VI. BIZTOS NYOM
VI. BIZTOS NYOM
Egy szép tavaszi napon így szólítá meg Mari:
Türelmetlenül vártam, Kozenszky úr, míg ön szobájából kijött: fontos közlendőm van.
Hogyan, nem akart ön hívni, vagy bejönni, mint egyébkor?
Hova gondol? Hisz ez illetlen lenne…
Mari, Mari, mi történt önnel? Azelőtt ön…
Azelőtt mondá és elpirult , mikor beteg volt… De minek e kitérés? Röviden: én biztos nyomra akadtam.
Valóban? Miféle nyomra? Mi tárgyban?
Mari a szemrehányás rezgő hangján felelt, de valljuk be, e hangban volt valami mesterkélt.
Még kérdheti? Mi más tárgyban, mint Annára vonatkozólag?
Hallgatom önt mondá Kozenszky majdnem egykedvűen.
Ez éjjel nem alhattam, sok minden közt eszembe jutott volt szolgálónk, Borcsa, ki most egy lipótvárosi nagykereskedőnél van szolgálatban. E cseléd vitte ki Anna holmiját a kocsira, s mint rémlett, még hosszabb beszélgetésbe is bocsátkozott a fiatal kocsissal.
Nos?
Az imént fölkerestem Borist, nem emlékszik-e a kocsisra, kinek révén könnyen megtudhatnók, hová vitte Annát. Ez az egyedüli helyes fonál, melyen nyomára akadhatunk.
Nagyon, nagyon le vagyok kötelezve édes Mari. Isten látja, mit érzek… de…
Mit de? Minden megvan, uram. A »hosszú Borcsa« nemcsak emlékszik a kocsisra, hanem mint magát kifejezte bensőbb ismeretségben állanak, s késznek ajánlkozott őt ide küldeni.
Mind igen szép ez mondá Kozenszky kelletlenül , csakhogy keveset hoz a konyhára. Valószínű, hogy a fickó már nem fog visszaemlékezni…
Ellenkezőleg tört ki végre Mariból a szó , mert az a fickó már itt is van s kész önt odavezetni, ahol lakik vagy lakott…
Kozenszky úgy tett, mint az elkényeztetett makacs gyerekek, kik forrón óhajtanak valamit, s mikor már megvan, kifogyhatatlanok a gáncsolásban, hogy így, hogy úgy, nekik az nem jó, nekik az nem így kell.
Kezdem önt nem érteni. Ha rögtön felöltőt nem vesz és nem indul, tudja meg, hogy én magam megyek.
Menjünk együtt.
Mari csak egy percig habozott;
Nem bánom, itthon kétségbeesném a bizonytalanság miatt.
Oh, kegyed angyal, Mária! kiálta fel lelkesedve. Engedje, hogy így, lengyelesen szólítsam ezentúl.
És megfogta kezét, hogy arra egy csókot nyomjon erőszakkal.
A »márvány kisasszony« kacsója olyan forró volt, mint a parázs, és remegett, mint a fázó lelkiismeret.
A kocsis a Zöldfa utca egyik két emeletes háza előtt állott meg. Kihívatták a házmestert.
Tudni akarjuk kezdé László , hogy lakik-e itt, vagy lakott-e egy Palowszki Anna nevű kisasszony, ki mintegy félév előtt hurcolkodott ide.
Ki tudná azt uram, az régen volt.
Egy igen szép arcú, magas, karcsú.
Hja, az nem tudható.
Lássa mondá Kozenszky Marinak diadalmasan.
Mari néhány hatost csúsztatott a kopasz öreg házmester érdes markába.
De hiszen önnek emlékeznie kell. Mindig fekete ruhában jár, kék szeme van.
Úgy, a kék szemek és a fekete ruha. Emlékszem már, két hónap előtt hurcolkodott ki a Fürdő utca 10. szám alá.
Kozenszky izgatottan hajtá fejét a kocsi vánkosára. Mari némán húzódott a szögletbe, mialatt a kocsis a Fürdő utca felé hajtott.
Meg volt hát minden, amit óhajtottak. Anna ott lakik abban a házban, hol vőlegénye lakott. Oda, arra a helyre vitte nyugtot nem engedő szerelme. Oh, hogy ezt maguktól is ki nem találták, pedig olyan természetes vonás!
Miért, honnan e szótlanság? Nincs arcotokon örömmosoly, hogy az kiüljön most oda ragyogni? Így fogtok odaállani, hidegen, némán, gondolkozva, egyik a kedves, másik a barátnő elé.
Mégis csak volt abban valami, amit a jósnő beszélt Annának!
Ő nem lesz már ott, Mari! mondá Kozenszky fojtott hangon, és hozzátette hirtelen… félek, hogy nem lesz ott.
Az, akit megszólított, nem felelt, hanem leereszté fátyolát, ne olvasson most az ő arcáról senki.
A Fürdő utcai házmester éppen a kapuban ácsorgott, s mikor Kozenszky előadta, hogy egy hölgyet keresnek, ki a Zöldfa utcából jött ide lakni, még csak ki sem hagyta beszélni.
Ah, a feketeruhás kisasszony, az ott lakik özvegy Kopomonkyné ténsasszonynál, I. em. 5. ajtó, balra. Tessék fölsétálni! Otthon van.
Kozenszky meghökkenve nézett Marira. Annak az arca olyan sápadt lett, mint egy halotté.
Menjünk… menjünk suttogá tompa, síró hangon.
Ön rosszul van, kisasszony!
Nem vagyok kiáltá bosszús hangon.
Kozenszky most már mindent értett, mindent… mindent.
Szándékosan lassítá lépteit a lépcsőkön, azon lépteket, melyek már egy új életbe visznek, mely mögött úgy maradt el ez a mostani, hogy vissza sem lesz szabad pillantani rá.
Az 5. számu ajtónál nagyott dobbant szíve, hirtelen a Mari keze után nyúlt, egy kimondhatatlanul bánatos, de édes tekintetet vetett a remegő fehér liliomra, ki kezét elfeledte zavarában visszahúzni, aztán az ellentétes érzelmektől remegővé vált hangon mondá, Mari kezét gyöngéden elrántva a kilincstől:
Oh, Mari! Ne forduljunk vissza innen, úgy, amint jöttünk, minden nélkül? Még most lehet, Mari!
A márványkisasszony szép szemeiben csodálatos tűz ragyogott föl, keze önkéntelenül görcsösen szorítá vissza a Kozenszkyét, de ugyane pillanatban a másik sebes csattanással nyomta meg a kilincset.
Kozenszky úr! szólt kemény hangnyomattal, midőn az ajtó csikorogva megnyílt ön minduntalan hajlandó megfeledkezni kötelességeiről.
Csak egy percig, kisasszony!… dadogá Kozenszky befelé tántorogva.
Egy kövér, köpcös, kissé szeplős hölgy jött eléjök.
Palowszki Anna kisasszonyt keressük…
Itt Berger kisasszony lakik. Tán tévedés?
A Zöldfa utcából jött ide.
Ugyanaz.
Közönségesen gyászruhát visel.
Igen, asszonyom.
Látni kívánjuk a kisasszonyt.
Valóban nagy kitüntetés szólt kacér mosollyal , én vagyok az!
Ez esetben bocsánatot kérünk.
Kozenszky el nem fojthatott egy mosolyt s ott lent a kocsiban azon akarta kezdeni a társalgást, hogy élceket csinált Berger kisasszonyra, de Mari szótlansága megfagyasztá az ő szavát is.
Az ajtó előtti jelenet némán, nyomasztóan feküdt köztük, mint egy tenger. Az érzelmek zárja fölpattant egy percre és ismét becsapódott!… Halálos csend honolt a kocsiban, mely robogva haladott a kövezeten Pest nyüzsgő utcáin. Ki mert volna most megszólalni? Milyen szó is következhetnék még ezek után? Olyan-e, mely elsimítsa azt a jelenetet, vagy olyan, mely áthidalja egy következőhöz?
Mikor a Kerepesi úti házhoz értek, Mari hirtelen felrántá az ajtót és kiugrott.
Megálljon mondá Kozenszky vakmerően eléje lépve , ne lépjünk így e házba a kétely és bizonytalanság poklával! Mari! édes Mari! tudja meg előbb, hogy én szeretem, kimondhatlanul!… Legyen nőm!
Mari, mint az álomlátó, buhunyt szemmel hallgatta e szavakat, mik úgy érezte villámként futnak keresztül minden ízén, megdicsőült gyönyört árasztva; kezével a kapuoszlopba fogódzék, hogy el ne szédüjön röpülése közben az ég felé, másik kezét lankadtan terjeszté ki a levegőbe, kihullatva az útközben vásárolt tárgyakat.
Feleljen nekem erre, Mari! suttogá a széthullott tárgyakért lehajolva.
A leány ajkán, a hidegnek gúnyolt ajkon már ott lebegett az üdvözítő felelet, a legköltőibb, a legszentebb szó, csak az alakot kereste még, a külső mezt, melyben diadalútjára keljen, midőn a lehajolt ifjú mellén szétvált az ing s látni engedé a fekete ereklyét, az Anna fátylát.
Mari összerezzent.
Feleljen, Mari! sürgeté az ifjú.
Erre a kérdésre nem felelek.
Kozenszky elsápadt.
Legalább most még nem toldá utána, arcát elfordítva.
Meddig?
Lehet, hogy nagyon sokáig! kiálta s hirtelen eltűnt a boltban. Kozenszky szótlanul ment szobájába és csomagolni kezdett. Estefelé beüzent Panni által Bodneréknak, hogy holnap hazautazik, a szobát visszabocsátja rendelkezésükre.
Mennydörgettét! Hát te mi a mennykőt csinálsz? álmélkodék a belépő Gábor, kinek arca szinte sugárzott a jó kedvtől. – Akasszanak föl, ha nem úgy nézesz ki, mint egy megvert ellenség. Nos, ezzel a sok bőrönddel meg mi történik?
Holnap hazautazom.
-- Abból ugyan semmi sem lesz kacagott Gábor.
Szeretném tudni, miért?
Két okból: először, mert nem bocsátlak, s másodszor, mert… mert nagy dolgok fognak történni a te barátoddal… a vén megátalkodott fickóval, amiket te bizonyára be fogsz várni.
Glaszé kesztyű, fehér nyakkendő, talán estélyre vagy hivatalos valami herceghez?
Följebb.
Akkor hát magánkihallgatás a palatinusnál, aki nincs is.
Még följebb!
Elvégre is mi közöm hozzá!
Nem úgy, édes László, hiszen előtted nincs titkom. Be van-e jól csukva az ajtó? Halld tehát én leánykérőbe indultam.
Magadnak?
Mennydörgettét! ki másnak?
Miskáról hamarabb föltettem volna ezt a bolondságot. Azt gondoltam, neki.
Tréfán kívül, László, én komolyan megfeledkeztem régi énemről… Sakk-matt vagyok, élni sem akarok amaz angyal nélkül. Milyen nő, milyen nő!…
Jókor dicséred előttem a nőket veté oda sötéten, majdnem durván Kozenszky.
Mi bajod velök? kérdé Gábor megütközve.
Éppen most kaptam egyiktől kosarat.
Te kosarat, lehetséges-e? De hát Anna?
Annát nem lehet föltalálni, s elvégre is nem tehetek róla, ha bolondulásig beleszerettem időközben Mariba.
Ma-ri-ba? tagolá az érdemes férfiú, megüvegesedett szemekkel bámulva a beszélőre. Ajka görcsösen mozgott, valamit mondani akart, aztán mintha magával küzdene, összeszorítá szájszéleit, finom batiszt zsebkendőjével megtörlé halálos verejtéket izzadó homlokát, levágta magát egy karosszékbe, keresztbe vetette lábait és ott ült némán, mereven, mint egy sírból kelt rém. László nem olyan kedélyben volt, hogy háborgatta volna.
Tehát Maritól kaptál kosarat? törte meg végre mégis ő a csendet síri hangon.
Hányszor mondjam?
Megint hosszú hallgatás következik.
És most mit szándékozol tenni?
A lengyel vállat vont.
Hát én tudom? Holnap hazautazom, ha ugyan még holnapig főbe nem lövöm magam.
