AZ ORSZÁG OSTOBÁJA • 1885 (36. kötet)
AZ ORSZÁG OSTOBÁJA •
1885
(36. kötet)
1885
(36. kötet)
A krónikák sok mindenféle apróságot jegyeznek fel a kiváló okos emberekről. A középszerűségekkel nem törődnek. De a nagyon ostoba embert megint felkarolják. Mert a nagyon ostoba ember is rendkívüliség.
Azért kerül be most kend ide, Tima Jóska uram.
Hanem az olvasók mindnyájan talán nem is ösmerik, ki volt kend. Hát én megmagyarázom.
Tima Jóska obsitos huszár volt, de olyan együgyű, hogy a butaságával minden embert meghódított, még az öreg Deák Ferenc is szerette, és bámulta a hülyeségét, s mikor kiült a folyosóra, néha egész órákig csak a Tima Jóska dolgait beszélte képviselőtársainak.
Az »ország bölcse« révén lettek ismeretesek az »ország ostobájá«-nak a viselt dolgai.
Tima uram a szabadsághős Csányi László inasa volt, somogyi születésű, kit még a katonaságtól hozott magával.
Hű volt urához az önfeláldozásig, de bárgyú a hihetetlenségig. A Deák Ferenc adomáin kívül még egy egész anekdotakör fűződik hozzá Dunántúlról, s ha valaki valamit elügyetlenkedik, ma is azt mondják azon a környéken: »valóságos Tima vagy.« Tima Jóska neve most már élni fog mindaddig, míg ügyetlen emberek lesznek, tehát örökké.
Egyszer Csányi László pénzt olvasott a szobájában, számadásokat csinálva, midőn hirtelen elhívják valami rendkívül sürgős ügyben.
Előszólítja sebtiben Timát.
– Ide álljon, kend, a szoba elé, érti-e. És be ne eresszen élve ezen az ajtón senkit, érti-e kend?
– Persze, hogy értem – mondá Tima, kinek a »persze« volt a szavajárása.
Felkötötte a régi jó fringiáját, és odaállt az ajtó elé mint a cövek, ahonnan el nem mozdult volna a világért sem, míg az ura vissza nem jött.
– Nos, nem volt itt senki?
– Persze hogy nem volt, már persze az ajtón át.
– Miért mondja kend, hogy az ajtón?
– Azért, jelentem alássan, mert úgy rémlett nekem, mintha ott bévül a szobában mászkált volna valaki, de az uccsegengem, csak az ablakon ment be, mert én itt álltam, mint a parancsolat.
Csányi ijedten szakította fel az ajtót. A pénz persze már nem volt az asztalon. Valami élelmes szegény ember bejött érte, és kivitte nagy kényelmesen az ablakon át.
Egy másik alkalommal Balatonfüredre ment Csányi, és meghagyta Timának keményen:
– Aztán ha valaki jön azalatt, míg oda leszek, szívesen lássa kend.
– No persze.
Visszajön Csányi harmadnap, s legott kérdezi Timától:
– Volt-e itt valaki azóta?
– Persze hogy volt.
– Kicsoda?
– A nagyságos Deák Ferenc úr.
– Mikor jött? Mikor ment?
– Tegnap este jött, itt hált meg, s reggel elment.
– Ejnye, ejnye, hogy nem voltam itthon – sopánkodék Csányi –, de csak szívesen látta kend?
– Hát persze!
– Adtak neki vacsorát?
– Persze hogy nem adtunk, mert nem is kért.
– De hát reggelit? – riad fel Csányi ijedten.
– Bizony mi azt sem adtunk, pedig azt már kért is.
– Hát hogy mertek ilyet tenni? – dühöngött a házigazda.
– Hejszen nem mondott a nagyságos úr a szíves látáson kívül egyebet.
Ilyen buta fickó volt az öreg Tima, kit a gazdája szomorú halála után az ország bölcse vett pártfogásába, s el is helyezte valamelyik minisztériumba az őszfejű ráncos aggastyánt hivatalszolgának.
Minduntalan kérdezősködött azontúl is az egyes miniszteri hivatalnokoktól:
»No, hogy van, mit csinál az öreg Tima?«
Hanem azok nem tudtak róla semmit mondani.
…A minisztériumban már úgy látszik nem volt feltűnő az öreg Tima együgyűsége.
