A TANÁCSÚR FURFANGJA • 1885 (36. kötet)
A TANÁCSÚR FURFANGJA •
1885
(36. kötet)
1885
(36. kötet)
Természetesen a derék Apafi Mihály őnagysága idejében történt az alábbi pörös eset is, mert nagyon bolond dolog. S a későbbi kor gyermeke minden bolondot bizonyos emberek kormányzása alá kommasszál.
Volt pedig ezen időben két nagyon kemény regula a fejedelmi udvarnál, az egyiket az istentelen Teleki Mihály uram, a fejedelem minisztere hozta, a másikat az istenes fejedelemasszony, Bornemissza Anna.
Hogy azt mondja: »aki a fejedelem iránti hűséget megszegi, és a sereget háborúságos időben elhagyja, halállal bűnhődjék.«
Ez volt az egyik regula, a másik pedig ekképpen szólott vala:
»Aki korhelykedik és dobzódik, egy havi fogságbüntetés érje.«
Hogy melyik volt a Teleki uramé, és melyik a fejedelemasszonyé, azt – noha már hosszú idő folyt le azóta – még ma is könnyen kitalálhatja minden ember.
Hanem biz azt nem vették nagyon komolyan egyiket sem, de kivált a fejedelemasszonyét nem respektálták, mert ha respektálták volna, akkor a fogságban halt volna meg az utolsó erdélyi fejedelem is.
Hát még Gyulafehérváron mi történt?
Lakott ott egy fösvény tafota-kereskedő, név szerint Kartigám Gergely.
Kartigám Gergelynek volt egy legény fia, de ez korhelységre adta magát. Egy napon összverekedett a korcsmában a székely vásárosokkal, s azok annyira fejbe verték, hogy csak a másvilágon józanodott ki. No, legalább kikerülte a fejedelemné paragrafusát.
Ezt aztán nagyon szívére vette a Kartigám-család, s előbb az asszony, utána pedig Gergely úr is elhunyt, itt hagyva összeharácsolt aranyait, számszerint hetvenötezer darabot. Szép kerek összeg volt az abban a szűk világban.
Kartigám Gergelynek nem lévén egyenes fiutódja, egy unokaöccsére, Szél Pálra hagyta vagyonát, aki egyszerű közkatona volt a fejedelmi gárdában a palotások közt.
Kartigám Gergely elhívatta a város bíráit, s a következő testamentumot diktálta nekik:
»Összes vagyonom legyen kedves unokaöcsémé, Szél Pálé, ha majd eléri a huszonötödik esztendőt, és ha megtartja parancsaimat, melyeket Mihály fiam szerencsétlen halálából okulva, eléje szabok Mégpedig először: “Kerülje a sokadalmakat”, másodszor: “Óvakodjék az erős italoktól”.
Ha netalán vétekbe esnék ezek ellen, amik boldogult fiam halálát okozták, összes vagyonom legyen a gyulafehérvári barátoké.«
Mihelyt az öreget bekaparták, és a végrendelet köztudomásúnak kiszivárgott, az első dolga volt a gyulafehérvári barátoknak, dévajkedvű, mulatságos képű frátereket átöltöztetni duhaj úri kamaszoknak. Akik mindenütt nyomában járjanak Szél Pálnak, és belekeverjék a végrendelet elleni életbe. Egészen szép hivatal volt az. Persze pénzt is kaptak hozzá a fráterek.
S azonfelül könnyű hivatal is volt, mert Szél Palkó egyházi segítség nélkül is megtette volna azt, hogy minden este becsíp a jó rózsamályi boroktól, s utcahosszat víg kurjongatással rontja vala a becsületes kolozsvári polgárok álmát.
Ámbátor sokat ért mégis, hogy a barátok ott voltak, és pénzt kölcsönöztek neki, ha az övé kifogyott.
Pénz pedig kellett, mert noha a végrendeletben nem volt megtiltva, mégis beleszeretett a szép szöszke Nadályinéba, aki abban a nagy sárga házban lakott a főpiacon.
Az volt akkor a legszebbik menyecske Kolozsvárott, nefelejcs nyílott szemében, piros rózsák az arcán, fehér rózsák a vállán.
S az volt a szokása, hogy aranyokra váltogatta a rózsáit.
Azonfelül úgy le tudta bilincselni az embereket magához, hogy a jó Szél Palkó a hírhedt lippai csata napján – pedig ott is nyíltak ám piros rózsák – meg nem állhatta, hogy el ne szökjön, s Kolozsvárig csak meg is álljon.
A lippai csata rosszul sült el, az öreg Teleki Mihálynak még a sarkantyúja is ott maradt. Kár, hogy nem a feje maradt ott. Ámbár akkor, az igaz, most meg sem írhatnám ezt a furcsa történetet…
Bosszús kedvében volt, amint hazaért, s mikor a rossz emberek besúgták (szinte kedvem volna találgatni, ki tehette), hogy Szél Pál vitéz megillant a seregtől, vasra verette a gyereket, s becsukatta a legsötétebb tömlöcbe.
Harmadnapra összeült a bíróság felette, hogy lefejeztesse. A gyulafehérvári barátok nyilván meghallották az örömhírt, s türelmetlenkedve járulnak vala a fejedelem elé, hogy immár rendelje el a hetvenötezer arany kiadatását számukra.
– Miféle hetvenötezer aranyról beszélnek kigyelmetek?
– Hát van itt, nagyságos uram, egy Szél Pál nevű palotás katona, akinek megboldogult derék emlékű Kartigám Gergely tafota-kereskedő hetvenötezer aranyat deponált, de azon föltétel alatt, hogy az erős italoktól és a nagy sokadalmaktól őrizkedjék. A beste lélek korhely lett, nemhogy nem óvakodék az erős italoktól, de a vizet csupán mosdásra használta, most a lippai csata napján megszökött s a halál vár reá. Minthogy a megboldogult Kartigám Gergely őkegyelme isten nyugtassa meg ott, ahol van, azon esetre, ha nevezett unokaöccse megszegné rendeléseit, ránk hagyta a hetvenötezer aranyat, alázatosan szuplikálunk tehát nagyságodnál…
A fejedelem közbevágott:
– Tegyék írásba kegyelmetek így, ahogy nekem elmondták. Majd megbeszéljük Teleki Mihály urammal.
Ahogy ebéd táján Teleki Mihály uram szokás szerint udvarlás okából megérkezék a palotába, eléje megy a fejedelem.
– Mért vág kegyelmed olyan savanyú arcot?
– Mert pénzem nincs, nagyságos uram. A magamét költöttem Lippánál. Most is a lányom aranymarháit voltam kénytelen zálogba vetni.
– Mért nem született kegyelmed fehérvári barátnak? – mondá nevetve a fejedelem.
– Van azoknak egerük, de nem pénzük.
– Most örököltek hetvenötezer aranyat valami embertől, akit kegyed nyakaztatott le nekik.
– Én? Nem láttam én ma még egy kanálnyi embervért sem, nagyságos uram.
– Valami Szél Pál van szóban.
– Ahá, a palotás! Igaz biz ez, most ítélnek fölötte, a Naláczy uram elnöklete alatt! De a hetvenötezer arany mi legyen? Tréfált velem nagyságod?
– Eszemben sem volt. Itt van az egész eset leírva, ebből legott okos lehet kegyelmed.
Okos is lett Teleki Mihály uram nyomban. Megmozdult benne a kálvinista lélek. Halántékáról verejtékcsöppek gyöngyöztek, s köszvényes lábaival nagyot dobbantott a padlóra.
– Hetvenötezer aranyat a beste embereinek? Inkább gyomlálom ki enkezemmel minden hajam szálát!
Erre az emlékezetes nyilatkozatra fakadt őkegyelme, s azon melegében átüzent a tanácsnak, ahol Naláczy uram ült legfelül, hogy az ítéletet meg ne hozzák, míg ő meg nem jelenik.
S ugyanekkor elszalasztá a fejedelem apródját, Kornis Pált, keresse meg a barátokat valahol, hozzák az ügyüket az ítélőtanács elé.
– Mit akar tenni kegyelmed? – kérdé a fejedelem közönnyel.
– Azt, hogy a barátok semmit se kapjanak.
– Az lehetetlen! – mondá a fejedelem elhűlve.
– Semmi se lehetetlen – folytatá a ravasz eszű miniszter –, csak te szaladj utánuk fiam, Kornis Pál. Itt legyen az egyik lábad!
– Végrendelet van – folytatta a fejedelem –, s az írás írás.
– Az írást magyarázni lehet.
– De törvény is van, s a törvény törvény, Teleki Mihály uram.
– A törvény írásból ítél. Majd meglátja nagyságod, milyen szépen nem kapnak a barátok semmit.
Apafi Mihály a fejét rázta kétkedően.
– No, azt szeretném hallani.
– Hát jöjjön el nagyságod a tanácsba.
– De már azt nem teszem, hallja kegyelmed, hogy én a kegyelmed istentelenségeit strázsáljam. Ha kegyelmed a Themis istenasszonyt összerugdossa, én meg nem állhatom, hogy közbe ne kiáltsak.
– Egy mukkot sem fog szólni nagyságod. Csak vegye fel szaporán azt a zöld mentét.
A fejedelem csakugyan rá hagyta magát venni, s mikor a gyulafehérvári barátok megérkeztek, átment kardosan, zöldmentésen a palota túlsó végibe, ahol Naláczy uraimék reggel óta ültek törvényt.
A fejedelem félreült a zöld asztaltól a mennyezetes székre, maga Teleki Mihály uram azonban egyenesen Naláczy uram felé tartott. »Mozduljon félrébb egy kicsinyég« – mondá, a legott belekönyökölt az elnöki székbe.
– Hadd jöjjön elő Szél Pál!
A palotás katonát bekísérték a drabantok vasra verve.
Zömök, alacsony homlokú, de jóarcú legény volt. Búsan, bágyadtan állt ott, mint aki tudja, hogy a halál vár reá. Kivált, hogy a szigorú Teleki is jelen van.
– Adja elő Sós Máté uram a vádat.
Az »advocatus diaboli« elmondja, hogy Szél Pál Lippáról a csata napján megszökött, s itt korhelykedett Kolozsvárott. Ennek pedig a büntetése pallos általi halál.
– Úgy van – mondá Teleki Mihály s a tanács többi tagjai is bólingattak. – Vétett a katonaregula ellen.
– S azonfelül is úgy ösmeretes – tette hozzá az advocatus diaboli –, mint korhely, parázna életű ember, aki részegen csatangol az utcákon, s közmegbotránkozására vagyon a tisztességes keresztény lelkeknek.
– Ez is fontos vád – véli Teleki Mihály uram –, de nemcsak azért, mivel fogsággal büntethető, de mert egy nagy örökséggel áll kapcsolatban, amely némi módon összefügg ezen üggyel. Amott állnak ni, a gyulafehérvári becsületes barátok. Lépjenek közelebb. Adják elő kegyelmetek a mondanivalójukat.
A barátok bemutatták a testamentum hiteles kópiáját, s így szólt a főemberük:
– Ha Szél Pált elítélik, és halált szenved, a vagyon úgyis a miénk, ha ellenben el nem ítélik halálra, akkor is miénk a vagyon, mert vétett a végrendelet ama második rendelése ellen: hogy az erős italoktól tartózkodjék. Tehát a vagyon mindenképpen a miénk.
– Úgy van! – mondák a tanácsurak. (Hanem Teleki a maga vizslaszemeivel észrevette, hogy kelletlenül.)
– Nem úgy van! – kiáltott most fel Teleki, s a kardjára ütött, hogy csönd legyen.
Pedig anélkül is csönd lett volna, mert mindenki meghökkent a »nem úgy van«-ra. Maga a fejedelem is idegesen rágta a ritka szakállát. Az a csúnya szokása volt, hogy mindig a szájában tartotta.
– A vagyon sehogy sem a kegyelmeteké, mert nekem új világosság áradt a fejembe. Ez az ifjú a legpontosabban tartotta be nagybátyja végső intézkedését.
Minden arc Teleki felé fordult, hogy talán megbolondult a nagyeszű miniszter.
– Hallgassanak, uraim, hadd folytathassam. Íme, mit parancsol a végrendelet? Azt, hogy óvakodjék a nagy sokadalmaktól. Éppen ezt tette ő, éppen ezért áll a törvényben. Hiába rángatja kegyelmed a mentéjét, Apor uram, hiába vág furcsa képeket, Toroczkay Miklós uram. Hát nem-e a legnagyobb sokadalom egy hadsereg, mely háborúra áll készen?
– Az ám – dörmögi Apor István gúnyosan –, ott csakugyan sokan voltak, de nem kegyelmetek, hanem őkegyelmeik, az ellenségek. Hüm! Mégis kegyelmetek kevesbedtek meg.
Teleki Mihály úgy tett, mintha nem hallaná a vágást, hanem folytatá nagy leleményességével a bámulat fölszisszenései közt.
– Eszerint a vádlott bűne nem vehető oly szigorú mértékben, mint közönséges esetekben. Itt két kötelesség összeütközéséről van szó. Ha az egyiknek eleget akart tenni, okvetetlenül meg kellett szegnie a másikat. Itt a törvény szigorát alkalmazni igaztalanság lenne.
– Igaz! Helyes! – hangzott a zöld asztal körül. Teleki sunyi tekintete diadalmasan villant meg a fejedelem felé:
– Most térjünk át a másik pontra, mely ez örökséggel áll kapcsolatban.
A barátok mosolyogva hallgatták, gondolván magukban: »Beszélhetsz, amit akarsz, száz tanúnk van a részegeskedésére.«
– Mit mond a végrendelet, uraim? Azt, hogy az erős italoktól óvakodjék. S mit mondanak most a barátok a fejedelemhez írt instanciájukban? Azt, hogy korhely volt, folyton ivott, és itt áll ni, megírva szóról szóra a vád, hogy »a vizet csak mosdásra használta«. Igen, de mármost azt kérdem, ki határozza azt meg, hogy melyik az erős és melyik a gyönge ital. Én a magam részérői azt tartom, hogy a legerősebb ital, amitől a fiatalember annyira óvakodott, a víz.
– A víz? – kiálták csodálkozva a bírák.
A fejedelem ijedten hajolt hozzá:
– Az isten szerelméért, ne tegye magát csúffá!
De a tanácsúr még a szemöldjeivel sem hunyorított.
– Igenis, a víz – mondá rendületlenül –, mert a víz olyan erős, hogy malmokat hajt, és gátakat tör.
De már erre kiverte a halálos szeplő a gyulafehérvári barátokat.
A kálvinista tanácsurak ez egyszer hálásan pislantottak a gonosz praktikájú nagyúr felé, s megítélték Szél Pálnak a hetvenötezer aranyat is, meg az aranyszabadságot is.
Mikor elhagyták a tanácstermet, Teleki diadalmasan kérdé a fejedelemtől:
– No, hallotta-e nagyságod?
– Jól van, jól, Teleki Mihály uram – szólt a fejedelem elgondolkozva –, de mit mond majd hozzá a fejedelemasszony, hogy kegyelmed most így ledevalválta a szeszes italok virtusát.
