A JELÖLT TERMÉSZETRAJZA • 1886 (38. kötet)
A JELÖLT TERMÉSZETRAJZA •
1886
(38. kötet)
1886
(38. kötet)
Egyetlen jelöltről és egyetlen esetről lesz szó, tisztelt olvasó, de olyan alakban, hogy minden jelölt benne legyen.
Hát mondjuk, hogy úgy történt – egy nap távirat érkezett a kis vidéki városkába. A távirat azt adta tudtul, hogy az országos képviselőjük, az ünnepelt hazafi és szónok meghalt… Nosza hamar koszorút, deputációt.
Megy a deputáció, eltemetik, s megindulnak a kombinációk: ki lesz az új képviselő?
Eközben vidám vacsora van valahol, talán éppen a polgármesternél, aki már mindent elért, amit az ember elérhet (ugyanis királyi tanácsos), jelen vannak a kolompos emberekből is néhányan. Szóba jön a dolog. Végigjártatják eszüket az üresedésben levő országos nevezetességeken: kit lehetne, ki volna jó?
Egyik is mond valakit, másik is a »maradék emberek« közül. Így időközben nemigen lehet turkálni az excellenciások közt. Ejh, nem kell a csont! Mit gondoltok, urak, hátha jobb volna már egyszer magunk közül választani valakit?
De kit?… Katyódi Istvánt! Ugyan, eredj vele, az már nagyon öreg, nem arra való. Hát Maranyai Gáborhoz mit szóltok! Az még nagyon fiatal. Nem rossz volna talán Szabó Ferenc? Az katolikus, a kálvinisták nem szavaznának rá! Legyen hát Tülök Sámuel. Arra meg a katolikusok nem szavaznának, mert lutheránus.
Addig hányják-vetik a helyi notabilitásokat, míg végre valamelyik ráakad Toporczy Jánosra.
Az ám, Toporczy János!… Az egészen derék ember. És tarokkozni is tud. Válasszuk meg Toporczyt!
Ilyenformán megy az… Másnap már fölkeresik Toporczyt a méhesében, ahol csöndesen szunyókál ebéd után a méhdörgés mellett.
– Tudod, miért jöttünk?
– Tudom. Tarokkozni akartok.
– Nem egészen azért.
– No, ugyan miért?
Valamivel komolyabb arcot vág a polgármester a szokottnál is, előadja:
– Hát barátom, arról van szó, hogy mint jól tudod, meghalt a képviselőnk, és most választani kell valakit helyette. Nem akarunk kapkodni ide-oda, hanem arra gondoltunk, hogy vállald el például te. Az idő igen rövid, mozogni kell. Ha beleegyezel, hozzálátunk, lanszírozzuk a nevedet, s a többi magától megy.
Toporczy, a derék, reális, igénytelen Toporczy ámuló szemeket mereszt:
– Engem? Képviselőnek? Hát az eszetek ment el? Hát értek én az effélékhez? Hát tudok én szónokolni, államügyeket megvitatni? Hát azt hiszitek ti, hogy én olyan szamár vagyok, aki nem látom be, mekkora szamár vagyok?
Erre aztán megindulnak az ellenvetések: »de így, de úgy«, Toporczy azonban nem enged:
– Egy szót se többet. Hallani sem akarok erről.
Most már el van utasítva a jelöltség, de a hiúsági bacilus ott marad a jámbor, igénytelen Toporczy fejében. Este lefekvéskor, mikor a gyertyáját eloltja, mikor a papucsát leveti, eszébe jut az eset, és még egyszer átéli, amit a polgármesterék beszéltek.
…Csak egy szavamba került volna. Csak egy szavamba…
Éjjel oda álmodja magát az országházi zöld padokba… Ott ül előtte mind a nyolc miniszter. Tisza most feláll, hozzámegy és kezet fog vele.
Toporczyt ez annyira meghatja, hogy fölébred… Egész nap gondolkozó, kedvetlen és izgatott… A hiúság bacilus dolgozik, terjeszkedik odabent.
Másnap vagy harmadnap találkozik a polgármesterékkel a kuglizóban. De az egész mulatság untatja most, a szokott tréfák, kedélyeskedések ízléstelennek látszanak előtte. Szinte bosszantja, hogy oly hamar tértek fölötte napirendre, még csak elő sem hozzák többé a jelöltségét.
Ah, végre! A polgármester mégis tesz egy észrevételt:
– Ej, ej, János, nem hittem volna, hogy olyan makacs ember vagy.
Toporczy szeme lángot vet, s hangja reszketeggé válik:
– Hát megmondom nektek őszintén – suttogja bizalmasan –, nálam pénzkérdés az egész. Ez a kis vagyonkám van, magam szereztem, éppen annyi, hogy nyugodtan, szépen megélhetek belőle, nem akarnám megapasztani.
– Hiszen ha csak pénzkérdés! – kiált fel vígan a polgármester.
– Igenis, csupán pénzkérdés.
(Lám, a politikai készületlenség már nem akadály többé.)
Hanem rá is rohannak menten:
– Miféle pénzekről beszélsz te? Költségről, vagyonapasztásról. Kell is ide pénz? Garantírozom neked, hogy egy garasodba se kerül, ha nem akarod. Hiszen élő ember vagy, magad is tudod, hát mikor került itt a választás pénzbe?
– Éppen ez! – folytatja érzékeny hangon. – Ti vagytok a legjobb barátaim, ti ösmertek. Én egyszerű ember vagyok, de egy ambícióm mégis van: hogyha mandátumot adnak a polgártársaim, hát adják bizalomból.
– Mi, hát elfogadod?
– Ha gondoljátok… ha azt hiszitek… de kijelentem, hogy én egy árva garast sem költök.
A nagy elhatározás tehát megtörtént. Toporczy neve lanszíroztatik, mint a párt jelöltjéé, s megválasztása a helyi lap szerint több mint bizonyos.
A választás néhány nap múlva lesz, s az első árnyéka, amit előrevet, megjelenik egy szép reggel Toporczynál a kortes képében.
– Tekintetes uram, azért jöttem, hogy valami kocsmát kellene bérelni nekünk is.
– Miféle kocsmát?
– Hát ahova gyülekezni fognak a híveink.
– Hagyjanak nekem békét. Nem akarok hallani se az effélékről
– Én nem bánom, tekintetes uram, de akkor aztán magára tessék vetni, ha…
– Hát jól van, no. A maga kedvéért megteszem, ámbár elvem ellen van. Menjen hát, beszéljen valamelyik kocsmárossal.
Visszajön a kortes egy jó óra múlva, roppant megnyúlt arccal:
– Mondtam ugye? Elkéstünk! Minden kocsmát lefoglalt az ellenfél.
Toporczy ijedten ugrott fel:
– Hát most már mit csináljunk?
– Nem tudom én, kérem alássan.
– Menjen, ígérjen nekik kettős árt.
A kortes kettős árt ígért a kocsmáért és megkapta, de másnap megint beállított Toporczyhoz:
– Megint baj van, tekintetes uram.
– No, mi az?
– Banda kellene.
– Banda? Hát lakodalmat tartok én, vagy mit? Egy krajcárt sem adok, érti-e?
– Hiszen nem is kell, kérem alássan, mert már vége van, minden bandát lefoglalt az ellenfél, a Klupka Pistát, a Horthy Gyurkát – még a malacbandát is, a Kugyi Palkót. No, még így sem jártam a praxisom alatt – dörmögte fejvakarva a kortes.
Toporczy izgatottan förmedt rá:
– Hát akkor mit áll itt? Fusson rögtön a sürgönyhivatalba, és sürgönyözzön Szegedre vagy Szentesre, hogy a banda készen legyen. Bandának okvetlenül lenni kell, akármibe kerüljön is. Érti?
Másnap még savanyúbb arccal állított be a kortes.
– Mi baj van megint?
– Elvesztünk, tekintetes uram…
Toporczy elsápadt.
– Végünk van, tekintetes uram…
– Szóljon az istenért…
– Az ellenfél fizeti a voksokat… Mind vele mennek az embereink.
– Lehetetlen – hörgé Toporczy –, akkor hát mi is fizetünk… igen, fizetünk.
– Nem győzzük, tekintetes uram.
– Azt én jobban tudom, győzzük-e vagy nem győzzük. Meg kell lenni, punktum. Ha az egész vagyonom rámegy is.
Toporczy most már vesztegetni kezd és őrülten pazarol. A polgármesterék odajárnak a nyakára, és takarékosságra intik.
– Okosabban bánj a pénzzel, János. Hiszen úgyis melletted a valószínűség, ha nem költesz is olyan botorul.
Toporczy türelmetlenül üt az asztalra:
– Ej, nekem a bizonyosság kell. Ti nem értitek az efféléket. Nekem a képviselőség nem pénzkérdés.
