III. A »KURUC« MEG A »LABANC« SORSA
III. A »KURUC« MEG A »LABANC« SORSA
Ezentúl az volt a Lengyel Gyuri neve, hogy »labanc«, a Dankóé meg, hogy »kuruc«, és az egész gimnázium ezen a néven ösmerte őket, később pedig az egész város.
Az iskolai élet végén, mikor az érettségi vizsgát letették, a fiúk közül tizen kötelezték magokat arra, hogy tizenöt év múlva összejönnek Budapesten.
Éppen tavaly nyáron telt le az a tizenöt év, az aláírt nevek között ott volt a Dankóé is, a Lengyel Gyurié is, s többek között e kis beszélyke szerzőjeé.
Tizenöt év alatt keveset hallottunk egymásról, a hír csupán a Dankó nevét emlegette néha. Országgyűlési képviselőnek lett megválasztva. Ő vitte legtöbbre valamennyiönk közül. Nagy Pista gazda otthon. Lengyel Gyuriról meg azt tudtuk, hogy csakugyan beállott katonának.
A tízek közül csak heten jöttünk össze. Mint gyerekek váltunk el, s mint meglett férfiak találkoztunk viszont.
A Lengyel Gyuri, a »labanc« kiálták hol van?
Mi lett a »labanc«-ból. Ki tud róla valamit?
A szegény »labanc« vette át a szót a képviselő , őneki csakugyan rossz sorsa lett. Nem is csuda, mert rosszul indult. Azt mindnyájan tudjátok, hogy katonának állott be, mert azt hitte, hogy ama nagy úr pártfogása mellett fényes állást szerez magának a katonai pályán. De nem vitte semmire, kényelmesebb élet után vágyódott. Az excellenciás protekciója folytán kinevezték hivatalnoknak csakhamar. De éppen olyan hamar vége lett ennek a hivatalának is. A kormányzati rendszer megbukott, s vele a nagyhatalmú úr is. A porszemekkel, kik e kormányzat apró részei voltak, senki sem törődött, azokat elfújta a nemzeti gyűlölet szele, mint a szemetet.
Lengyel Gyuri ekkor átkozta magát, átkozta az excellenciás urat, és átkozta a magyarokat.
Aki polgártársaival meghasonlik, az okvetlenül meghasonlik önmagával is. A végzet következetes.
Lengyel Gyurival is ez történt. Kiköltözött hazájából, hol olyan csúfosan bántak vele, s a Bécsben lakó kormányzóhoz ment. De annak már nem volt ereje többé, nem bírt neki hivatalt szerezni. Egypárszor kihallgatta, biztatta. Később azután megunta látogatásait, és »nem volt többé otthon« a számára.
Lengyel Gyuri elbúsulta magát, inni, korhelykedni kezdett, majd kártyás lett. De a szerencse itt sem kedvezett neki. Midőn tavaly fönn voltam a delegációban Bécsben, egy alkalommal egy rongyos külsejű, sovány ember szólított meg.
Hátrafordultam. Az alak, mely előttem állt, legalább ötven évesnek nézett ki, fésületlen haja, nagyranövesztett, rendetlen szakálla borzasztó külsőt kölcsönöztek neki. Cipője el volt szaggatva s meztelen lábujjai néztek ki, s kellemetlen pálinkabűz terjengett körüle.
Nem ösmerem önt szólék s tovább akartam haladni.
Arca lángba borult, amint végigtekintett önmagán.
Igen, ebben a ruhában. De én szándékosan öltöztem így; titkos rendőr vagyok.
Semmi közöm önhöz. Én a törvényhozó testület tagja vagyok.
Én Lengyel Gyuri vagyok tört ki végre.
Te a Gyuri vagy. A Lengyel Gyuri mondám meglepetve. De hát hogy jutottál ennyire?… titkos rendőr vagy?
Nem vagyok én semmi! Csak úgy hazudtam… Ölni, gyilkolni szeretnék…
Mert most már persze rebellis vagy te is.
Igen, az vagyok.
Köszönjük alásan, nem kérünk belőled.
Ajánlj be valahova, te nagy befolyású ember vagy…
Azt nem teszem, hanem íme, itt van tárcám tartalmának a fele, vedd ezt és segíts magadon.
Vigy haza inasodnak.
Én bizony haza nem viszlek. Ilyen cikkeket én nem származtatok be az országba. Maradj te csak idekünn. Van nekünk efféle emberünk otthon elég.
