II. KOZENSZKY LÁSZLÓ
II. KOZENSZKY LÁSZLÓ
Mari szeretetreméltó félénkséggel és együgyűséggel nyújtotta karját s belépett.
Gábor úgy érezte, amint a beteghez közelgett, hogy a Mari karja, mely az övén nyugszik, görcsösen megrándult.
Ah, mi lelte kegyedet, az istenért?! Rosszul lett?
Nem, nem suttogá. Istenem, ez ő! Igen, megismertem, ez ő!
Melyik ő? kérdé Gábor, egy megvillanó sejtelem befolyása alatt önkéntelenül hangosan.
Az Anna vőlegénye rebegé a leány mozdulatlanul a földhöz gyökerezve.
Szent isten! Lehetséges-e az?
Láttam a fényképét.
A beteg, bármily halkan volt is kiejtve, meghallotta az Anna szót, feszülten figyelt, arcát a spanyolfal mögé húzva.
Mari az ágyhoz közeledik.
Uram szólítá meg lengyelül.
Az egyszerre, mint a nyíl, ütötte föl fejét az édes hazai hang hallatára; nagy fekete szemeiben csillogó tűz gyúlt ki.
Ki van itt? Ki ön? Ön szólt itt hozzám hazám nyelvén?
Én, uram! Eljöttem önnel csevegni, az ön barátja, Gábor úr fölkérése folytán.
Az ifjú végigsimítá ujjaival homlokát, azután nagy erőfeszítéssel előre nyúlt teste felső részével és megragadta a hölgy kezét.
Köszönöm, köszönöm!
Majd behunyta szemeit, s fejét, melyet fekete göndör fürtei sűrűen árnyaltak be, kimerülten hajtá a párnára.
…Egy nő! Oh, ő igazat fog nekem mondani suttogá magában.
Barátnőm kegyed, vagy ellenségem? kérdé azután hangosan. Ismer engem?
Barátnője vagyok és ösmerem önt felelt Mari. Ön Kozenszky László.
Hát kegyed?
Az én nevem Bodner Mari.
A beteg gondolkozni látszott.
Idegen hangzású!
Német származású, de magyar nő vagyok, uram. A földszinti boltos lánya itt e házban.
Itt e házban? nyögé a beteg itt e házban? Oh, erre még rátérünk majd. Ugye rátérünk?
Ha ön kívánja!
Ön eszerint azért jött, hogy velem csevegjen? Énvelem? Mily különös! De hogyan tudhat lengyelül, ha magyar leány? Ne vegye kérem rossz néven, ha bizalmatlan vagyok: egy ideges betegnek oka van annak lenni, egy hontalan menekültnek még több oka…
Önt teljesen kimeríti a sok beszéd. Kímélje magát!
Nem, nem mondá elhárító mozdulattal. Miért nem felel ön? Kitől tanult lengyelül?
Oh, ha megmondta volna neki, hogy kitől!
Hosszú történet az. Bizonyára el fogom önnek mondani egyszer.
Az ifjú kedvetlenül rázta fejét és soká nem szólt, nem kérdezett semmit; nyitott szemekkel, mereven, némán bámult a szoba-boltozat művészi freskójára, mely Phöbus égi útját ábrázolta.
Nyomasztó csend honolt a teremben, csak Gábor úr mély lélegzete hallatszék, ki sápadtan, keresztbe tett kezekkel állott egy ablakmélyedésben.
Esküdjék meg kegyed kiáltott föl egyszerre a beteg , hogy igazat fog felelni!
Én sohasem szoktam hazudni, uram! mondá Mari szigorú hangon.
Kozenszky megütődve nézett rá a lábadozó betegek ideges bámészkodásával, és amint lassankint végigfutott tekintete e hideg, fönséges vonásokon, mint a megnyugtatott gyermek, szégyenkezve rejté arcát a paplan alá.
Hiszek kegyednek. Lány ön vagy asszony?
Leány. Ön ugyan kivallat engem!
Lássa, az megnyugtató, hogy leány. A leánynak több szíve van és kevesebb esze, az asszonynak több esze van, de már kevesebb szíve; mert a szív kopik az idővel, kisasszony, de az ész növekszik…
Mari alkalmat talált most vidámabb mederbe vezetni a társalgást.
Ön elhagyta a magyar nyelvet betegségében, de önt nem hagyta el szelleme.
A magyar nyelvet? nem értem önt.
Azt állítottam, uram, hogy az ön derék barátja, Gábor úr nagy bánatára elfelejtett magyarul betegsége alatt.
De hát tudtam valaha? kérdé mintegy önmagától, mély küzdelembe merülve előtóduló zavaros gondolatokkal, melyek sötéten hömpölyögtek agyában… Ah! igen, igen… ott, ott…
Egyik kezével homlokára csapott, másikkal pedig Marinak intett, mintha csendet kérne.
Csudálatos!… megőrülök… Fejével jobbra-balra kapkodott, mintha valami homályosan borongó eszme-fonalat akarna megfogni, mely hol föltűnik, hol eltűnik, mint az alaktalan délibáb.
Egy konvulziv roham-rázkódás, mely túlfeszített idegeit megcsapta, egyszerre ismét sötét éjt borított a Mari által nyitott résre, honnan a múlt derengett szürke, formátlan foszlányokban.
Oly izgatott… bolond vagyok. Bocsásson meg, nagyon kimerített a betegség. Hol is hagytuk el?
Ön kérdezni akart.
Ah, igen! Azt akartam kérdezni, szeretett-e már valaha, vagy szeret-e?
Mari arca lángba borult.
Oh, uram! rebegé ilyen kérdés!
Egy halálos beteg kérdése, egy kétségbeesetté...
Mari összeszedte magát és mosolygott.
Nem, uram, én még nem szerettem.
Nagy szerencsétlenség! sóhajtott Kozenszky. De mindegy: hallgasson meg, hallgasson meg…
Azért vagyok én itt; barátja tudni akarja minden kívánatát.
Oh! mondá leírhatatlan dühhel ő nem felelt nekem, nem nyújt fölvilágosítást, két napja ordítok, mint a vadállat, fenyegetőzöm, rimánkodom, ő nem felel; ő megöl engem.
De ő nem érti önt! szólt Mari erőltetett nevetéssel, sejtelmével a szomorú történetnek, melyet a véletlen szőtt átkozott kezekkel, dévaj pajkossággal.
Kozenszky fölkiáltott:
Csakugyan lehetséges! És mégis akkor… Oh, én furfangos ember vagyok kisasszony. És most már hallgasson és feleljen! Miért süt be a nap ablakomon délután, mikor azelőtt reggel sütött?
Nem értem önt mondá Mari, figyelmesen nézve a beszélő arcába: vajon hova céloz ez a kérdés?
Én megfigyeltem e körülményt s borzasztó gyanúm támadt; én nem vagyok a Fürdő utca 10. számú házban, mert annak utcai ablakai keletre nyíltak.
Mari most már értett mindent.
Persze, hogy nincs ott; ön a Kerepesi úton van. Barátja idehozta önt a saját szállására nagy betegen, mert nem volt kellő ápolása.
Istenem! ordított föl. Milyen hónap milyen napja van ma?
Október ötödike felel Mari remegő hangon.
A beteg indulatosan dobta föl magát fekvő helyzetéből.
Minden késő! sikoltá velőt hasító fájdalommal. Anna! Mi lett Annával? hörgé és ájultan rogyott össze.
Segítség, Gábor úr! Gábor úr! kiáltott Mari ijedten. Miska! Miska!
A vén fickó után kiabálhatott, az odalent oszlatá már a boltban világi gondjait a törkölypálinka mellett, Gábor pedig kőszoborrá meredve, állt régi helyén, szólni, mozdulni képtelen.
Miféle dolog ez? szólt Mari, megrázva karját.
Oh, kisasszony dünnyögé az kétségbeesett ábrázattal. Én mindent kitaláltam, ez az én művem. Ez az én művem. Szánjon engem! Mit tegyek én most már?
Ne legyen ön gyermek, Annát föl fogjuk keresni!
Igen, igen, föl fogjuk keresni kapaszkodék a felé nyújtott gondolatba , ha föl kellene is egész Pestet fordítani miatta. Hamar orvosért!
