A RENDJELEK • 1885 (36. kötet)
A RENDJELEK •
1885
(36. kötet)
1885
(36. kötet)
Nemcsak a nézőknek van örömük a kiállításból, hanem a kiállítóknak is.
Az első öröm a zsüriválasztás, a másik öröm a végén jön: a rendjelek.
Matlekovitsnak a leghatalmasabb segédjei a rendjelek. Ha ezek nem volnának, semmi sem volna.
Minden deszka, minden üveggöreb, minden búzaszem és minden porcelántányér azt kiáltja a kiállításon: »Rendjelet kérünk!«
Zichy Jenő rózsái a kígyózó utak mellett mosolyogva suttogják amint az esti szél meghimbálja: »Oh felség, oh felség, végy észre minket.«
A pavilonok aranyozott tornyocskái kacéran csillognak a napfényben: »Minket illet itt a legtöbb!«
A Göndöcs mézesköpűje azt látszik a nyíláson kifelé lehelni: »Van még valami édesebb is a méznél.«
Sőt még a debreceni híres Bisutka uram kiállított szőrgubája is azt mormolja: »instálok alássan egy ezüst keresztecskét.« (Pedig vétek bevinni abba a kálvinista városba keresztet. )
Így állván a dolgok, s mert az első kitüntetések már kezdenek szállingózni (ezúttal még csak az építők számára), célszerűnek látom elmondani készletben levő históriáimat a rendjelekről.
