gyűlt fejedelme körül. Álmos áldozatot parancsolt nyújtani istenének a szerencsés kezdetért.
A fehér mén piros vére már kifolyt, a máglya ég, a fejedelem mégse jő.
A sátor szárny-ajtói nyílnak. Ki az…? – a fejedelem. Ő, karján Árpád, az erőteljes ifjú, a csatákhoz edzett bajnok.
– Ím, ezentúli fejedelmetek – szól Álmos rezgő hangon, a kedves ifjúra mutatva.
A máglya tüze fennen kóvályog. Árpád a nép előtt áll megdicsőülve, fölötte királyi sas lebeg kiterjesztett szárnyakkal, s a nép ajkiról egyhangúlag hangzik:
– Éljen Árpád, az új fejedelem…
