AZ EGYETLEN NÉMET • 1885 (36. kötet)
AZ EGYETLEN NÉMET •
1885
(36. kötet)
1885
(36. kötet)
Dr. Kniep gyakorló orvos vala Teschenben, és sok kiállott viszontagság után már éppen paciensekre kezdett szert tenni, midőn hatóságilag arról értesítették, hogy magtalanul elhalt nagynénje, Winter Terézia magyarországi, galábocsi lakos, végrendeletében őt tette meg örökösének. Ha jól emlékszem, én magam expediáltam a hivatalos értesítést a tescheni hatóságnak.
Alig egy hónapra beállított egy hórihorgas, de gyenge kinézésű, erősen megberetvált emberke a hivatalba.
– Mi tetszik?
– A Winter Teréz hagyatékában jövök – mondá.
Kikerestem az ügydarabot.
– Ön tehát dr. Kniep Mihály?
– Az vagyok. A hagyatékot jöttem megtekinteni.
– No, az kár volt olyan messziről – felelém –, a hagyaték csekély.
– Mi mégis? – kérdé tompán.
– Egy ház Galábocson.
– És?
– Semmi több.
Arca elhalványodott, s szemei elhomályosultak.
– Föld nincs?
– Nincs.
– Készpénz nem maradt?
– Nem találtunk.
– Az a Galábocs messze van innen?
– Egy órányira.
– Természetesen nagy város.
– Nem, egy apró palóc falu.
– Hogy néz ki a ház, emeletes?
– Ördögöt, egy kis négyablakos házikó.
– Mennyi lehet az értéke? – kérdé lesújtva.
– Semmi.
– Hogyan? – förmedt fel. – Csak talán nem azt akarja ezzel mondani, hogy itt a házakat ingyen adják?
– Oh nem, de Galábocson nem veszi meg senki, mert akinek ott földje van, annak háza is van, akinek pedig nincs ott földje, az nem megy oda lakni ingyen sem.
– No, ez sajátságos! – kiáltott fel, s hitetlenül rázta a fejét.
Azt hitte, bolonddá akarom tenni.
Később hallottam, hogy fuvarost fogadott, Galábocsra vitette magát, s az elhalt vén szűz kis házikója négy zöldzsalus ablakával vad venyigével befuttatva nagyon megnyerte a tetszését. Rá nehány napra az összes hazai lapokban olvasható volt a hirdetési oldalon: »Egy ház Galábocson eladó, nyári laknak alkalmas… Egyszersmind jutányos áron bérbe lehet venni.«
Elmúlt egy félév, de a hirdetés még mindig ott kóválygott a lapokban, még csak egy szúnyog sem kérdezősködött utána a tulajdonosnál Teschenben. Ah, ugyan kinek is kellene egy galábocsi ház?
De a doktornak mániája lett, hogy értékesíteni fogja, s a jövő nyáron egy piktort küldött a saját költségén, aki lerajzolta. Ezentúl a kép is mindenütt ott volt a lapokban a hirdetés mellett. A galábocsi házat úgy ösmerte az egész világ, mint a Csillag Anna hosszú haját.
De nem ment a dolog, mégsem ment… A doktor nem győzött költeni a reklámokra.
Így én tönkre megyek egészen – gondolta magában. – Hanem az mégsem lehet, hogy semmi hasznát ne vegyem. Ha nem kell senkinek, hát elmegyek bele lakni énmagam, s ott folytatom az orvosi praxist.
Egy morcos őszi napon újra beállított a hivatalunkba, én már megösmertem, s nevetve kérdeztem meg:
– Mi van a házzal, kedves doktor?
– Magam költözködtem bele tegnapelőtt. Most már galábocsi orvos vagyok.
– No, az nagy hiba, mert én nem ajánlottam volna önnek ezt a környéket.
– Miért uram? – kérdé kesernyés ábrázattal.
– Mert itt nincsenek betegek.
– De csak talán itt is halnak az emberek? – ellenveté mélabúsan.
– Halnak, de maguktól.
– Majd hozzá szoknak apródonkint az orvosi segélyhez.
– Sohasem lakott még itt német ember. Kutya tartomány ez, uram!
– Nekem inkább igen nyájasnak látszik. A természet elbájoló, az emberek jók, szelídek.
– Igaz, de az idegen ember elpusztul itt. A mi parasztjaink nem tudják megbecsülni a honoratiort.
– Ah, az már az én dolgom! – szólt fejét kevélyen megemelve. – Én fogok tudni tekintélyt tartani.
– No, hát akkor csak tessék megpróbálni. Őszintén kívánom, hogy jól érezze magát köztünk.
A doktor berendezkedett a galábocsi házban, egy vén gazdaasszonyt fogadott, úgy élt ott, mint a remete, olvasta a magával hozott könyveket, és várta a pácienseket, de azok bizony nem jöttek.
Orvost e vidéken csak a dzsentri hí, és az orvosnak meg kell ismerkedni a dzsentrivel, pertu kell lennie vele, ha azt akarja, hogy hívják. Ha meg pertu van a dzsentrivel, akkor az nem fizet neki, hanem azt mondja: »köszönöm pajtás«. Mert hiszen a gavallér nem kínálhatja meg a cimboráját pénzzel apró szolgálatokért. Ha pénzt akar látni a doktor, hát akkor nyerjen tőle kártyán.
A parasztnak ellenben mindent a föld hoz. A bodzafa héja, a torma levél, az ezerjófű, a marmancs megannyi orvosság, ami vagy segít, vagy nem segít. (De hisz a patikai szerekkel is csak így van!) Ha pedig a lába törik el, vagy ilyesmi, azt majd helyre rángatja egy véka lencséért a zelenai molnár. De meg nem is élhet ám az ember örökké.
Lőn, hát hogy dr. Knieptől egész a tél derekáig még azt sem kérdezték: minek jött ide? Csak a parasztgyerekek kiabálták utána, ha a falun végigment, az ő szokott rímes csúfolódásukat: »Doktor moktor! Doktor moktor!« Az egyik akasztófáravaló suhanc egyszer elébe állt vakmerőn, s komoly képet vágva süvített rá: »Nyújtsa ki rögtön a nyelvét«, mire ugrándozva elinalt.
A doktor lassankint nem is mert az utcákon járni. Egyszer a falusi bika akarta nagy szarvával felöklelni, máskor egy egész kutyacsorda loholt utána éktelen vonítással, hogy összetépje. De a legnagyobb szégyene mégis a galábocsi tiszttartó hosszú gyapjú kosa volt, amely a mellette elmenő orvost megrúgta a hátulsó ballábával. Hát látott már ennyi virtust valaki egy ostoba kosban?
Képzelhetni, hogy Kniep úr nagyon el lehetett szontyorodva, midőn a tél derekán egy zimankós éjjelen ajtókopogtatás verte fel álmából.
– Ki az? Mit akar?
– Keljen fel, doktor úr! – kiáltá kívülről a vén gazd’ asszony.
– Mi történt? – riadt fel a doktor.
– Beteghez hívják.
– Az lehetetlen – hebegé.
– Itt vannak kocsin.
Felszökött ágyából a fűtetlen szoba dacára, mint egy párduc, s míg a fogai vacogtak a nagy hidegben, szemei tűzben égtek. Íme, az első szerencse! Sötét felhőkön keresztül a napsugárnak az első átverődő szilánkja.«
– Teringettét! Jöjjön be az az ember addig is – kiáltott fel vidáman.
Mialatt felhúzta a cipőit, a mellényét, azalatt egy szomorú képű, középkorú paraszt csoszogott be vörösre mart képpel a bajuszán és a bundáján zúzmarával.
A doktor úr ránézett szeretettel, azután kikereste a magyar-német szótárt, abban összenézegetett egy csomó szót, mire a következő mondatot formálta ki:
– Mi van baj?
– Az asszonynak van valami változása.
– Beteg?
– Nagyon beteg.
– No, nem kell félni… nem kell félni.
F'elhúzta a kabátját, a bundát és a botosokat a lábára olyan fürgén, mintha lakodalomba menne.
– Lehet elmenni – szólt, és fölkászmálódott a szekéren a szalmaülésre.
Kegyetlen hideg idő volt, a hasig érő hó csikorgott, mint az új csizma, s ahhoz még erős metsző szél fújt nyugatról, míg keleten már fehéredni kezdett az égből egy darab. A táj is egészen fehér volt, fák, utak, házfedelek, a szekér, a lovak, melyeknek testéből szürkés pára gőzölgött.
– Hova lesz menni? – kérdé a doktor.
– Orsódra.
– Messze ide?
– Három óra járás.
– Ühm… Mrüm… Ördöngös klíma… – ümmögött belerejtőzve a bundába úgy, hogy a feje sem maradt künn, mialatt a szekér tovább ketyegett a kátyús kerékvágáson.
Kisvártatva megint kidugta orrát:
– Mi a magáé neve?
– Kátyi Ferenc.
– Maga megvan gazdag ember?
– Csak az ördög szegény, mert lelke nincs – dörmögé Kátyi Ferenc.
– Szereti a maga feleség?
– Hogyne szeretném. Hisz akkor nem mentem volna az úrért, mert nincs nekem kihajigálni való pénzem.
Megint egy hosszú szünet állott be. A doktor csöndesen húzta meg magát a bundában, Kátyi pedig mereven nézett a lovak elé. A havon itt-ott elszórt széna barnállott; éjjel menő furmányos szekerek hulladéka, verebek és ugrándozó sármányok egész raja lepte meg. Hát egyszer csak fölriadt közülök a kocsi zörgésére egy nagy fekete varjú, s beleütődött röptében krákogva a Kátyi kalapjába.
– Mit krákogsz, te kutya – ordítá a paraszt sötéten, utána suhintva az ostorával.
Mindég zordonabb, zordonabb lett, görcsösen tartva kezében a gyeplőt, csak néha tekintett vissza a doktorra: nem fagyott-e még meg? De biz annak kutyabaja sem volt. Hallani lehetett a szuszogását.
Nyilván álmadozásba merült, félébren, félszenderben észre sem vette, hogy a zelenai magaslaton három szekér jött velük szemben. Csupa orsódi gazdák voltak.
Talán azt sem hallotta, mikor azok Kátyit megszólították:
– Siess haza, siess, mert már nem érhetsz haza jókor.
– Meghalt? – szisszent föl.
– Meghalt, egy órára aztán, ahogy elmentél.
– Tudtam – hörgé tompán. – Hiszen a varjú megmondta!
S aztán szilajan, mély keserűséggel közibe vágott a lovaknak. Benne volt abban az ostorcsattanásában minden fájdalma. A két ló ragadta a rozzant szekeret, mintha nadragulyát evett volna.
Az orsódi emberek még kiabáltak utána valamit, de ő már ezt nem hallotta, feje zúgott, a világ megfordult vele:
Lila szürkés köd gömörödött a mindenségben, olyan színű, mint a most őrölt lángliszt. A zelenai erdőből az éhes farkasok üvöltése hallatszott. A levegő kezdett megtelni csodálatos titkos zsongással, mely a virradatot jelenti. De hát kinek virrad, minek virrad?
Eszébe jutott, amint zsibbadásából fölserkent, hogy azok utána kiabáltak az imént. De mit?
Összeállította a hangokat, s kitalálta, hogy az egyik kiáltás körülbelül olyanformán hangzott: »Későn viszed már a doktort.«
Az ám, a doktort! Hiszen a doktor is itt van! Hohó álljunk meg! Hohó! No, még csak ez kellett!
Megvakarta a fejét, káromkodott egyet, azután megfogta az ostornyelet, és kettétörte mérgében.
Mit csináljak? Már most mit csináljak?
A doktort magammal vigyem? Hát csak azért vigyem magammal, hogy visszahozzam?
Vagy hazavigyem a doktort Galábocsra? De már azt az isten se kívánja tőlem. Mit csináljak? Hova tegyem, hova?
Megállította a szekeret, leugrott róla, körös-körül járta vagy háromszor nagy fejvakarva, azután össze-vissza rugdalta a patkós csizmáival a lovakat, nézett egy darabig az égre… ott apró szürkés felhők futkároztak pajkosan (no, hogy az ördög lepedői legyetek), az egyikből nehány ónos csőcsepp kezdett leperegni: »Sírhatsz már öreg, sirathatod már, ha elvetted« hörgé, és az öklével megfenyegette az egeket.
Majd odacammogott a hátsó tengelyhez, és megrántotta a doktor bundáját:
– Mi az, mi? – riadt föl a doktor ijedten.
– Szálljon le az úr – mondá neki nyersen.
– Valami eltörte magát?
– Ühöm. Csak szálljon le az úr.
S mivel a doktor a sok akadályozó ruhadarab miatt lassan kezdett szedelőzni, türelmetlenül nyalábolta át, s bundástól és esernyőstől letette a hóra.
Ezzel felhajította magát villámhirtelen a szekérre, egyet kurjantott a lovakra, és elhajtatott.
– Jézus Mária! Segítség! Szapperlot! – kiáltozá a doktor kétségbeesetten – de hát nem törődött azzal Kátyi Ferenc körömfeketényit sem. Jajveszékeléseire csak a farkasok felelgettek neki a zelenai erdőből.
Reggelre ott találták félig megfagyva a derékig érő hóban az urasági csőszök.
Bele nem halt ugyan, hanem a vidékkel örökre jóllakott.
Még azon a héten elhurcolkodott Galábocsról Budapestre....
Ez volt az első, és remélem, az utolsó német is a mi, szelíd, nyájas hegyeink közt.
