A KÖLTŐ UTOLSÓ KARÁCSONYA • 1876 (28. kötet)
A KÖLTŐ UTOLSÓ KARÁCSONYA •
1876
(28. kötet)
1876
(28. kötet)
Aki elgondolja, hogy abban az anarchiában, melyet írói világnak neveznek, az excellenciás úrtól kezdve lefelé a szegény filiszterig feltalálható minden rang és rend, az természetesnek fogja találni, hogy e tisztességes céh tagjai nem valami édes kuszi-pajtások együtt, hanem külön csoportokra váló planéták, kik ugyan vonzzák egymást elméletben, de a valóságban olyan messze esnek egymástól, mint a miskolci foltozó csizmadiától »az első magyar budapesti cipőgyár«.
Az írói kaszt is aláesvén a világi bölcsesség által felállított szabályoknak, az együvé tartozó elemek összehozására a legalkalmasabb szűrőrosta itt is a – korcsma.
Mert például aki a »Langer«-be jár vacsorálni, az nem lehet sem miniszter, sem milliomos, sem akademikus s más efféle gyanús foglalkozású személyiség; az rendesen magunk szőrű firma, kivel úgy is szóba állhat az ember, ha a süvege fején van.
Itt azután azok, kik az irodalom szőlőjében, hol közösen kapálnak, ültetnek s gyomlálnak, rá sem hederítettek egymásra, összesimulnak, összeszoknak.
A Langerben ösmerkedtem meg Tóth Edével 1875-ben ősszel. Mindig egy szögletasztalnál ült a »Falu rossza« akkor már híres szerzője, szerényen a falhoz lapulva. Ritkán szólt, nehezen ismerkedett; ha nem volt körülte ismerős (ami igen kivételesen fordult elő), éppenséggel nem vett részt a társalgásban, de azért élénk figyelemmel kísérte, mert a folytatott diskurzus benyomása szerint mosolygott, vagy alig észrevehető helyeslő fejbólintást tett, sőt az is megtörtént, hogy a meggyőződésével ellenkező véleményre fejét rázta szelíden.
Rendesen esti hét órakor jött és tíz óránál előbb soha nem ment haza, akár volt társasága, akár nem. Ez a »burger szokás« betegségének volt kifolyása, mely pezsgő, nyugtalan vérét, mint mondogatni szokta, »aludttejjé devalválta«.
A Sándor utcai kis vendéglőben majd mindenki ösmerte s kitüntető rokonszenvvel bánt vele. Sokszor megesett, hogy az asztalt körülülő polgárok egy-egy köhögési rohama után egymást megdöfködve tették le szivarjukat.
Bágyadt mosoly árnyalata jelent meg ilyenkor beteges színtelen ajkán, s már a köhögés csuklásai közt tiltakozott elhárító kézmozdulatokkal, érctelen lassú hangon megjegyezve később:
»Nem árt már az nekem.«
Mindamellett megtörtént, éspedig gyakran, hogy merőben ismeretlenek ültek az asztalnál, s a beszéd nemegyszer fordult az akkor különben is divatos tárgyra, a »Falu rosszá«-ra. Ez volt a költő élvezete. Kékes szeme lázban csillogott, egyik kezével izgatottan simogatta magas, szögletes homlokát, a másikkal hosszú és vastag, vörösbe játszó, lecsüggő bajszát, mialatt feszülten figyelt, hogy szinte látszott, mint lüktet a homlokát átszelő ér, mely napról napra jobban kidagadt.
Egyszer két fiatal úr vitatkozék a »Falu rossza« valamely kifejezéséről, miként kelljen azt érteni. Nagy zajjal folyt a dolog. Mindkettő csövestül szórta egymás ellen az argumentumot. Tóth Ede sápadt arca kigyúlt; köhögését elfojtotta, nehogy azalatt valamely szót elveszítsen. Végre úgy dőlt el a kérdés, hogy az egyik vitázó fél büszkén kijelenté, miszerint csak az ő véleménye lehet helyes, mert ő úgy hallotta azt értelmeztetni magától a szerzőtől, ki neki jó barátja.
A megdicsőülés derűje öntötte el az inkognitó maradt költő arcát.
De azon az arcon csak vendég volt a mosoly. Bánatfelhő volt az örökös lakója.
A ragyogó siker nem melegítette már a lassan dobogó szívet, csak égette; a dörgő tapsvihar nem emelte már föl a megtört testet, csak összébb hajlította; teher volt az már neki; a nemzet koszorújának csak színét látta, illatát nem élvezhette. Későn jött; – de a koporsóra jókor…
Mikor a váratlan vendég, a dicsőség, nagy robajjal köszöntött be a sokat hányt-vetett kóbor komédiás szegény lakába, már akkor ott találta a halál vizit-kártyáját. Lassan emésztő féreg dúlt a testben. A kiállott nyomor, szenvedések és – valljuk meg, mit ő sem tagadott – a könnyelműen töltött éjszakák, melyek a vándorszínésznek fénypontok az árnyban, elhintették a halál magvát abba a nemes talajba, hol erdők keltek gazdag színpompájú gondolat-virágból.
Körülbelül november elejétől voltam asztaltársa. Ha én jöttem később, odaültem mellé; ha azonban ő késett, s más asztalnál voltam, ő azért a rendes helyére telepedett. Nem kereste senkinek a társaságát; de ez nem büszkeség volt, inkább óvatosság, hogy ne tegye magát alkalmatlanná.
Művészeti dolgokról szeretett beszélgetni; ezek közt is leginkább a színirodalomról és színészetről. Olyan volt ez neki, mint a mindennapi kenyér; sohasem unta meg.
Egészséges nézetei voltak mindenről, nemegyszer beleártotta magát a politikába is; baloldali ember volt, nagy demokrata, Kossuth embere.
Az egzakt tudományokért nem lelkesedett, de nem is kicsinylette, s mindenikben kellő tájékozottsággal bírt. Legjobban bosszantotta azon ráfogás, hogy darabjait nem öntudatosan írta.
És ez igazán ráfogás is volt. Tóth Ede alaposan be volt avatva a színműírás minden csínja-bínjába. S midőn egy ízben az írói körben Szigligeti: »A dráma és válfajai« című műve fölött hosszasabban fejtegette nézeteit, mindenki elámult széles képzettségén, még az öreg Szegfi is, ki pedig éppen csak azt tudja nagyon elméletben, hogy milyennek kell lenni a jó színműnek.
Már ebben az időben rohamosan hanyatlott egészsége; hangja egyre tompább lett, arca egyre halványabb. Rendesen rostélyost vagy borjúszeletet vacsorált s két félmesszely bort ivott: gyorsan ivott, azután vízivással húzta ki tíz óráig, bevárva a színházból jövő közönséget s annak nyilatkozatait. Hiába, a szíve elválhatlanul oda volt nőve a színházhoz.
A Népszinház iránt nagy idegenkedéssel viseltetett eleinte. Fájt neki, hogy a Nemzeti Színház a népszínműveket, mint alantas fajt, átadta amannak; később azután kiengesztelte az idő és siker, mely darabjait ide is elkísérte, de azért sokszor említette, hogy ezentúl népdrámákat fog írni a Nemzeti Színháznak; a pályázaton levő darabja utolsó népszínműve.
Amint igazán is utolsó lett!
Darabjának tartalmát sohasem árulta el, különben sem lévén közlékeny. Majdnem a gyermekességig ment óvatossága e tekintetben. Mindössze annyit mondott egyszer a pályázaton levő darabjáról (a »Tolonc«-ról), hogy »a második felvonása minden körülmények között meg fogja menteni«.
A »Kintornás család«-ot, mikor már ki volt nyomatva s játékrendre tűzve, sem engedte árultatni, nehogy ezáltal a darab külső hatása csökkenjen. Úgy adott át egy példányt belőle, ha szentül megígérem, hogy nem adom oda elolvasni senkinek.
– Talált-e benne valami szépet? – kérdé mindjárt másnap.
– Szép az egészen.
– Mi tetszett mégis legjobban? – faggatott váltig.
– Marinak ez a mondása: »Isten, hol vagy jóságoddal, hogy sehol sem találhatom meg.«
– Jó, jó, de mégis szebb az, mire Szigligeti is ezt jegyezte meg: »igazán gyönyörű«, ti. mikor Samuról mondják: »sír; megeredt benne a jóság forrása«.
Karácsony előtt annyiszor előhozta, a fővárosban töltöm-e az ünnepeket, hogy már feltűnő lett. Míg végre, alig néhány nappal az ünnep előtt, ezzel fogott el a Kerepesi úton:
– No, most már látom, hogy nem ment sehova. Most már elmondhatom tervemet. Töltse nálunk a karácsonyestét.
Megköszöntem a meghívást és elfogadtam.
E pillanatban jött nagy lihegve felénk Tihanyi Miklós, már messziről kiáltva:
– Most jövök a Népszínháztól; a »Tolonc« nyerte el a száz aranyat; éppen e percben döntötték el.
A »Tolonc« írója egykedvűen fogadta a hírt, még csak megjegyzést sem tett rá, egyszerűen napirendre tért fölötte.
Karácsony estéje megjött, én azonban megfeledkeztem ígéretemről. Nehány családtalan ismerősömmel az írói körbe vonultunk kártyázni. Egyszer csak, úgy hét óra táján, besompolyog Tóth Ede, rókatorkos, nagy, kék télikabátjában, melyet néhány nap előtt vett 60 forinton. (»Boldog isten! – mondá a kabát megvétele után – ha nekem azt valaki ezelőtt megmondta volna, hogy hatvanforintos kabátban fogok járni, amennyiért két darab szőlőföldet lehet venni Putnokon!«)
Mellém ült, köszöntünk egymásnak, de nekem még most sem jutott eszembe a meghívás, ő pedig restellt szólani, hanem keresztényi megadással várta, míg a játékot abban hagyjuk; pedig már akkor a felesége küldte, hogy siessen értem, mert az ételek elhűlnek. Elmúlt a nyolc óra is, csak nem mozdulunk, s ő mégsem szól, de nyugtalanul izeg-mozog székén, mert ez időben az éhséget már nehezen tűrte.
Kilenc felé járt az idő, midőn végre Komócsy bátyánk kimondta a »pour les dames«-ot.
– No, csakhogy már mehetünk – mondja Tóth, hosszú lélegzetet véve. – Hol a kabátja?
Most kezdett világosodni elmémben.
– Tyű! Szépen vagyunk. Egészen elfeledtem, hogy karácsony estéje van. Most már nagyon megszid a háziasszony.
– No bizony, nem főznek meg bennünket olajban: majd eligazítjuk; hazudok valamit; a színészember leleményes az ilyenekben.
– De hát miért nem szólt, az isten szerelmeért?
– Lehetetlen volt önt elvonnom, mikor olyan jól mulatott.
Ez epizód amennyire jellemzi Tóth Ede türelmes, szelíd lelkületét, éppoly bosszantó volt reám nézve.
Szerencsére azonban csupa ismerősökre találtam Tóthéknál; az öreg Rajkay volt ott nejével, és Zádor.
Gazdagon megrakott karácsonyfa állott az ebédlő egyik szögletében Tóth Ede fogadott fia számára; közepén pedig dúsan terített asztal a mi számunkra. Az elegáns terítékek és a sok ezüstnemű meglepett; Tóth Ede észrevette s halkan mondá:
– Ugye csodálkozik, hogy mennyi telik a szegény színész odújában?
– Én? Dehogy…
– Ne tagadja – hiszen én magam csodálkozom rajta legjobban. Az egész meseszerű előttem, szinte nem tudom elhinni, én vagyok-e én, s ha én vagyok, otthon vagyok-e magamnál? Nekem csinos lakásom, meleg tűzhelyem, barátságos asztalom! Álmodhattam-e ilyen vakmerőt valaha?
Egész este el nem bocsátotta ezt a gondolatot; bármiről kezdtünk beszélni, vissza-visszatért reá. Karácsony estéje úgyis a visszaemlékezés ünnepe!
– Ma három éve, zimankós, cudar időben egy nyári kabátban, öt forinttal indultam el tíz mérföldnyire K. társulata után. Magam voltam, mint az ujjam. Kísérő társam egy bot. Oh, milyen karácsony volt az! Éjféltájt egy útszéli csárdához érve, még pislogott a mécses odabent. Bezörgettem éji szállást kérni; de az ivóban oly sötét képű két parasztember borozott, hogy nagy lankadtságom mellett is a további menetelre határozván magam, egy rántottát és egy messzely bort rendeltem. Más pénzem nem levén, az ötös bankóval kellett fizetnem, melyből a zsidó korcsmáros, előbb utasításokat adva a követendő irányt illetőleg, négy forint hetven krajcárt olvasott vissza. A bortól melegítve, új erővel keltem útra, s már jó darabot haladtam, midőn szerencsére – mert koromsötét volt – megcsúsztam s egy mély, száraz garádba zuhantam. A sáncból nem találván egyhamar kijárást, annak mentén folytattam utamat, mikor fölöttem a parton megismerem az útszéli csárdában volt egyik paraszt rekedt, sajátságos hangját: »Erre köllött mennie, ki nem szabadulhat a körmünkből.« A másik kedvetlenül felelte: »Ej, hátha másfelé ment, de meg négy forint hetven krajcárért nem érdemes sokáig fázni!« Reszketve lapultam a fagyos földhöz. Semmi kétség, hogy engem várnak, s így fekve töltöttem halálfélelmek közt jó két órát, míg üldözőim, megunva a hasztalan cirkálást, távoztak. Ez az éjszaka ölt meg. Azóta el nem hagyott a köhögés.
Vidámabb dologra vittem át a szót: a vidéki színészet kellemeire.
– Szép, annyira szép színésznek lenni – felelte mély sóhajjal –, hogy szinte fáj ez a mostani »ablakfa« állapotom. Ha meggondolom, mily parányi emberke egy rongyos színész a társadalomban ott a vidéken, és mégis mennyi, mennyi öröme van!… Honnan vegyen annyit más ember? Istenem, hogy elmúltak azok az idők! Egyszer az ön ipjánál volt dolgom, valami engedélyt kellett kieszközölnöm tőle. Gondolom, szolgabíró volt. Milyen megdöbbenéssel léptem be szobájába, midőn a hajdú beeresztett! Szívem hangosan vert, lélegzetem elfulladt a gondolatra, milyen nagy úr előtt állok.
– De csak megadta az öreg, amit kért?
– Még szilvóriummal is megkínált. Jó ember. Ugyan kérdezze meg, emlékszik-e rám? Gondolta-e akkor, hogy valaha az ő veje nálam, énnálam fog vacsorálni?
– Mégpedig milyen kitűnően! Így még az öreg sem vacsorál, csak a főispánnál, ha meghívják.
– Bizony bolondul játszik a sors az emberrel.
– De olyan meglepően, mint önnel, ritkán; mert a legtöbb embert lassan emeli s lassan süllyeszti; időt hagy nekik beleszokni az új helyzetbe; képzelem, mennyire meg voltak lepetve Putnokon rokonai és ismerősei a »Falu rossza« sikerétől!
A költő mosolygott.
– Voltak is nekem ismerőseim? Mikor atyám évek előtt úgyszólván a világba kergetett, gyalog indultam el hazulról; egypár kutya ugatott utánam, ez volt a búcsúztató.
– Volt-e már otthon azóta?
– Tavaly. Az egész magisztrátus eljött hozzám tisztelegni. Még vidékről is meglátogattak a földesurak, akik most már egyenként visszaemlékeznek rám, milyen »fehér hajú, kedves gyermek« voltam.
– De az édesapja, az csak örült, ugye?
Tóth Ede arcán a fájdalom nyílalt át.
– Nem tud az már énrólam semmit. Élőhalott az már. A szél ütötte meg, elveszté félig elméjét, emlékező és beszélőtehetségét. Mikor felrándultam, uras, szőrkelméjű ruha volt rajtam. Az öreg, szegény, hülyén bámult rám, megtapogatta a mesterségébe vágó ruhadarabokat s szomorú hangon gagyogá: »milyen komisz, milyen komisz!«
Míg ezeket elbeszélte, a legnagyobb előzékenységgel ügyelt rá, hogy vendégei egyenek, igyanak s szivarozzanak. Ő maga is kevéssel többet ivott a szokottnál, s látszott, bármint titkolta is, hogy rosszul érzi magát. Ha a társalgás fonala megszakadt, azonnal sietett fölhozni valamit, ha kínosan esett is neki a beszéd, nehogy a szóhiány, mint legtöbbször történik, intésül szolgáljon a távozásra.
Késő éjfél után kezdtem búcsúzni.
– Ne még! Nézze meg legalább könyvtáramat.
– Majd máskor – mondám, kissé babrálva a mintegy negyven kötetnyi, többnyire színirodalomra vonatkozó német könyvek közt.
– Lássa, szoktam én olvasgatni is.
– Az ám! Fel vannak vágva.
Nevetett rá; azután szívélyesen rázta meg kezemet.
– Isten önnel, barátom! Köszönöm, hogy eljött. Nini, most jut eszembe, hogy mi nem is kártyáztunk.
Kikísért a folyosóra, talán hogy ott kiköhöghesse magát, mert bent, tudta, fájdalmat okoz nejének, ki mindig elkomorodott, amikor hallotta a görcsös fuldoklást.
– Nem baj az, majd kártyázunk a jövő évben – jegyzém meg –, ha élünk.
– Talán… – hörgé utánam, nem bírván kibontakozni kínos köhögési rohamából.
Ahogy leértem a kapuhoz s megálltam ott, míg a mélyen szunnyadó házmester előcsoszog, az átellenes ház korcsmájából áthozta a szél, úgy, amint hangzott lelkesen, keservesen:
Én vagyok a falu rossza,
Engem ugat minden kutya.
Engem ugat minden kutya.
…S ott fent a folyosóról belevegyült az el-elhaló dalba a beteg költő szaggatott, kínos köhécselése.
